Elindultunk a
kérésére haza.
-
- Dan? Lehetne, hogy még egy kicsit titokba tartsuk ezt?
– nézett a gyűrűre, hogy egyértelművé tegye mi is az az Ez. Szeretném, ha először a család tudná meg és utána mindenki más,
rendben? – kérdezte félénken, őszintén kicsit megijedtem, de hinni akartam,
hogy tényleg csak azért akar titkolózni, hogy a család legyen először beavatva.
Mondjuk, ismerve a „szomszédokat” nagy
pletykaáradatot indítunk el ismét. De nem érdekelt mit mondanak, nem tudják ezt
elrontani.
-
Persze – adtam be a derekam, nem akartam mutatni, hogy
kétségeim vannak, hogy vajon az igazat mondta-e.
-
Köszönöm –nézett rám szerényen a halványkék szemeivel,
mire én megfogtam kis kezét és a tündöklő gyűrűt lefordítottam, hogy ne lássa
senki. - Én tudni fogom, hogy ott van – mosolygott biztatóan, ami kicsit
segített. Miután beindítottam a kocsit mindketten némák voltunk, néha loptam pár
pillantást a gyönyörű szőkeségről mellettem és láttam, hogy a gyűrűt csodálja,
de utána rögtön vissza is néztem az útra.
-
Két nap múlva ballagás – avatott be, mert minden
fejleményről lemaradtam az utóbbi pár hétben.
-
Nem terveztem menni…- mondtam ki az igazságot.
-
Mi? De miért nem? – lepődött meg.
-
Én amilyen gyorsan lehet, megszervezem anya temetését
és úgy gondoltam, hogy a holnap után tökéletes lenne, mert akkor lesz 15 éve,
hogy apa meghalt – mondtam ki, egy pillanatra megcsuklott a hangom ugyan, de
nem akartam mutatni, hogy milyen fontos ez nekem.
-
Megértem, szeretnéd, hogy ott legyek veled? – kérdezte
várva a válaszom.
-
Nem, egyedül szeretném, és neked ott kell lenned a
ballagáson.
-
Biztos? – vágott szomorú arcot, nem akartam, hogy boldogtalan
legyen, de ez önállóan kellett véghezvinnem.
-
Teljesen, Cany – sandítottam rá és megengedtem egy
halvány mosolyt.