Részlet2

Daniel

- Nos?- kérdeztem mikor már egy kerek perce térdepeltem Candice előtt, kezemben a kis dobozzal. Kezdett kínos lenni, szerintem életemben, ebben a 19 évben egyszer sem jöttem még ennyire zavarba, sőt egyáltalán nem jöttem, még szerettem is másokat kínos helyzetbe hozni, de most átéreztem a helyzetet. Belenéztem a szemébe, ami ragyogott, egyszerűen csillogott, tündököltek a kék szemei. Nézett rám még mindig, mire a szavak csak úgy elkezdtek ömleni a számból.

- Nézz rám! – mondtam neki gyengéden, eleget is tett a kérdésemnek, ami szokatlan volt, mivel minden alkalmat megragadott, hogy ellenkezhessen velem. A szeme könnyekben volt, és kezdett elhatalmasodni rajtam a kétségbeesés. Görcsben volt a gyomrom és az izmaim mind megfeszültek egytől egyig. – Annyira szeretlek, tudom, hogy őrültség, de ez vagyok én, Daniel Black, édesem, merő kaland velem az élet és ígérem, hogy minden pillanatát gyönyörűvé teszem neked, ha hagyod – láttam, hogy meghatódott a szavaim hallatán, de közel sem végeztem még azzal, amit mondani akartam. – Az a helyzet… hogy… - néztem le, egy apró pillanat volt ugyan csak, de nagyon hatásos szünet, mert láttam rajta, hogy majd meghal, hogy hallhassa, amit mondani akarok.

- Folytasd, kérlek – nézett rám és egyszerűen mosolyognom kellett a szituáción, mert eljutottunk oda, hogy neki kell engem bátorítani, azért ezt soha nem gondoltam volna.

- Egész életemben egyedül voltam, nem volt olyan pillanat, hogy ne lettem volna teljes magányban, de erre nem jöttem rá. Nem tudtam, hogy milyen elveszett és magányos vagyok, amíg Te el nem hagytál. Mikor vége lett, úgy éreztem, hogy nélküled most már mindig egyedül leszek. Nem fogok csak úgy elsétálni, itt vagyok! – fogtam meg a kezét és a szívemre helyeztem, hogy érezhesse, mi az, amit ő is kivált belőlem. Láttam, hogy elmosolyodik, ahogy megérzi, milyen hevességgel ver a szívem, csak azért mert ő előttem áll. Ha mellettem vagy nem vagyok egyedül és ez az, amiért a leghálásabb vagyok, hogy rádöbbentettél nem ért az életem semmit, míg nem kezdtünk el beszélgetni. Míg te nem jöttél. Egy senki voltam. Tudom, seggfej vagyok egy kibaszott nagy pofájú, gyerekes és önző alak, de el tudnál hagyni? – néztem rá a végén már nevetve, igazából csak költői kérdés volt, hogy kicsit oldjam a feszültséget, mondtam volna tovább, már építettem magamban a szövegem hátra lévő részét. Nagyon felszabadító volt mindezt kimondani, általában őszinte voltam, olyan nyíltan és bunkón őszinte, de soha ezelőtt nem esett ilyen jól kimondani, ami érzek.

- Igen… - mondta lassan, ügyelve, hogy minden betűt jól formáljon a telt ajkaival és közben engem nézett picit kétségbeesett tekintettel. Hirtelen egy ütemet kihagyott a szívem dobbanni.

- Mi igen? – néztem rá ijedten, hiszen az előbbi kérdésem ugyan költői volt, de neki nem, ő mégis így gondolja. El akar hagyni. Nem igaz, tényleg el akar hagyni.

- Hozzád megyek…- nézett egy mosollyal, amit még soha nem láttam az arcán. Ismertem a testének minden egyes milliméterét, nincs olyan porcikája, ami ne lenne tökéletes, és amit ne ismertem volna, úgy, mint a saját tenyerem, de ez a mosoly új volt, ilyet még nem láttam. Köpni, nyelni nem tudtam hirtelen egyszerűen csak odamentem és felkaptam, köré zártam a kezeim, de egy pillanatra magamba is feledkeztem és már csak azt hallottam, hogy kuncog valamin. - Daniel, összeszorítasz az öleléseddel – nevette fel kislányosan. Lejjebb engedtem a testét, hogy egy síkban legyen a szeme az enyémmel és lazítottam a fogásomon is, de csak annyira, hogy ne fájjon neki, de menekülni így sem tudott volna. – Nem megyek sehova, nyugalom, elengedhetsz – nézett olyan ártatlanul és csillogó szemekkel.

- Nincs az az isten, hogy én most elengedjelek. – néztem rá halál komolyan. - Komolyan beszélsz? Tényleg hozzám jössz? – hitetlenkedtem pár perc csönd után. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy igent mondott nekem Candice Jackson.

- Persze csak, ha komolyan gondoltad - nevetett fel, mire magamhoz húztam és megcsókoltam. A szájfénye olyan volt, mint a friss málna, olyan jól esett csókolni, puha volt az ajka és finom. Elvált tőlem, de a homlokát az enyémnek nyomta.

- A legkomolyabban.

- Akkor azt hiszem, nincs más választásom, mint hozzád menni – gúnyolódott. Melengette a szívem a szó, hogy igen. Annyi lány mondott már igent nekem, persze nem lánykérésre, de attól függetlenül még igent. – És a gyűrűm? – nézett rám tettetett gorombasággal. Próbált szigorú arcot vágni, de nem igazán ment neki.

- Jaj, igen! – nevettem fel. Elengedtem őt és a kezemben lévő doboz tartalmát megint szabadjára engedtem. Kivettem a lényeget és letérdeltem. A szája elé kapta a kezét azonnal, ahogy meglátta, a feje megint, mint minden alkalommal pirossá kezdett válni. Persze nem az egész, csak a gödröcskéi feletti rész. Imádtam ezt. – Candice Jackson…

- Igen! – nevetett fel és ugrándozott, annyira boldoggá tett, hogy egyszerűen az arcomra fagyott a mosoly. Persze tudtam, hogy direkt hergel azzal, hogy nem mondhatom végig, de ezt most egy cseppet sem bántam, sőt.

- Hagyd, hogy végig mondjam… - néztem el a távolba, mert ha tovább bámulok rá, nevetni kezdek és azt nem tudtam volna abbahagyni. – Szóval, Candice, lennél a…

- Igen! – nevetett megint fel és egyszerűen képtelen voltam nem felállni és megcsókolni, mert már hiányzott. Megőrjített engem és ez varázslatos volt.

- Annyira türelmetlen vagy! – mondta neki és közben csókoltam mindenütt, ahol csak értem.

- Ez így van! – mondta kuncogva. A szél még mindig erősen fújt, ahogy megfogtam a kezét felhúztam rá anya gyűrűjét-, vagyis most már Candicét – láttam, hogy a keze libabőrös. Összefontam az ujjainkat és hagytam, hogy gyönyörködjön.

-      De honnan? – nézett rám ámulva sejtettem, hogy mit akar kérdezni.

-      Anyáé volt – néztem felváltva őrá és a gyűrűre.

-      Nem – nézett csodálkozva rám és közben az ujjai a gyűrűre siklottak – Nem fogadhatom el, te jó ég… - nézett rám feldúlva, az előbbi tekintet sehol sem volt. Mintha a szél fújta volna el.

-      De igen, anya is azt akarta volna, hogy a tied legyen – a szavaim hallatán kiült az arcára a meglepődöttség, de azt sem tudta titkolni, hogy mennyire meg van hatódva. – Hidd el, a tiéd és csakis a tiéd.

-      Köszönöm - csókolt meg és közben a keze a hajamba csúszott, simogatta a tarkómat és közben szenvedélyesen csókolt. – Nem akarok véget vetni ennek a pillanatnak, de lassan haza kellene mennem.

-      Talán nem érzed jól magad itt? – néztem rá hülyéskedve, imádtam vele szórakozni.

-      De de…

Részlet

Végre először sok ideje, úgy éreztem nem lesz minden rossz. Elmondom mit éreztem, nem tudom könnyen szavakba önteni, ezért inkább szemléltetném. Képzeld el, hogy állsz, egy helyben és mozdulatlan vagy, az egyetlen dolog, ami mozog: a mellkasod, mert még lélegzel. Ami körülötted van, amit csak látsz mind a tiéd, minden, amire vágytál, amit csak álmodtál magadnak a tied volt, hunyd le szépen a szemed, lassan és közben hallgasd a félénk és aggódó lélegzetvételeidet. Egy perc sötétség borul mindenre és mikor végre kinyithatod a szemed, mikor végre nem érzed a kétségbeesett lélegzeted fojtogató, keserű ízét a torkodban, végre jön egy kis fény. Egy kicsit meg kell, hogy dörzsöld a szemed, de végül rájössz, hogy minden, ami eddig boldoggá tett, minden, amitől te te voltál, már nincs többé. Nem tettél semmit sem, csak egyszerűen semmi és senki nincs, más körülötted, egyes egyedül állsz a semmi közepén, várva, hogy a sírás majd magától utat talál és nem lesz örökké hű társad. Daniel. Volt mellettem végre valaki. Igazából. A szemébe néztem és tényleg láttam. Megmondom őszintén, minden után, amit az elmúlt időben átéltünk, ez végre reménnyel töltött el, hogy nem minden olyan rossz. Elengedtem magam, a fenekem lecsapódott az avaros, barna levelekhez, nem volt túl kellemes. Fújt a szél, egyre jobban, a szőke hajam már nem védte meg a válom a hidegtől. Egy pillanatra ránéztem Danre, akinek az iménti halott tekintete, már sehol nem volt. Nem értettem a hirtelen hangulatingadozásait. Közelebb jött, nem ért hozzám, a szemével, azzal a már jól ismert, tűz-barna, fekete szikrás szemével rám nézett, és csak nézett. Olyan sok érzéssel bámult, tükröződött az én unalmas kék szemem az övéiben és sajnálatot kezdtem érezni, örültem, hogy van nekem, mert őszintén szükségem van rá. Nem tudom már elképzelni, hogy lennék meg nélküle. Reméltem, hogy ezzel ő is így van. Lenézett az ajkamra, nem tudom miért, de legbelül nevetni kezdtem, de az arcomon nem akartam mutatni ezt az örömöt. Visszanézett a szemembe, fogalmam sem volt mit láthat benne, vagy egyáltalán bennem. Közeledni kezdett, a jéggé dermedt kezem, remegni kezdett. A szívem újra és újra minden dobbantással beleszeretett, mert imádtam, hogy ezt kiváltja belőlem. Végre éltem. Nem csak vártam, hogy a nap egy másikat szüljön, végre voltam. Az arca, kicsit borostás volt (bizonyára nem volt ideje/kedve borotválkozni) megállt az ajkaim előtt, nagyon szemezett ugyan vele, de láttam a szemében az eszméletlenül erős önuralmat. Ez nem volt rá jellemző, mióta csak ismerem a Daniel Black nevet a meggondolatlan jelző társult hozzá. Kirázott a hideg újra és újra, nem tudom miért, de még egy könnycsepp is megjelent a szemembe, mire ő egy halvány mosollyal a fa felé fordult.

-      Adni akarok valamit! - mondta a fának, nem nézett a szemembe, nem értettem, még egy érdekesség, a félénkség is az én védjegyem volt. Picit közelebb húzódtam hozzá, nem feltűnően, de még is eredményesen. A kezére tettem a kezem, a hideg keze összeért az én megfagyott ujjaimmal.

-      Én…- akartam mondani, mert egyszerűen helyesnek éreztem kimondani.

-      Ne! – állított meg, nem értettem, mit tehettem, azt hittem, hogy talán már nem haragszik rám. És most mégis haragszik? Nem értem.

-      Én, készültem egy kis beszéddel. A szeme felcsillant, mint egy hét évesnek, akinek új játékot adnak, a szeme egy huncut kis sárga fénnyel bővült. Felállt és engem is magával húzott. Lesepregette rólam az odaragadt leveleket és sárdarabokat. Nevetnem kellett ezen, de persze csak halkan, mert még mindig úgy éreztem vékony szálon járkálok. Fogta a kezem, és már nem csak az egyiket. Elveszett a kis kezem az ő hatalmas tenyerei között. Rám mosolygott majd a földre szegezte, eddig bátor tekintetét. Sejtettem, hogy mit akar, hogy megbocsátott nekem és hogy minden oké, de azt nem értettem miért tart eddig kimondani. Megcsókoltam, ez is egy olyan dolog, amit egy külön papírra kéne felírni, Candice bátor tettei felirattal. Istenem, az a csók, olyan volt mintha már egy éve nem csókolhattam volna. Végtelenül hiányzott, ahogy az ajka az enyémhez ért nem vágytam másra a világon, nyelve simogatta az enyém és közben a keze a derekamon kezdte gyűrni a ruhát, belenyögött a csókban – eddig ez is az én szokásom volt egyébként – és pár perc után éreztem, hogy nekidőlök valaminek, kemény volt és érdes-na meg persze szúrós is. Nem kellett hátranéznem, mert pár pillanat alatt rájöttem, hogy a fa volt az, aminek a tövében eddig ültünk. Egyre inkább felfedeztem a csókjában őt, egyre akaratosabb volt és egyre telhetetlenebb. A derekamon a réteg ruhák összetúrva álltak, a lábam felsiklott a hátára, és közben tartott engem, hogy nehogy a fa mellé essek(ünk). Mikor végre levegő kellett neki, egy pillanatra elszakadt tőlem. De tényleg csak egyetlen pillanat volt, mámorító volt állni a tengernyi fa között, olyan kicsinek és jelentéktelennek éreztem magam, de mihelyst a derekamra fonódott az erős keze Dannek megszűntek a fák, és csak a gyönyörű barnás szemét láttam.

Bocsi, de nincs rész, amíg nem lesz 3 komi, mert lehet, hogy megharagudtatok az előző rész miatt és tudni szeretném mit gondoltok:) 
xo xo - V