2014. november 16., vasárnap

Elment

27. fejezet


Nem tudtam tisztán gondolkodni, úgy suhantam, mintha a fénysebességet akartam volna legyőzni. Nem volt kifejezés a ködre, ami elborította az agyam. Egy idő után nem számoltam az embereket, akiket majdnem vagy ténylegesen fellöktem, sem a horzsolásokat, amiket szereztem. Olyan önkívületi állapotban értem a kórházi pulthoz, hogy azt sem tudtam, hogy teltek a percek a háztól ide. Volt már hogy a távolban lévő pontok olyan homályosak voltak, olyan bambultan meredtél a távolba, hogy tisztán láttad magad előtt, ahogy lejátszódik egy jelenet? Mert velem most pontosan ezt történt. Láttam magam előtt, ahogy elhajtottam Dant, újra és újra hallottam a szavaimat, és most először tudatosult is bennem, hogy volt súlya annak, ami mondtam. Abban a pillanatban felemésztett a düh, a düh, a keserű düh, hogy ilyen felelőtlen és ilyen éretlen vagyok, hogy nem gondolkodom, mielőtt nyílt volna a szám szólásra. Mikor eligazítottak a recepción egy pillanatra megálltam az ajtó előtt és a kilincs auráját simogattam. Közben hallgattam, ahogy a lélegzetem egyenletesre vált és megszakad a zihálásom. Mérhetetlen méreg volt bennem saját magam iránt, bűntudat, hogy mit mondtam, és hogy hallania kellett, amit egy gyenge pillanatomban rákiabáltam. Olyan gyerekes volt az egész helyzet. Csönd volt, ahogy felhagytam a hangos szuszogással. Ez a csend rémisztő volt dermesztően félelmetes, nem tudtam mi vár rám az ajtón túl. Lassan fordítottam el a kilincset, igazán drámaira vettem a figurát, de nem szándékosan. Ahogy belátást nyertem a fehér ajtón túlra meglepett a látvány. Dan éppen bőrszerkóban, mérges tekintettel erősen nyomta bele a ruháit egy látszólag túl kicsit táskába. Megnyugodott egy kicsit a lelkem, mert a legrosszabb verziók játszódtak le a fejemben, hogy mi lehet vele. De látszólag kutya baja sem volt. Viszont az arca nem árulkodott másról csak dühről, de azt nagyon tisztán, szerintem nem is hallotta, ahogy benyitottam, olyan halkan tettem. De hangosan zártam be, hogy a barna tekintete mindenképp megtalálja a törékeny testemet a kis, túlzsúfolt szobában. Úgy lett, ahogy akartam. De hiába vett észre, még abban a pillanatban vissza is siklott a szeme az ökölben megfeszülő kezére és a benne tartott táskára. Nem tudtam mit mondjak, de egy biztos volt: a csendet meg kellett megtörni.
-      Jól vagy? Hívtak, mert én vagyok megadva…- kezdtem el és közben még mindig szorongattam a telefonomat, csoda, hogy nem tört eddig ripityára.
-      Tudom, megfeledkeztem róla, hogy téged adtalak meg, sajnálom – nézett rezzenéstelenül és érzelemmentesen a Nike táskára. Pár perc néma csönd után megint megszólaltam, de nem voltam túl kreatív.
-      Mondj valamit, kérlek –néztem rá szánakozva, bántam minden bűnömet, minden nem meggondolt szót, amit kimondtam.
-      Mit szeretnél, mit mondjak neked? Elküldtél engem, úgy viselkedtél mintha ellened lennék, mintha csak bántani akarnálak téged – a szavai úgy értek, mint egy szélütés.
-      Nem, én nem… csak…- néztem félre, most persze nem találtam a megfelelő szavakat. Egy másodperc alatt lejátszódott a fejemben az elmúlt napok minden gyötrő pillanata és visszanyeltem a könnyeket, amik már égették a torkomat.
-      Tudod, talán igazad volt – nézett rám végre, de bár ne tette volna, mert csak annyit látott, hogy magabiztosan intek a fejemmel nemet újra és újra. Az arcom pirosodott, tudtam, mert ahányszor rám nézett, mindig zavarba jöttem, mintha meggyújtottak volna. A kezem hideg volt, nem mert fáztam csak már libabőrös lettem. Közelebb mentem egy lépéssel és a keze után nyúltam.
-      Nem volt igazam, sosincs igazam, ezt te is tudod - szöszmötöltem a kezemben a pulcsimmal. Az ujja megint az állam alá siklott, gyengéden emelte egy síkra a tekintetünk.
-      Azt akartad, hogy ne bántsalak, nem foglak, ígérem – engedte le a kezét, ami eddig olyan selymesen simult a bőrömhöz, hogy egy percre megszűnt az izgalmam. A szemében láttam valami igazán szomorút, valami mintha más lett volna benne. Tudtam mit akar mondani és a testem minden porcikája tiltakozott, mert nem akarta hallani. – Vége van – szorított rá a Nike-ra és sietve az ajtó felé indult, nem tudtam mit szólni. És megadták nekem a kegyelemdöfést, a tőr már napok óta a szívemben volt és mindenki csak forgatta a lelkemben. Hallottam magamban újra és újra, hogy vége van, de nem akartam elhinni. A szobának pont olyan illata volt, mint neki, ki akartam innen jutni, ez az illat, mintha eltömítette volna a légzőnyílásom, nem tudtam levegőt venni. Ki akartam menekülni innen. Gyengének éreztem magam, gyengébbnek, mint valaha. Összetörtem. Valahogy haza baktattam, de ellentétben az ide úttal, ennek az összes hosszú percére emlékszem, mert minden másodperc fájt és egyre kínzóbb lett. Csürüszköltem, már a lábam sem volt erőm rendesen felemelni, mikor pedig végre láthatóvá vált a házam a távolból, egy örömteli szívdobbanás volt a reakcióm. Otthon megint egy váratlan ember fogadott, már kezdett betelni a pohár, és látszott is rajtam.
-      Úristen, jól vagy?- szorított magához az aggódó Britt. Nem méltattam válaszra, mert elég volt rám nézni, hogy megértse, hogy érzem magam. Halottam a híreket, nagyon sajnálom, Daniel jól van? – nézett rám továbbra is aggódó szemekkel.
-      Kutya baja, nem tudom, hogy volt-e egyáltalán balesete – mondtam tényleg megfontolva az észrevételem, mert egy karcolás sem volt rajta.
-      Mi? Balesete volt? – ugrott fel a kanapéról, pont abban a pillanatban, hogy én leengedtem magam.
-      Igen, de nincs baja. De akkor te mire gondoltál? – néztem rá összezavarodva.
-      Candice, te nem tudod? – nézett rám aggódva, olyan aggódva, hogy azt hittem most vagyok életem utolsó perceiben. – Én…- nézett körbe a szobába, járkált le-fel, mint egy idegbeteg, de úgy is nézett ki. Szaporán vette a levegőt és olyan Brittesen ideges volt.
-      Mondd már! – rivalltam rá, de valójában már remegett az egész testem az izgalomtól.
-      Meghalt, érted?- nézett rám, és olyan volt az arca, mintha egy 2 tonnás sziklát ejtett volna ki a kezei közül, megkönnyebbült.
-      Ki? Britt? Ki? - üvöltöttem rá.
-      Daniel anyukája – mondta és a szeméből kigördült egy könnycsepp, az én szívem egy ütemet kihagyott dobogni. Már értettem miért volt ilyen Dan.

Teltek a napok, hetek, másból sem álltak, mint tanulásból. Eljött az év végi vizsgák időszaka, a tanulók rémálma, de nekem most nagyon is jól jött. Elterelte a figyelmem mindarról, amivel nem akartam törődni. Dant senki nem látta, azóta, hogy mi beszéltünk, én sem tudtam hova tudott így eltűnni, hiszen Emmették már vagy tízszer voltak a lakásán és minden cucca érintetlen. De ő nincs sehol. Még mindig fájt minden, de tudtam, hogy Dannek ez még százszor rosszabb. Nem akartam ezzel foglalkozni. Visszatereltem a gondolataimat a matekra, ami ehhez a bonyodalomhoz képest gyerekjáték volt. Tanultam, már hetek óta nem mozdultam ki, nem beszéltem Brittel, sem anyával. Senkivel sem, ami azt illeti. Apához még nem volt erőm bemenni, mert félek a viszont találkozástól. A Mason üggyel kapcsolatos pletykák még mindig szállingóztak, de vegyültek a Dannel kapcsolatosakkal is. Szóval most megnyomtam a szünet gombot és próbáltam azzal törődni, hogy az egyetemi felvételimen minél jobb jegyek legyenek.
 Az egyik átlagos napom volt, éppen jöttem ki föciről, mikor Brittbe ütköztem. Legutóbb mikor nem beszéltünk hetekig az azért volt, mert elutaztak a családjával és nem volt térerő ott az isten háta mögött ahova cipelték, de ez most más volt. Nem akartam vele beszélni. Nem tudtam mit mondani. Ki akartam térni az elől, hogy beszélgetnem kelljen vele, de ő nem így érzett velem kapcsolatban.
-      Ha van kedved, ma este az erdőben mindenki tábortüzet gyújt és…- nem is hallottam tovább a mondatot, mert hirtelen belém hasított a felismerés, bűntudatom volt, hogy ennyi időbe telt rájönnöm, hogy hol is van Dan, mikor a napnál is világosabb.
-      Az erdő…- mondtam majd szabadkozva eltűntem előle. Úgy szedtem a lábaim, hogy már fájt mind a kettő. A cuccom a szekrénybe hajítottam és igyekeztem minél gyorsabban kijutni az iskolából. Egy taxival pillanatok alatt ott voltam. Nem is olyan régen Dan elvitt oda, azt mondta ez a kedvenc helye, mert még az anyukájával járt oda. Tudtam, hogy ott kell lennie. Nem lehet máshol. Amint kifizettem a taxist, aki itt hagyott a semmi közepén kezdtem elbizonytalanodni, de nem akartam, hogy ez letörjön. Hetekig a földbe dugtam a fejem és próbáltam nem törődni azzal, hogy hogyan érzek, de nem tehetem ezt többet. Síri csend támadt mikor már a taxi is kikerült a látókörömből. Kifújtam a levegőt és egy kicsit megkönnyebbültem. Arra az útra léptem, amin legutóbb ő vezetett, felismertem a fákat, aztán megláttam a hidat és alatta a kis patakot. Odafutottam, és próbáltam nem elesni közben. A közepén megtorpantam és körülnéztem hátha meglátom valahol Dant. Nem látta embert sehol sem, kétségbeesetten forgolódtam körbe hátha mégis meglátom valahol. Már kezdtem szédülni mikor eszembe jutott, hogy innen lementünk nem is olyan messzire, ott vettem észre a fát, amibe bele van vésve a neve. Azonnal futottam tovább, a szívem a torkomban dobogott. Mikor már majdnem ott voltam lassítani kezdtem, mert nem bírtam szusszal. Kicsit fújt a szél, nem volt hideg, csak kellemesen dideregtető. Belekapott a hajamba és játszott a kis hullámaimmal. Elfordultam az ismerős fa felé, és rálátást nyertem egy férfira. A földön ült, annak a fának a tövében, ami Daniel B. van firkantva. Ismertem őt, lassan és kicsit akadozott lélegzettel megközelítettem. Leültem mellé, a koszos, leveles földre és én is a fának támaszkodtam. Ránéztem és pár pillanat múlva ő is rám. A kezem megtalálta az övét és éreztem, ahogy összefonja az ujjainkat. Megint rendesen lélegeztem, hosszú hetek után, végre megint rendesen áramlott a tüdőmbe az oxigén. A bőre érdes volt és hideg, mégis olyan simogató volt újra a hozzáérni. Ahogy éreztem a testének közelségét megint boldogság töltötte el a lelkem, mintha nem is éltem volna meg az elmúlt heteket. Kezdte erősen szorítani a kezem, de nem akartam megtörni a csendet, ezért inkább csak felé fordultam és belenéztem a szemébe, meggyötörtebb volt, mint valaha, pedig Daniel Black azért sok dolgon keresztül ment már élete során.


Daniel

Szokásosan mentem ma is anyához, hogy meglátogassam, picit korábban érkeztem, de legalább tovább maradhatok. Nem éppen vígan vágtattam a termek mellett, nem néztem senkire sem, csak mentem az ismerős irányba. Már vagy ezerszer jártam erre, akár csukott szemmel is eltalálnék anyához. Azon jártak a gondolataim milyen lenne, ha egyszer még a kórházból is kihozhatnám, mennyi mindent mutatnék neki, elvinném a régi közös helyünkre is. Mikor megérkeztem a terem elé meglepődötten leszűrtem, hogy anya nincs bent, körbenéztem, hogy valóban a jó úton jöttem-e, de most már idegesen nyugtáztam, hogy nem én rontottam az irányt. Kezdtem mérges lenni, benyitottam minden terembe, amit csak láttam, nagy hévvel kitártam minden ajtót és benéztem mögéjük, de sehol sem láttam anyát. Majd találtam egy ajtót, amit nem tudtam kinyitni- zárva volt- rángattam, egyre erősebben, kezdtem elveszíteni a józan eszemet, csak arra tudtam koncentrálni, hogy anya az ajtó mögött van, és hogy látnom kell őt. Mire észbe kaptam egy hatalmasat rúgtam az ajtóba, ami egyenesen a földre terült. Nem is gondolkodtam, viszont mikor a nővérek, akik nem messze álltak, látták, hogy mit csinálok, elkezdtek nyugtatgatni, igazából semmi szükség nem volt rá.
-      Uram, kérem…- nyúlt volna utánam az egyik, de gyenge volt és semmire nem ment az erejével ellenem.
-      Hol van az anyám? – kérdeztem miután benéztem a zárt ajtó mögé és csak több zsák lepedőt és pelenkát találtam a túl oldalon. Dühösen közelítettem meg a nővért, akinek a szemében félelem volt, nem volt oka rá, én még életemben nem ütöttem meg nőt és nem is terveztem, hogy vele fogom kezdeni.
-      Nyugodjon meg – mondta riadtan, de inkább ő szorult volna nyugtatásra.
-      Ne mondogassa ezt, én nyugodt vagyok, csak az anyámat akarom látni, itt fekszik 10 éve, 2 hónapja és 5 napja, ne mondja, hogy most jutott eszükbe termet cserélni, mert menten kiakadok – és igen jól gondolja, ez még nem a kiakadós rész volt- kacsintottam felé, mire a riadt arckifejezése még inkább tartózkodó lett. Már éppen arra készültem, hogy folytatom a termek ellenőrzését, mivel a nő egy árva szót sem mondott, mikor láttam, hogy Dr. Abby rohanva közelít felénk. A vörös haja lebegett és az ideges arckifejezése sem nagyon nyugtatott meg.
-      Mi történt? –nézett a riadt nővérkékre. – Jól vannak? - érdeklődött igazán kedvesen, de nekem most nem volt időm a lelkizésre.
-      Jól, de hol az anyám? – mentem közelebb az orvoshoz. Lenéztem rá, mert alacsonyabb volt, mint én, de ettől ő egy pillanatra sem rettent meg. Bátor volt.
-      Gyere velem, elviszlek hozzá! – mondta selymes hangon, végre valaki mondott valamit.
-      Hódolatom hölgyeim – kacsintottam a megkukult lányokra, akik még mindig döbbent arckifejezéssel néztek rám.
-      Takarítsanak fel, hívják a karbantartót és nyugtassák meg a betegeket, hogy nincs semmi baj – adta ki a parancsot magabiztosan most is – mint mindig – Dr. Abby.
-      Ja, igen, bocs a fennforgásért – kiabáltam még utánuk, de még mindig nagyon ideges voltam, aggódtam és nem tudtam mit kezdeni a haraggal, ami ilyenkor tombol bennem. – Mi ez az egész őrület? Miért vitték el anyát? – néztem immáron a doktornő szemeibe, amik még mindig gyanúsan szomorúak voltak. Ezzel engem kiakasztott, a türelem amúgy sem volt az erősségem.
-      Nézd, megmutatom, hogy hol van, de előtte beszélnem kell veled! – mondta és azt hittem bele is kezd, de csöndben jártunk végig két folyosót. Átléptük a Sürgősségi táblát, és kezdtem megint egyre feszültebb lenni. A kezem ökölbe szorult, mikor hirtelen megállt az eddig vágtató test mellettem. Én is megrekedtem. Ránézett az ajtóra, átnéztem az üvegen, először csak magunkat láttam, de aztán kirajzolódott anya teste az üvegen keresztül. Megint gépekre volt kötve, ami nem sejtett semmi jót. A kezem a kilincsre siklott és már majdnem elfordítottam mikor megállítottak. – Nézd, akartalak hívni, csak előbb jöttél, mint szoktál és nem volt időm. Anyukádnak tegnap megállt a szíve – nézett rám mintha próbálná enyhíteni a rám nehezedett súlyt, mindössze egyetlen együtt érző pillantásával. - Nehezen, de sikerült megmentenünk, de a sürgősségire kellett hozni és itt is fogjuk tartani amíg…- megcsuklott a hangja, majd lassan leemelte a kezem a kilincsről, amit eddig úgy markoltam, mintha az életem múlt volna rajta. A másik kezével megigazította a szemüvegét és a tekintetét a földre szegezte. Ismertem ezt az arcot.
-      Mi a lényeg? – néztem rá és tudtam, hogy pontosan tudja, mit érzek, nem tudtam elrejteni, hogy éppen most töri össze a szívem. Már ha egyáltalán el hisszük hogy Daniel Blacknek van szíve.
-      El kell tőle búcsúznod, mert nem éli meg a holnapot…- mondta és közben egy rövid pillanatra a lábam megremegett, tíz éve ettől a mondattól rettegek, de még mindig nem voltam kész rá, hogy halljam. A körmöm a bőrömbe mélyedt, hogy le tudjam egy pillanatra küzdeni a fájdalmat, ami most mind az ereimben folyt. Éreztem, hogy égeti a bőröm a fájdalom, hogy a szívem most megtört. Magához ölelt, én is megszorítottam, de uralkodtam magamon, és nem teljes erőből, hogy ne fájjon neki. – Addig maradsz, amíg csak szeretnél – nézett rám a szemüvegén keresztül és közben kinyitotta nekem az ajtót. Leültem a székre, ami közvetlen az ágy mellett volt, kényelmetlen volt és pici, de sehol máshol nem ültem volna szívesebben. Kába volt, de mégis tudta, hogy én vagyok.
-      Daniel, drágám – mondta és közben megjelentek a gödröcskéi az arcán.
-      Szia, anya – néztem fel rá, olyan érzés fogott el, mintha a múltam egy részét veszíteném el. Mindkét kezét megszorítottam és puszikat kezdtem el rájuk hinteni, végtelen mennyiségben. – Tudod, bármi is történjen, itt leszek veled…- néztem rá és próbáltam megnyugtatni.
-      Jól vagyok – hazudta most is rezzenéstelen arccal. – És te hogy vagy? – kérdése hallatán nevetni kezdtem, ugyanakkor könnyek gyűltek a szemembe.
-      Minden rendben – utánoztam én is, de ő átlátott rajtam.
-      Ennyire rossz minden? – nevetett fel egy aprót, ez a nevetés, ez az angyali muzsika olyan megnyugtató volt.
-      Mindent megoldok, de most rólad fogunk beszélni – néztem rá meghatottan. Órákon át beszélgettünk, minden pillanat egyben nyugtató volt és frusztráló is. Már éjfél volt, a szemeim majd leragadtak, ezzel szemben ő nem látszott fáradtnak. Órákon keresztül beszélgettünk, csak sikerült kiszednie belőlem mindent. Még Cany-vel kapcsolatban is. Hátradőltem a kényelmetlen székben, már nem éreztem a fenekem. – Istenem ez a szék, bassza meg, mintha egy szögesdróttal teli párnán ülnék – derültem fel, de meg sem hallottam a saját röhögésem, mert anya kezdett el fennhangon kacagni. Meglepődve néztem rá, ez a nevetés, már olyan régen nem hallottam. Apa tudta mindig így megnevettetni, büszke voltam, hogy egyszer nekem is sikerült az életben.
-      Ezt pont úgy hangzott, mintha az apád mondta volna- jelentette ki olyan dallamos hangon. – Örülök, hogy hasonlítasz rá, nem mindenki tudta, de ő volt a legbátrabb és legokosabb ember, akit ismerhettem. Mikor meghalt és rád néztem mindig őt láttam magam előtt, olyan szörnyen hasonlítottál rá.Még most is.
-      Ezt már mondtad – kuncogtam fel, de valójában nem volt vicces csak még egy darabka múlt, ami kínzott. Időközben már igen kezdett leragadni a szemem, túl késő volt, hogy teljesen ide tudjak koncentrálni.
-      Aludj nyugodtan – nézett rám és közben elsimította a haját a füle mögé.
-      Én nem akarok elaludni – mondtam őszintén, de elég kimerülten.
-      Auuuu! – jajdult fel. Mire az én szemem rögtön kicsapódott. Azonnal felálltam, olyan hévvel, hogy majdnem azt a kibaszott széket is fellöktem.
-      Hol? – kérdeztem aggódva-üvöltve-. Bámultam rá, mire mosolyogni kezdett. Nem értettem, mi a fasz van.
-      Csak vicceltem Daniel, ne legyél ilyen merev – mondta mire én kifújtam a levegőt és visszaestem a székre. Megkönnyebbültem, de ez a pillanat pánik nem tett jót nekem.
-      Soha többet ne csinálj ilyet – fogtam a kezem közé az arcomat.
-      Nézz rám! – mondta kedvesen, pedig parancsolt. Engedelmeskedtem neki. – Tudtuk, hogy ez eljön és több mint sok időd volt rá felkészülni, édesem, szeretlek és foglak is, nem számít, hogy mi történik velem, vagy, hogy te mit teszel, az anyád leszek, egy óra, egy nap és egy év múlva is. Nem számít, hogy mit teszel, hogy kivel leszel, hogy kinek adod a gyűrűmet, mert tudom, hogy jó döntést fogsz hozni. Hiszek benned, ha meghalok… - csuklott meg a hangja, de nem azért mert őt rémítette ez a szó, hanem mert az én szemem lábadt könnybe e szó hallatán újra. Dr. Abby kopogtatott az üvegen olyan halkan, hogy majdnem meg sem hallottam. Én egy halvány mosollyal az arcomon próbáltam a tudtára adni, hogy nyugodtan bejöhet. Megszorította anya vállát majd leült a sarokban egy sokkal kényelmesebbnek látszó fotelba. – Szívem, te vagy a mindenen, de el kell engedned engem, rendben? – folytatta anya, kérdően nézett rám, mert nem költői kérdés volt, tényleg választ várt rá.
-      Én…- kezdtem bele, pedig nem tudtam, hogy mit akarok mondani.
-      Fáj a bal kezem, nyilall bele a fájdalom – mondta olyan ártatlan tekintettel, nem értettem, hogy miért pont ő, hiszen olyan erős, olyan kedves és őszinte, nem érdemelte ezt.
-      Itt az idő, Daniel – kelt fel Dr. Abby és egyik kezével engem a másikkal anyát simította meg. Jól esett, de semmit nem segített.
-      Nem! Nem lehet! – mondtam olyan hangosan, ahogy csak jött a számon a hang. Közben a szemem megtelt könnyel, homályossá vált előttem minden.
-      Fiam, szeretlek – mondta egy utolsó szusszal, mire ökölbe szorult a kezem, odahajoltam a füléhez és eltúrtam a barnás haját a füle mögül. Belesúgtam valamit. Közben még szorította jobb kezével az enyém, de olyan erőtlen volt, hogy szinte nem is éreztem. – Fáj… - mondta és egy csepp könny futott végig az arcán, annyira el akartam venni a fájdalmát. Bármit megtettem volna.

-      Anya, vegyél egy nagy levegőt, okés? Csak vegyél egy mély levegőt, kérlek kérlek, anya, szépen kérlek…- anya tekintete már nem volt éber, ő nem látta, de a doktornő valamit beadott neki és mikor vett egy nagy levegőt egyszerűen eltűnt az arcáról minden fájdalom nyoma, az arca megint olyan volt, mikor megnevettettem, boldog volt. Aztán lassan már nem éreztem azt a gyengéd szorítást sem, anya keze kicsúszott az enyémből. A szeme egyszerűen ragyogott, boldognak látszott. – Szeretlek téged, anya – mondtam utoljára, majd anya teste felé borultam, aki már nem érzett semmit, nem kellett fájdalmat elviselnie többet. Zokogni kezdtem, férfi voltam, Daniel Black, de ez mit sem jelentett.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése