2014. május 31., szombat

Esély

15. fejezet

Halihó drágaságok!


Nagyon köszönöm a visszajelzéseket, remélem nem késtem el, siettem, ahogy csak tudtam, de még le akartam ellenőrizni, hogy jó legyen! A következő fejezetet Bagyzoli15-nek ajánlom, ez volt az e-mailedben, remélem nem baj, hogy ezt írtam! A következő rész két hét múlva jön! Remélem a mostanit is szeretni fogjátok!
xo xo -V



Candice

Forgolódtam és próbáltam álmot erőltetni magara, de csak a Red partira tudtam gondolni, mindent megrendeltem? Minden jó lesz így? Vajon tetszeni fog majd az embereknek? Megrántottam magamon a kis plédet mérgemben, mert egyszerűen képtelen voltam elvonatkoztatni attól, hogy mit is szúrtam el? Szerettem volna, ha tökéletes lesz és már csak alig egy napom volt, hogy azzá tegyem. Hirtelen anya éles hangja szűrődött át a falakon a nevemet sikongatva. Nem értettem mi lehet, mert már az óra is fáradtan kattogta a hajnali kettőt. Azonnal a hang irányába indultam, lentre futottam, mert onnan hallottam a zajokat. Anya apa mellett térdelt, kétségbeesettem próbált segíteni.
-      Mi történt? – néztem rájuk és odaguggoltam anya mellé.
-      Rosszul lett, és nem tudok mit csinálni, hívd a mentőket, kérlek! – mondta hisztérikusan.
-      Rendben – nyúltam a telefon után, mire apa keze megállított az enyémet.
-      Ne! Nem kell!
-      Miket beszélsz te itt? – néztem rá értetlenül.
-      Én jól vagyok… - tápászkodott fel, teljesen egyszerűen, valóban, úgy tűnt, hogy semmi baja.
-      Jól vagy? – kérdeztem aggódva még mindig magamhoz szorítva a „csoda” készüléket.
-      Soha jobban – nyögött egy nagyot, de utána már nem is szólt egy árva szót sem.
-      Biztosan? – közelítettem meg óvatosan, nem féltem, csak éppen voltak elképzeléseim mik történhetnek.
-      Persze. – adta meg az egyszerű választ.
-      Biztosan, Zach? – kérdezett rá anya is, hogy biztosra menjünk.
-      Igen, Hillary, minden rendben, ne aggódjatok már ennyit, csak egy kicsit fájt a fejem..- legyintett.
-      Rendben – mondtam értetlenül, de már nem feszegettem a témát.
Visszaballagtam, elég furcsa volt, talán álmodtam volna?- jött hirtelen az ötlet, de nem volt túl valószínű.
Reggel már csaknem megőrültem az idegtől, kapkodtam ide-oda, és méghozzá eredménytelenül, mivel jóformán idegességemben mindent elrontottam.
-      Nyugodj meg, édesem! – simította meg anya a vállam.
-      Én nyugodt vagyok – mondtam és közben abba hagytam a körmöm rágását is, hogy hitelesebb legyek. – Fel kell hívnom a virágost, ha megbocsátotok – álltam fel az asztaltól. Közben hallottam, hogy a csengő is megszólal, ami csak még egy tétellel bővítette a listám. – Megyek én! – kiabáltam, pedig belegondolva felesleges volt, hiszen anyáék pár méterre voltak. Arra számítottam, hogy egy ételfutár vagy egy fényképész, aki már nem ért el telefonon, de nem az volt.
-      Itt írja alá, kérem! – dugta azonnal az orrom alá a papírt a postás, meg sem várva, hogy elvegyem a fülem mellől a telefont. Aláírtam és átvettem egy dobozt. Hatalmas volt és könnyű. Nem sejtettem mi lehet benne. Bent ledobtam majd próbáltam tovább intézkedni, egyszer csak arra figyeltem fel, hogy anya megint nekem kiabál.
-      Candice!
-      Igen? – tértem vissza közéjük. –Mi van?
-      Azt hiszem ez neked jött! – húzott ki a dobozból egy rózsa vörös báli ruhát. Magához mérte, és egyszerűen csodálatosan festett. Körben csipkeszabása még jobban feldobta a már eddig is gyönyörű darabot.
-      Ki küldte? – mentem közelebb bátortalanul.
-      Nem tudom- mosolyodott el, nincs hozzá kártya. Én sejtettem valamit, de nem akartam elkiabálni. Masonről még nem sokat meséltem, de talán majd ezután a bál után többet fogom emlegetni a nevét. Boldog vagyok, éreztem magamon, hogy elönt a jóleső boldogság. Nem éreztem, hogy felemésztene, csak egyszerűen képes volt mosolyt csalni az arcomra. Olyan megnyugtatóan édes volt, mintha soha semmi rossz nem történhetne. Az iskolában, ahogy meglátott azonnal odajött hozzám.
-      Szia, végre, hogy itt vagy!
-      Miért, mi történt?
-      Az igazgatónő téged kéret, már egy félórája csak őrjöng! – mondta siettetéssel a hangjában.
-      Rendben, megyek – nyomtam egy puszit az arcára, mire elmosolyodott.
-      Nyugi, Cany, minden oké lesz! – ezzel a végszóval az igazgatói felé vettem az irányt. Bent volt már és engem is azonnal fogadott.
-      Csak, hogy itt vagy. – mondta kedvesen. – Beszéltem a tanárokkal, és szomorú hírt kell, hogy közöljek…- kezdett bele majd szinte leültetett a vele szemben lévő székben. Egy picit kétségbe esetem, mert nem tudtam miről lehet szó. – Az a helyzet, hogy adódott néhány probléma, és nem tudunk sort keríteni a Red partira… - kezdett bele, de most az egyszer udvariatlan módon közbevágtam.
-      Az nem lehet, hiszen már minden meg van…- estem még jobban kétségbe.
-      Sajnálom, drágám, de van néhány tényező, ami nem hagyható figyelmen kívül! – mondta szigorúan.
-      Mi? Miféle tényezők? – néztem könyörgően, hátha meghatódik, sőt el akartam érni, hogy meghatódjon, mert nem akartam lemondani a partiról, fontos volt nekem. Még ha nem is tudom megmagyarázni, hogy miért.
-      Sajnálom, de nem mondhatom meg…- mondta és közben elfordított a fejét. – be akarta tartani a szabályokat, de én nem bírtam annyiban hagyni.
-      Kérem… kérem szépen…
-      Rendben – adta be a derekát egy kiadós csönd után. – Az iskolát rendőrök fogják figyelni, mivel néhányan az iskolából drogot tartanak maguknál. Ha ez a buli megrendezésre kerül, akkor biztos, hogy a fél iskola a rendőrségen fogja tölteni az éjszakát drogbirtoklásért és még Isten tudja miért… Nem engedhetem meg ezt, az iskola jó híre fontos, nem egy akármilyen hírű iskola vagyunk, képzelje csak el, milyen lenne, ha az egyetemi felvételién az elbírálók azt látnák, hogy egy olyan iskolából jött, ahonnan a fele gyerek büntetett előéletű. Nem engedhetem, hogy ez az este lemenjen, sajnálom Candice, de azért ne keseredjen el, hiszen a jutalmát, mint mindig most is megkapja.
-      Nem kell, és köszönöm, hogy elmondta, ígérem, nem mondom el senkinek! – vettem fel a táskám a földről majd elhagytam a termet.
A következő pár órám teljesen nyugodtan ment, próbáltam koncentrálni, de csak azt számolgattam hány embert kell felhívnom és lemondani a dolgokat. Kicsengetéskor eszeveszettül szaladtam a szekrényhez, míg végül bele nem ütköztem valakibe. Próbáltam minden papírt felkaparni a földről, míg végül észrevettem kibe botlottam bele. Szürkéskék szem, erősen piros száj és erősen kidolgozott test.
-      Szia, Daniel! – vettem fel az utolsó darabokat majd tovább próbáltam állni.
-      Candice, én hallottam a Red partiról, hogy haladsz vele?- kapott el mielőtt még el tudtam volna menni.
-      Annak vége, lemondták – világosítottam fel, majd végleg tovább álltam. Nehéz megmondani, milyen emberek fognak meg, melyek azok a tulajdonságok, amelyek egyesülve olyan embert adnak, akivel törődöm, de Dan ilyen volt, és ezért utáltam magam. Számolgattam az órákat, hogy minél hamarabb teljenek, a parti nyolckor kezdődött volna, nem tudom miért vártam ennyire, de tényleg bántott, hogy elmarad. Már éppen indultam volna haza, mikor valaki megjelent mögöttem, Mason volt az.
-      Candice, hallottad? – kapott fel egy pillanatra.
-      Mit? – néztem rá értetlenül.
-      Hát, a Red partit…
-      Mi van vele? – szóltam vissza azonnal.
-      Meg lesz tartva, most mondta az igazgató.
-      De hiszen az lehetetlen.
-      Az imént hallottam, és halál biztos! Red parti! – üvöltött fel. – Örülj már! – villanyozott fel engem is. Nem értettem ezt, de inkább úgy gondoltam, hogy nem is foglalkozom vele, csak örülök neki. Minden rendben volt, minden le volt szervezve és már csak alig pár óra volt addig.

Középen egy hatalmas fáklyamenet vezetett a felsorakozó elsősökhöz, aki mint mindenki más piros ruhában voltak. Már majdnem besötétedett, ezért csak a fáklyák tüze világította be a teret. A fiúk feketében voltak és az este tiszteletére mindegyikükre egy vérvörös rózsát tűztünk. A színpadon az énekesek szintén ezekben a színekben pompáztak. Virágos út futott végig a közepén a térnek, és volt egy kis hely, ha valaki táncolni akart. Tökéletes volt, pont olyan volt, amilyennek terveztem. Britt hirtelen megjelent mellettem, furcsa volt ruhában látni, de gyönyörű volt, jól állt neki a piros.
-      Gyönyörű lett! – bókolt nekem, mire az arcom átvette a ruha színét.
-      Köszönöm. – majd meghallottam a kedvenc számom, nem beszéltem le az együttessel ezt a számot, ezért meglepődtem, de persze kellemesen.
-      Felkérhetek egy táncra? – hallottam meg magam mögül egy ismerős mély hangot. Megfordultunk Brittel, és Dannel találtam magam szemben ismét és ott állt mellette még egy fiú, nem ismertem őt. Nem tudom, mit feleljek, legszívesebben nemet mondtam volna azonnal, de nem tudtam.
-      Én…
-      Nem fogadok el nemleges választ, ennyire már ismerhetnél! – húzta mosolyra a száját, olyan magabiztosnak látszott.
-      Sajnálom, de pedig azt kell, hogy mondjam, nem lehet, ügyelnem kell, hogy ne legyem semmi baj a partin…- hazudtam szemrebbenés nélkül, Britten láttam, hogy rögtön levágta, de sajnos Dan is.
-      Ő itt Emmett, mutatott maga mellé a fiúra, ők pedig Britt és Cany! – mind ketten kezet fogtunk, érdekes volt, ahogy ez a fiú Brittre nézett, furcsa érzésem volt vele kapcsolatban. – Miért nem hozol Brittnek egy italt? – nézett rá sokat sejtetően Dan.
-      Rendben – válaszolt, mintha már előre tudta volna, hogy mit mondjon. – Mit mondasz Britt? Eljössz velem hozni egy italt? – nézett végül Emmett őrá. B kicsit megszeppenve, de beleegyezett. Utálta az ilyet, de nem akartam beleszólni, tudom, hogy képes megvédeni magát. Mindketten elmentek, mire csak mi ketten maradtunk (már megint).
-      Na, még mindig nem akarsz táncolni? – nézett rám vigyorogva, tudta, hogy felbosszant, élvezte, hogy mérgelődöm.
-      Nem, nem akarok, megyek és megkeresem a pasim – nyomtam meg a pasim szót a mondatban.
-      Ááá, igen? – vágott be elém Dan majd közelebb jött, olyan pofátlanul aranyos volt.
-      Igen. – adtam a választ morcosan, akartam, hogy tudja, dühít a közelsége, és csak arra vágyom, hogy elhúzzon.
-      Szerintem nem hiányzik neked – a zene egyre hangosabb volt, a kedvenc számomon kívül semmit nem hallottam. Dan egyre csak a személyes terembe férkőzött. A fülembe suttogott, amitől még a szőr is felállt a hátamon.
-      De igen – vitattam, sőt tudtam, hogy igazam van.
-      Táncolj velem! – utasított szinte, én pedig ezt utáltam.
-      Nem fogok.
-      Miért? Félsz? Félsz, hogy nem bírsz nekem ellenállni?
-      Nem félek.
-      Bizonyítsd be! – adta meg nekem a kihívást, amit talán egy józan ember visszautasított volna, de én már megrészegedtem, nem az alkoholtól, hanem attól a hatástól, amit ő rám gyakorolt.
-      Legyen! – nyomtam a kezem a kezébe, amit nekem tartott. Lassan a táncosok közé húzott, még mindig túl közel volt hozzám. Egy pillanatra visszanéztem Masonre, aki felé az imént megindultam, egy hosszú szőke hajú lánnyal beszélgetett, hátulról nem ismertem meg a lányt, de azt láttam, hogy Mason folyamatosan engem, vagyis minket néz. A perc egy töredékére összetalálkozott a tekintetem a Danével is, azonnal el is kaptam a fejem.
-      Ne félj! - nem féltem, csak irritált, hogy ilyen közel van.
-      Sosem félek! – húztam ki magam. A zene azóta már váltott, de még mindig jó volt. Dan le sem vette rólam a szemét, kényelmetlenül kezdtem érezni magam.
-      Nagyon dögös vagy ebben a ruhában! – húzta lejjebb a kezét a derekamig, amibe egy picit beleremegtem.
-      Köszönöm – mondtam és közben mérgesen elfordítottam a fejem.
-      Te semmit nem változtál! – nevetett fel, majd picit közelebb vont magához.
-      Te sem! – jegyeztem meg sértően, mivel meg is érdemelte, hogy ilyen sértő legyek vele. Egy bunkó volt és még mindig az.
-      De igen! – fogta meg az egyik kezével az állam, majd magához fordított. – Megváltoztam! – jelentette ki magabiztosan.
-      Bizonyítsd! – használtam ellene ugyanazt, amit ő is ellenem egy perccel ezelőtt. Egy pillanatra elnevette magát majd a fülemhez hajolt, olyan meleg volt a lehelete. A keze megfeszült körülöttem, biztos azt hitte ficánkolni fogok majd.
-      Meg akarlak csókolni – túrt bele a hajamba. Hallottam, hogy megnyalja a száját, majd éreztem, ahogyan a nyakamba csókol, egy pillanatra lehunytam a szemem és élveztem azt a kellemes bizsergetést, amit okozott, de utána feleszméltem mit is csinálok.
-      Hagyj békém! – toltam el magamtól.
-      Candice – lépett eggyel közelebb vissza, majd lenézett a szemeimbe. – Mond, hogy te nem akarod, és már itt sem vagyok! – várt a reakciómra, mire én szinte lélegezni sem mertem.
-      Nem akarom! – üvöltöttem neki, pont, úgy, mint ő az előbb nekem.
-      Hazudsz!
-      Ó, igen? – néztem rá kérdően.
-      Igen, látom a szemeiden. Nem is tudom, mit csinálsz még azzal a kis mitugrásszal – jött közelebb és kezdett suttogni – mikor csakis engem akarsz csókolni.
-      Szeretnéd! – húztam el a szám határozottan, holott pedig már azt sem tudtam, hogyan meneküljek innen, nem voltam ura a helyzetnek.
-      Nem, tudom, hogy így van! – mondta mire én végleg meguntam azt a műsort és el akartam menni. Már mindenki minket bámult, utáltam ezt, az arcom lekörözte a ruhám színét, szörnyen kellemetlen volt. A szívem a torkomban volt és a legszörnyűbb, hogy már megint Daniel miatt voltam ilyen helyzetben. És még csak nem is szabadultam el, egy métert sem tettem meg mikor a csuklóm köré egy magabiztos kéz fonódott. Visszarántott. Dannel egy pillanatra csak álltam szemben, szorított, nem fájt, csak annyira, hogy tudjam, ha akarnám, sem lenne kiút. A derekamon lévő keze megfeszült mire rátettem a kezem.
-      Engedj elmenni! – suttogtam neki oda, amilyen kedvesen csak tudtam, a hangom szinte már könyörgő volt. Egy pillanatra elernyedtek az izmai, és a már csípőmön nyugvó keze sem szorított. Azt hittem sikerült. Már a szívem sem kalapált annyira, habár magában, hogy talán egy centi sem választott el tőle félelmetes volt. Megcsókolt. Egyszeriben csak magához rántott, olyan sebességgel, hogy én magam sem tudtam hol vagyok. Olyan hévvel csókolt, és mégis olyan gyengéden, hogy szinte elájultam. A keze közé fogta az arcom és úgy csókolt, hogy még véletlenül se tudjak elhúzódni. Nyelve besiklott a számba, annyira intenzív volt. Nem tudom meddig álltunk így, de az időérzékemre már nem is mertem hagyatkozni. Dan csak állt előttem, olyan hihetetlen arcot vágott, volt a szemében boldogság meg meglepődöttség, nem is tudtam mire fel.
-      Sosem engedlek el! Már egyszer sikerült megszereznem a szíved, sikerülni fog még egyszer! – mondta suttogva még mindig túl közel hozzám. Hallottam a szavakat, de mire fel is fogtam el kellett telnie pár percnek. Kiszabadítottam magam a kezei közül, amit már hagyott is és elfutottam. Nem néztem vissza, csak futottam. Mindenki utánam bámult, én pedig csak azon törtem a fejem, hogy miért pont én? Miért pont én dőltem be Dan hülyeségeinek?

 Fél tízet ütött az óra, most kell megejtenem a „rituálét”. A jövő évi elsősök beavatása mindig az én feladatom volt, viszont nem akartam úgy kilépni oda, hogy elkenődött a sminkem a könnyektől. Szépen megnyugtattam magam pár szóval majd kiléptem a tömeg elé. Kerestem Brittet a szememmel, de nem találtam sehol, ez még inkább dobott a félelmemen. Mondtam egy rövidke beszédet, valamiért sikerült egy picit el is vonatkoztatnom és csak az elsősök előtt álló gyönyörű évekre gondolnom. Már az utolsó lépéseket végeztük, minden diák meggyújtotta a maga lángját és eltáncolta az első fáklyatáncát, már csak az volt hátra, hogy mindegyikőjüknek gratuláljak, mikor hangos sziréna szó hallatszott nem messziről. Az egyik fiú felkiáltott: a zsaruk! A tömeg, ami eddig türelmesen hallgatta a beszédem, őrült módon üvölteni kezdett és sikongatni. Mindenki arra futott, amerre csak látott. Egyedül én álltam a helyemen, és szidtam magam, amiért ebben egyáltalán részt vettem. Pocsék volt ez az este, ennél már talán nem is lehetne rosszabb. A gondolatmenetem ezzel a mondattal zárult, mire az égből hirtelen egy villám csapott le, elkezdett esni az eső is. A menekülő tömeg és a mérges zsaruk hangja nem ért fel azzal a hanggal, ahogyan a zuhogó esőcseppek hozzácsapódtak a kőhöz és egyenként oltották el az égő fáklyákat. Megfogtam az elázott, piros gyönyörruhát magamon és szaladni kezdtem, néhány embert kikerültem, akit már bilincsen vezetett el a rendőrség és a hátsó kijáraton kimentem az iskolából. Szerencsére senki sem követett, nem volt kedvem az estét egy börtön ágyon feküdve tölteni, miközben anyáék otthon várnak. Sajnáltam, hogy itt voltam, hogy mit tettem Dannel, hogy mi lett a partival és azt is sajnáltam, hogy mit fog majd mondai az igazgatónő, ha mindezt megtudja. Futottam, a magassarkúm szinte kiabált a szenvedéstől, amit az eső és a folyékony sár okozott neki. Egyszer csak dudaszó szakította meg a belső káromkodásom. Nem mertem hátranézni, mert már előre féltem, hogy kivel találom magam szembe. Csak mentem tovább, mintha nem is hallottam volna semmit. Hallottam, hogy valaki megint kiabálja a nevem, muszáj volt bátorságot vennem magamra és megfordulnom.
-      Mi van? – mondtam mérgemben, olyan bántóan, amilyen bántón ezt a két szót csak mondani lehet.
-      Elvigyelek?- nézett rám büszkén Dan a piros Maseratiból meg sem hallva, hogy mit mondtam egy pillanattal ezelőtt.
-      Hagyj békén! – ordítottam rá, mert már tombolt bennem a méreg.
-      Nem foglak. – tisztázta a nyilvánvalót, amitől csak még jobban felpaprikázott. Így folytattuk, én a szakadó esőben, amennyire tudtam óvtam a drága ruhám és a cipőm, ő pedig kocsival követett és próbált meggyőzni, hogy szálljak be. Egyszer csak hallottam, hogy mögöttem becsapódik valami, megerőltetem magam és hátrapillantottam.
-      Mi a fenét csinálsz? – néztem értetlenül Danre, aki szapora léptekkel tartott felém, semmi nem volt nála, ami megvédte volna az esőtől.
-      Követlek – ejtette ki a betűket, mintha csak a legnormálisabb dologról beszélne. Mikor odaért hozzám odahúzott magához és próbált megvédeni az esőtől.
-      Mi a jó francot művelsz? – kérdeztem tőle flegmán újra.
-      Próbállak megérteni, mi a fenéért menekülsz előlem?
-      Én nem menekülök. –tagadtam a nyilvánvalót.
-      De igen…- vitatkozott velem továbbra is, nem értettem miért.
-      Miért csinálod ezt? – kérdeztem tőle és valóban kíváncsi voltam, ennyire jól esik neki, ha kínozhat? Mert nagyon úgy tűnik. Hatalmas szünet keletkezett, azt hittem már nem is lesz válasz.
-      Candice, szeretlek. Úgy, ahogyan még senkit. És majd megőrülök, hogy az enyém légy. Eddig ahányszor valakivel együtt voltam üresnek éreztem magam, de veled… a jó kurva életbe is végre nem! Veled több dolgot kaptam, mint amit megérdemelnék, de nélküled viszont nincs semmim, te vagy a legjobb barátom. És azt hiszem nagyon beléd estem – mondta lassan, láttam rajta, hogy nehezére esett kimondani a szavakat, de nekem sem volt egyszerű hallani. Nem lehettem vele, a saját érdekében kellett volna, hogy távol maradjak tőle, ennek ellenére most megint itt álltam. Mindig olyan keménynek gondoltam, ő volt a nagy Daniel Black, most pedig… ahogyan előttem állt, olyan törékeny volt és sebezhető. Olyan emberi volt, sosem hittem, hogy láthatom majd ezt az arcát is. De hogyan vezetett az utam vissza megint hozzá? De nem is számított, csak az, hogy nem lehetek vele!
-      Nem hiszek neked! – kiabáltam vissza mérgemben.
-      Pedig elhiheted, ha nem így lenne, miért beszéltem volna az igazgatóval, hogy tartsuk meg a Red partit, miért küldtem volna neked ezt a ruhát- mutatott a vizes „csodára" rajtam - miért hoztam volna Emmett-et Brittnek és miért vontam volna el a kis Mason figyelmét Tiffany-val? Miért tettem volna mindezt? – nézett rám várva, hogy szóljak bármit, ez már ordított a tekintetéből is. – Most miért vagy piros? –szólalt meg újra egy kis szünet után, próbált nem nevetni, de nem nagy sikerrel.
-      Mert zavarban vagyok.
-      Miattam? – kérdezte idegesen.
-      Nem.
-      Akkor miért?
-      Mert meg akarlak csókolni – mondtam nevetve, de muszáj volt elfordítanom a fejem, mert nem bírtam a szemébe nézni.
-      Ez furcsa.
-      Miért? – néztem rá értetlenül, azt hittem most jön majd a rész, hogy az egész vicc volt.

-      Mert én mindig meg akarlak csókolni, de sosem vagyok zavarban – nevette el magát majd odahajolt, hogy megcsókoljon, ezzel minden kétségem elfeledtette.

2014. május 25., vasárnap

Felismerés

Sziasztok  gyönyörűim!


Nagyon köszönöm azoknak, akik még mindig itt vannak, és nem hagytak cserben. Sajnálom, hogy pár hetet kihagytam, de nem akartam rosszal előrukkolni, ezért szükségem volt egy kis időre. Köszönöm a 64. feliratkozónak, hogy megtisztel engem és olvas! Ezt a részt neked ajánlom, remélem tetszik  majd!

xo xo -V



14. fejezet

Daniel

 Sorra teltek a napok, már azt sem tudtam, hogy melyik is jön. Napok óta az iskola közelében sem jártam, egyedül csak a bárokat jártam, néhány pincérnő is megfordult nálam, de meg kell valljam, hogy nagyon tiszták. Még egy fehérnemű sem maradt utánuk, hogy bizonyítsam mik is történtek ezen a kanapén.
A telefonommal már rég nem ápolok rendes viszonyt, ideje lenne megnézni, hogy kik kerestek. Belenéztem a tükörbe, egy sápadt képű, rövid, szőke hajú fiú állt a tükörbe. Megnéztem a leheletem, ami már magában egy falut megölt volt, nem beszélve a délebbi bűz problémákról. A telefon pedig már csurig volt az üzenetekkel, hívásokkal, a szart is kiverik belőlem, ha nem mentem el akár egy meccsre is. Volt pár hívás a kórházból, mikor megláttam rögtön egy naptár után nyúltam és próbáltam feleleveníteni a pontos dátumát a felébresztésnek. Hazudnék, ha azt mondanám nem emiatt voltam eddig kiütve – a naptár szerint - egy egész hétig. Nem bírok arra gondolni, hogy anya nem ébred fel, nem akarok nélküle élni. Azonnal visszahívtam Dr. Abbyt, aki már nagyon idegesen szólt bele a kagylóba.

-      Mégis mi a jó fenéért nem vetted fel a telefont? – üvöltött suttogva (már, ha ez lehetséges.)
-      Bocs. Mi történt?
-      Előrehozták – utalt kedvesen, mire bennem felment a pumpa.
-      Az meg hogy lehet?
-      Csak, ilyen előfordul.
-      Mikorra?
-      Ma délután?
-      Hogy mi?!
-      Jól hallottad, úgy hogy gyere ide minél előbb, mert két óra múlva kezdődik! –nyomta ki a telefont még mérgesebben, mint ahogyan felvette. Én azonnal berohantam a szobába, nem volt idő mosakodni, ezért csak végig szaglásztam néhány pólót, és amelyik a legkevésbé volt büdös azt kaptam magamra. Felpattantam a motorra, amit most a maximum sebességre kapcsoltam. Szerettem motorozni, mégsem gyakran tettem, nem tudom miért, így is elég veszély volt már az életemben, nem kellett még ez is. A szél belekapott a pólómba, a hajam is össze volt már túrva, de végtelenül jó érzés volt. Hirtelen eszembe jutott Cany. Ő most nagyon sikongatna ettől.
Beértem, meglepődve tapasztaltam, hogy mekkora kihaltság van. Sosincs tömeg, de most különösen üresnek látszott az épület. Bementem anyához, egyenesen, egy percre sem lassítva suhantam a kórtermek között. Ott volt már a megszokott orvos, és egy idegen is, aki bizonyára Dr. Berrett lesz. Nem tűnt senki idegesnek, ezért én is próbáltam nyugodt külsőt varázsolni az egyébként már idegtől ráncosodó arcomra. Leültem, és vártam mi történik, Dr. Abby közelebb jött és nyugtatgatott, ebből sejtettem, hogy valamit rosszul csináltam az álcázásban. Az orvos csinált valamit elől, de én csak anya arcát néztem, vártam, hogy valami történjen. Csak ültem, mert másra nem lettem volna képes. Végignéztem rajta, haja erős, barna csíkjai fel voltak fogva, így még jobban kihangsúlyozódott kerek arca. Egy pillanatra félrelépett a doktor, így még több szabad teret hagyott anyának, na meg az én fantáziámnak is, hogy vajon mi történhet most… Anya gépén egy pillanatra megváltozott valami, bár értettem volna. Felpattantam és kétségbeesettem próbáltam a többiek arcáról leolvasni valamit. Közelebb mentem és megmarkoltam anya kezét, aki még mindig mozdulatlanul feküdt. Ráemeltem félő tekintetem az orvosra, akin már egyértelműen látszott, hogy sajnálja. Tudtam mit akar. Egyszer csak éreztem, hogy Dr. Abby keze felsiklik a vállamon, nem akartam itt lenni. A sírás is megkörnyékezett, de nem akartam, egy férfi nem sírhat, egész életemben erre lettem nevelve!

-      Sajnálom Mr. Black, az anyja még kómában van, továbbra is…- ejtette ki a szavakat, amik csak még mélyebbre taszítottak engem.
Még egy utolsó pillantást vetettem anyára, hátha csoda történik, de nem történt a világon semmi sem. Eltökélt célommá vált olyan messzire kerülni ettől a helytől, amilyen messze csak lehet. Szedtem a lábam és próbáltam nem kapkodni a levegőt, amiből úgy éreztem egyre kevesebb van. Fojtó érzés volt, mintha egy részem haldokolna, hallottam hangokat, de nem értettem őket, nem voltam képes felfogni őket.

-      Kapsz levegőt? – kérdezte valaki ott mellettem.
-      Nem.
-      Miért? – jött közelebb.
-      Mert belül haldoklom. – adtam meg a választ az ismeretlen embernek, ami most könnyített rajta egy picit, de nem maradtam, mentem tovább. Kicsaptam magam előtt az ajtót és a motorhoz mentem. Felpattantam és már itt sem voltam. Egyre gyorsabban mentem, megfeledkeztem minden szabályról, számomra nem is volt semmi, ami tilos lett volna. Erősen szorítottam a kormányt, olyannyira, hogy fájt a kezem, de nem érdekelt, nem tudott érdekelni! A szél erősen ellentétesen haladt, mint én, de nem lehetett ellenfél számomra. Sőt, még talán egy-egy csúszós kanyarban jól is jött. A motor kereke néha érintkezett az aszfalttal, néha pedig egy kereken mentem, mint a vérbeli profik, kivéve, hogy én nem voltam az. Mérhetetlenül élveztem, már csaknem megfeledkeztem mindenről, ami bántott. Sosem voltam még ilyen, sosem éreztem még magam ilyen gyengének. Tehetetlen voltam és ez felemésztett, égette a torkom a megbánás, az emlékek és a kudarc keserű íze. Nem bírtam megállni. Előjött egy emlékkép mikor még apa élt. Nem lehettem öt éves, de mégis tudom, hogy ezt sosem felejtem el. Apa hazajött a munkából ledobta a táskáját és odalépett hozzám, valamiféle kitűzőt tarthatott a kezében, nem nagyon érdekelt még akkor, de egy nagy B betű volt a közepében. Azt mondta apa, hogy ez mindig a Black család tulajdona volt és már évszázadok óta száll fiúról fiúra. Most már nekem kell vigyáznom anyára, mint a család férfija, és ez a kitűző ezt jelképezi. Szóról szóra rémlik minden szava, gesztusa, emlékszem, hogy anya is odajött. Egy hatalmas csókot adott neki, mióta élek nem láttam ahhoz hasonló tüzet senki között, mint, amit akkor én köztük látni véltem.
Mikor felocsúdtam és visszatértem láttam, hogy pár darab kuka ott hever éppen arra, amerre én is száguldtam. Hirtelenjében hatalmasat fékeztem, nem tudom meg tudtam volna állni időben, de úgy tűnt logikusnak, ha most egy időre elhagyom a mozgó járművet. Lepattantam, nem volt egyszerű, de próbáltam minimális sérülést szerezni. Elengedtem a kormányt, majd a motor csak úgy repült tovább a kukák felé, én pedig a földre estem. Nem ütöttem meg magam annyira, csak éppen, hogy egy-két karcolást sikerült újból magamra varázsolnom. Ülőhelyzetből elengedtem magam fekvésbe és letettem a fejem is. A semmi közepén egy sérült motorral és egy vérző könnyökkel feküdtem a  földön. Anya járt a fejemben, hogy vajon valaha beszélhetek-e vele, Candice jutott eszembe, hogy vajon ő hogyan érezhet most irántam? Nem tudom, hogyan sikerült mindent ennyire elszúrnom, de tudom, hogy most már nem kerülhetek ennél mélyebbre.Valahogyan felkecmeregtem a földről, már nem rémlik hogyan sikerülhetett onnan haza jutnom, de nem is erőltettem meg ezért magam. Otthon lerogytam volna a puha párnák közé, de valami megzavart. Meghallottam a csengő idegesítő hangját, ami már évek óta az idegeimre ment, de sosem volt kedvem megszerelni. Újra és újra nyomták, ami már magában kellemetlen volt, de hogy még nem is voltam jó hangulatban, végképp kiverte a biztosítékot. Kitártam az ajtót, úgy szorítottam, hogy szinte éreztem, ahogyan a szálka a tenyerembe fúródik.
-      Nicole, te meg mit csinálsz itt? – néztem rá leginkább fáradt szemekkel. Tényleg nem értettem, mert ő soha nem szokott csak úgy beugrani hozzám. De a választ talán soha nem tudom meg, mert ahelyett, hogy szólásra nyitott száját, csókra tátotta. Letámadott engem majd csókolózás közben beljebb lépdeltünk a házba. Úgy csókolt, ahogyan mindig is keményen és magabiztosan, teljesen ellentéte volt annak, ahogyan Cany csókolt. Mint az ég és föld. Simogattam, sosem voltam vele gyengéd, de ismertem őt annyira, hogy megmondjam szerette, ha durva vagyok. Nem értettem, de nem is akartam őt megérteni. Néha- néha a falnak ütköztünk, erősen odacsaptuk a másikat, de egyikünket sem zavarta. Keményen csókoltam és próbáltam előcsalogatni azt az érzést, amit régen éreztem iránta, mocskosul kívántam, de most mintha ezt az érzést kitörölték volna. Arra kalandozott el a gondolatom, hogy vajon Cany-vel milyen lenne itt feküdni? Milyen lenne vele lenni? Milyen lenne megint a derekát fogni? Engedné, hogy megcsókoljam? Nicole belenyögött a csókba minek következtében én elhúzódtam majd ledobtam a kanapéra.
-      Óó, Cany! – csókoltam bele a nyakába, ami csak nekem illatozott a megszokott pálmaként. Eltelt egy lassú pillanat mire ráébredtem arra, hogy mit is mondtam. De Nicole-nak kevesebb idő is elég volt.
-      Tessék?
-      Mi? –adtam a hülyét.
-      Azt mondtad Cany.
-      Én? Én nem.
-      De igen, hallottam.
-      Rosszul hallottad.
-      Ne add a hülyét! – húzta fel a melltartó pántját vissza a vállára, amiből könnyedén kiszabadítottam az imént, még ha egy karmolás nyom ott is maradt a vállán. – Daniel Black! – mondta ki a nevem, picit mintha büszkeséggel mondta volna.
-      Igen?
-      Nem hittem volna – húzta mosolyra a száját.
-      Mégis mit?
-      Hogy megélem, hogy szerelmes leszel, méghozzá egy olyanba, mint Cany.
-      Nem vagyok szerelmes, ne hablatyolj itt össze mindent! – legyintettem lekicsinylően majd felálltam és a pulthoz mentem tölteni magamnak egy pohár jó erős whiskyt.
-      Ne légy hülye, tudod, hogy ismerlek már. Ne tagadd! Ő az első, akire gondolsz, ha felkelsz, ő az utolsó gondolatod este, ha egyedül vagy felidézed milyen volt vele, ha meglátod, felgyorsul a jéghideg szíved üteme, ha mással látod, majd megőrülsz, ha tehetnéd vele lennél mindig és nem engednéd el a kezét Sohasem. Ismerd be, szépfiú, szerelmes vagy! – kapta ki a kezemből az alkoholt mielőtt én leküldhettem volna. Nem akartam rá hallgatni, nem akartam magamnak sem beismerni.
-      Nicole..
-      Már akkor tudtam mikor elhoztad az edzőterembe! – nézett vissza utoljára majd elhagyta a házam.  Úgy éreztem most már nem is fogom őt egyhamar látni.
Töltöttem magamnak egy új adagot a méregdrága whisky-ből, majd egy újat és egy újat.Égette a torkom, de fele annyira sem volt nehéz lenyelni, mint beismerni, hogy fülig beleestem egy lányba, aki teljesen az ellentétem. Nem voltam neki elég jó, ezért voltam benne teljesen biztos, hogy meg fogom szerezni! 


3 komi után jön a kövi!

2014. május 17., szombat

Everything

Sziasztok kedves olvasóim!

A gyönyörű megváltás olvasóinak annyit üzennék, hogy imádlak titeket, hogy olvastok, de most ihletet szeretnék gyűjteni, de legkésőbb 27.ére hozom az új részt, addig is sok puszi nektek! Ne haragudjatok rám!
xo xo -V

2014. május 10., szombat

Mindig van remény…

 13. fejezet


Daniel



Valami erősen égette a szemem, nem akartam kinyitni, de hirtelen szúrást éreztem az oldalamban. Lepillantottam, csak finoman, semmi gyors mozdulat. Egy hosszú fémrúd éppen a baloldali bordacsontjaim közé fúródott. Dobozok között feküdtem, egy hirtelen mozdulat és az egész összecsuklik alattam. Arra sem emlékszem, hogy hogy kerültem ide, de biztosan a bokszteremtől nem messze lehetek, mert ide érzem a pénz és megbánás illatát. Le akartam tenni a lábam, mikor hirtelen az egyik doboz megadta magát, így egyenesen a földre zuhantam. Nehéz volt felkecmeregni, talán még sosem volt ilyen nehéz semmi az életemben. A mellettem lévő szobából zaj szűrődött ki, ezért megkezdtem egy újabb kihívást, miszerint sikeresen talpra tudjak állni. Nem mondom, hogy egyszerűen és talán a falak nélkül nem is sikerült volna, de végre beértem. Két lány feküdt az ágyban. Már fent voltak és körülbelül, olyan arcot vághattak, mint én. Nem volt rajtuk ruha, ezért már legbelül elismerést is adtam magamnak.
Leültem az első fotelszerűségbe, ami bent volt és a két kezem közé fogtam a fejem. Erősen próbáltam ellenállni a fájdalomnak, ami minden perccel rosszabb lett. Derengett pár dolog a tegnapból, de nem sok minden. Britt eljött.
- Daniel, hol van a ruhám? – nézett a göndörebb, talán ő lehetett Mercedes.
- Én nem tudom, édesem, keresd meg magadnak…- semmi kedvem nem volt a céltalan csevegéshez, el akartam mélyedni a gondolataimban és próbáltam emlékezni. Itt volt Candice is… Mit kereshetett itt?... A meccs, bassz ki, tényleg! Lefújtam, Connor irtó pipa lesz. Britt, ő mit csinált itt? Valamit mondott Cany-ről, de én…
- Maradj tőle távol, tudod jól, hogy ő nem olyan, mint, mindenki más! – mondta mérgesen, ki lehetett venni Britt minden érzését az arcának vonásaiból.
- Ezt meg hogy értsem?
- Úgy, hogy ő ! – ordított rám.
- És én meg túl rossz vagyok hozzá? –kiabáltam vissza.
- Nem így értettem – sütötte le a szemét, ezzel egyértelmű jelét adta annak, hogy hazudik.
- De igen – dobtam le magam a kanapéra, mert ez idáig állva öltük egymást. – De nem baj…
- Nézd, Cany más, ő szeretne jó lenni, ismerem, és látom, hogy rossz hatással vagy rá. Késik az óráról, verekedésekre jár, későig kimarad, nem tanul, hármast írt matekból! – emelte meg a hangját, tudtam, hogy számára ezek tényleg komoly bűnök. – Hagyd, had találjon valakit, aki olyan, mint ő! - könyörgött szinte a szemeivel.
- Masonra gondolsz? – vontam fel a szemöldököm.
- Nem, vagyis talán, ezt neki kell eldöntenie, te is tudod! – simogatta meg a kezem. Hogyan kerültem én ebbe a helyzetbe? – gondoltam azonnal. De be kellett látnom, hogy igaza van, az első perctől tudtam, hogy Cany nagyon más, mint én, vagy mint bárki más.
- Jó, legyen, boldog vagy? Békén hagyom, úgy sem érdekel. Engem semmi sem érdekel, én vagyok Daniel Black! – húztam ki magam és felpattantam a helyemről büszkén.
- Te is tudod, hogy ez nem igaz. Abból, amit rólad hallottam, szerencsére több vagy, mint ”Daniel Black” – engedett meg egy vigasztaló mosolyt felém. – Tudom, hogy törődsz vele! – nézett vissza az ajtóból majd elment. Igaza volt, de nem akartam, hogy ezt tudja, és szerencsére senkinek nem is kellett tudni.

Ezek után már nem sok minden rémlik, csak annyi, hogy megnyomtam a kettes gyors tárcsázót és a két lány harminc percen belül már ott is volt.
Elmélyültem nagyon, a telefon hangos csörgése zökkentett ki a már majdnem félálomból.
- Igen, itt Daniel!
- Halló, a Saint Mater kórházból hívom, kérem, jöjjön be, híreink vannak az anyjával kapcsolatban – mondta teljesen monoton hangon. Erre én megköszörültem a torkom és felkaptam magam állásba. Nem tudtam, hogy rossz vagy jó hír lesz, de a szívem legmélyén nagyon reméltem, hogy jó hír.
- Rendben, köszönöm, nem sokára ott vagyok! – csaptam be magam mögött az ajtót, de előtte még haza akartam menni.
- Dr. Abby várni fogja, tudja hova kell mennie, viszlát! – tette le a kagylót a monoton hangú nő.
- Viszlát! – köszöntem el.
- Várj, Dani, hova mész? – kelt fel a szőke hajú lány, de a nevével már bajban voltam.
- El kell mennem, drága! – néztem rá, mint aki egy szemernyit is sajnálja.
- Ki volt az? – értette a telefonálóra.
- Semmi közöd hozzá – vágtam vissza, mert elég rosszul érintett mikor valaki személyes dolgokról érdeklődik teljesen gátlástalanul.
Milyen nap is van, basszus? – gondoltam végig mikor beültem a kocsiba és teljes sebességgel nekiindultam a kórháznak.
Bent a már megszokott módon a kórteremhez vonultam, ahol Dr. Abby várt rám.
-      Jó napot! – tettettem az illedelmességet, de valójában egyáltalán nem éreztem tiszteletet eziránt a nő iránt.
-      Neked is, Daniel! – mosolygott és közben magához szorított a kórlapot.
-      Nos, mik a fejlemények? – néztem rá, majd megőrültem, hogy halljam a választ.
-      Először szeretném, ha ezt nem itt beszélnénk meg, mert tudod még a falnak is füle van – mutatott körbe és bementünk az irodájába. – Nos, mint azt mindketten tudjuk, az édesanyád már 10 éve itt fekszik, ezért jól tudjuk, hogy nem sok esély van arra, hogy felébredjen.
-      Igen, igen… ezt már hallottam – dűltem le, mint, akit nem érdekel, de valójában olyan volt, mintha kést forgattak volna a szívemben.
-      Rendben, csak akartam, hogy tisztában légy vele. De ha felébred is, akkor szinte mindent újra meg kéne tanulnia, lehet, hogy béna lenne, vagy nem tudna beszélni, vagy el is felejtett mindent, nem lehet tudni…
-      Dr. Abby, kérem, térjen a lényegre, nem azért küldök hatalmas csekket minden hónapban a kórháznak, hogy hablatyoljon hanem, hogy mondja, mi van az anyámmal.
-      Daniel, légy türelmes! – fegyelmezett, mintha példát akarna statuálni, de nekem nem lehet, nem az anyám.
-      Mondja már, az ég szerelmére! – sürgettem és próbáltam kicsikarni belőle, de már lelkiekben készültem a szörnyű hírre, amit ilyen nehézkesen akar kinyögni.
-      Ma délután az anyja újabb jelet mutatott…
-      Mi? – hitetlenkedtem, nem akartam hinni a fülemnek. – Miféle jelet?
-      Az EEG javulást mutatott, de Az EKG szerencsére változatlan – kezdett bele.
-      Lassabban kérem, köznapi nyelven…
-      Az agyi kapacitása nőtt, ez mindenképp jó jel. Az orvosok azt mondták jövő héten megpróbálják felébreszteni a mesterséges kómából, de kérlek, ne éld bele magad, nagy az esélye, hogy nem jön össze…
-      Rendben! – álltam fel.  – Köszönöm! És melyik orvos?
-      Dr. Berrett, ő a legjobb a szakmában, hidd el, nem lesz baj.
-      Remélem is – húztam mosolyra a szám.
-      És… lenne itt még valami…
-      Mi? – néztem kétségbeesetten.
-      Kerüld a feltűnést, most kérlek utoljára! Ha kiderül, hogy milyen ember vagy és, hogy az anyád már nyolc éve csak a te pénzed miatt fekszik itt, mind megnézhetjük magunkat! Kerüld a feltűnést! – utasított szigorúan.
-      Miről beszél? Minden szabályt betartottam – háborodtam fel.
-      Ó, igazán?
-      Igen.
-      Akkor, hogyan lehet, hogy mikor legutóbb itt jártál bent arról az egész kórház tudott, valami szőke lánnyal voltál?! Sőt, még nem régiben a rendőrök is megkerestek, mert nem messze a kórháztól összevertek valakit. Egy csapat tinédzser fiút mondott, úgy a tizennyolcas éveik végén, nem ismerős?  - szegezte nekem a kérdést, amire egyértelmű volt a válasz, csak, hogy sosem lettem volna, olyan balga, hogy be is valljam.
-      Nem tudom, miről beszél – húztam ki magam, mintha nem is most lepleztek volna le, de nem érdekelt, mert már 8 éves korom óta ismerem Dr. Abby-t és sosem árulna el engem.
-      Persze – húzta el a száját. – Tudom, hogy nehéz, de kérlek! Minden rendbe jön – simogatta meg a vállam.
-      Dr. Abby, kérem, jöjjön, szükség van magára a kettes műtőben! – kopogtattak és kiabáltak nem messze tőlünk. Elrohant mire én egyedül maradtam a gondolataimmal. Átbaktattam anyához, leültem mellé és néztem, ahogyan fekszik. Arra gondoltam, vajon milyen lehet neki most? Vannak fájdalmai? Nem tudom, mi lesz, ha felébred, de sokkal kétségbe ejtőbb lesz a helyzet, ha nem. Közelebb toltam a széket és ráfektettem a fejem a kicsi, kezére. Elszundíthattam, mert a következő, amit hallottam, hogy valaki az üvegen kopácsol.
-      Daniel, menj be az iskolába! Emlékszel mit beszéltünk meg? – szorította jobban magához a kórlapokat mérgében Dr. Abby.
-      Megyek már! – kaptam össze magam és még egy utolsó puszit nyomtam anya kezére.
Beérve újra megerőltettem magam és csak próbáltam kibírni a napot, amiben persze a haverok majd sokat segítenek. Éppen becsengettek, sajnos. Megláttam, ahogyan Candy belép az egyik terembe, nevetett, olyan édesen nevetett, picit már idétlenül. Britt az egyik oldalán, az a nevetséges, bárgyú képű, új fiú pedig a másik oldalán. Ő lehet Mason. Ő biztosan sokkal jobb neki, mint én. Bementem én is utánuk és leültem a legmesszebbi padba, majd a sarokba dobtam a táskám. Pár perccel később három lány ült le mellém, mindegyikük ide-ide pillantgatott néha. Pontosan tudtam, hogy ez mit jelent - rövid szoknya, kiengedett haj, amibe percenként beletúrnak - felhívás volt keringőre.
Letettem magam elé a telefont, hogy lássam, ha bárki is hívna, Connor, Dr. Abby vagy bárki más. De persze, most is megkaptam a magamét.
-      Mr. Black, hol volt reggel? Az első két órán nem volt bent. – közöltem a nyilvánvalót az osztályfőnök.
-      Dolgom volt – szögeztem le és nem is volt kedvem tovább ecsetelgetni.
-      Dolga volt? – nézett le rám és közben a kezében lévő tollal játszott.
-      Jól hallotta, tanárnő! – szúrtam oda hegyesen, mert már elegem volt, hogy mindig engem szúrnak ki.
-      Daniel Black, néhány hónap van már csak az iskolából, nagyon kérem, ne bosszantson fel, mert maga húzza a rövidebbet! Délután itt marad büntetésben! – zárta le ezzel a kis vitánkat a tanárnő.
Óra közepén kaptam egy SMS-t Connortól, miszerint ma délután meccs. Finoman közölte, hogyha ezt is lemondom, elintéznek. Nem féltem tőle egyáltalán, ritka gerinctelen ember, kis haszonleső.
Kicsengetéskor felkaptam a táskámat, amit még óra elején a sarokba vágtam.
Lassan, de valahogy eltelt a nap, a három lány, akivel osztályfőnökin akadtam össze, valahogy mindig újra felbukkantak. A tanárok is egész nap figyelemmel kísérték minden léptem. De még tetézték tovább a dolgot, mert órák után végre már éreztem a szabadság jóleső bizsergetését, mikor valaki akadályt állt. Cany.
-      Hova készülsz?
-      El. - zártam rövidre a beszélgetésfonalát.
-      De büntetésben vagy.
-      Ki szerint? – szögeztem hozzá a kérdést, de valójában csak dühíteni akartam, majdnem olyan jól állt neki a dühöngés, mint a boldogság.
-      A tanárnő szerint, aki azt mondta tartsalak szemmel, nehogy ellógj.
-      Miért te?
-      Mert mint mindig, rossz helyen voltam, rossz időben.
-      Nekem most mennem kell, ha megbocsátasz.  – kerültem ki gyorsan, azt hittem – sőt meggyőződésem volt – hogy ennyiben hagyja a dolgot, hiszen megbántottam. De nem.
-      Állj! – lépett egyet hátra, ezáltal még mindig akadály képezett.
-      Candice Jackson, szépen kérlek, engedj el! – fordultam hozzá kedvesen, igazán megerőltettem magam. Közben elment mellettünk egy lány, miniszoknyában volt, egy pillanatra megakadt a szemem a szoknya alsó részén. A következő pillanatban már Cany ítélkező tekintetével találtam magam szemben, ahogy elkrákogja magát.
-      Mi van? – néztem rá.
-      Daniel Black, nagyon szépen kérlek, maradj! – mosolyodott el erőltetetten, el is gondolkodtam rajta egy percre, majd mellettünk megjelent Mason is.
-      Szia, Daniel! – köszönt neked, de persze csak azután, hogy megfogta Candice kezét, és közben felém küldött egy önelégült mosolyt.
-      Mason… Most, ha megbocsátotok nekem, mennem kell! – léptem el tőlük, de ekkor már szabadon távozhattam, bármilyen akadály nélkül.
Visszanéztem, amikor úgy gondoltam már ők nem láthatnak engem, nevettek, mélységesen boldognak láttam azt a kis idiótát, de Cany-t már kevésbé.