Összeáll a kép?

24. fejezet

Candice

Nehezen, de mégis sikerült rávennem magam, hogy kinyissam a szemem. Pislognom kellett párat, hogy a kép kitisztuljon, ne csak homályos pontokat lássak. Meg akartam dörgölni a szemem, hátha az segít, mikor éreztem, hogy valami a csuklóm köré feszül, le voltak kötve a kezeim. Rántottam rajtul egyet-kettőt, de mit sem használt. Kezdtem kétségbeesni, mikor láttam, hogy egy teljesen ismeretlen helyen vagyok, egy székhez kötözve és ráadásul elraboltak. Motoszkálást hallottam. A kezem remegett, mélyeket lélegeztem, hogy tiszta maradjon az elmém és próbáltam nem sírni. Nem szeretem, ha sírni látnak. Egy ajtócsukódást hallottam, valaki belépett az eddig üres terembe. Nem tudtam, hátrafordulni, de talán nem is mertem volna. Hallottam a lépteket, amik egyre hangosabbak voltak, egyre csak közeledett felém, a pulzusom az egekben, legszívesebben ordítottam volna, nehéz volt megőrizni a hideg vérem. Majd egyszer csak a léptek zaja elhalt és újra csend telepedett a koszos szobára. Valaki kibontotta a hajam, erővel húzta a hajgumit, nem is törődött a fájdalmas nyögéseimmel, tudtam, hogy ki az, de nem mertem kimondani a nevét, sosem féltem még így. Elengedett, széjjeltúrta rendesen kifésült és ápolt frizurámat majd közelebb hajolt, elfogott a hányinger a közelségétől.

-         Rég találkoztunk, Candice – mondta enyhén lenéző hangsúllyal, nem tagadom, hogy fölényben volt, de akkor is. Megkerült hátulról majd mikor látta, hogy nem szólok semmit, csak megvetően végigvezetem rajta a szemem újra-és újra, akkor közel hajolt az arcomhoz. Megcsapott az illata, - mint a téli hideg szél- eddig olyan biztonságot sugárzott, de most még a könnyem és kicsordult félelmemben tőle. Nézett a szemembe, majd lenézett az számra, beleharaptam az alsó ajkamba csakhogy, nehogy majd megcsókoljon. Az ujja felemelte az államnál fogva a fejem, hogy rá nézzek, mert feltűnően kerültem a tekintetét. Nem fogadott el tiltakozást, durva volt és akaratos. Megint az ajkamra irányította minden figyelmét, féltem, hogy mire készül.

-         Mason – ejtettem ki a nevét, tisztán hallatszott a hangomból a rettegés, pedig esküszöm, hogy nem akartam, hogy tudja, mennyire félek tőle. A suttogásom beterítette az üres helyiséget.

-         Ne izgulj, minden rendben van – nyomra az ajkát az enyémnek, nem emlékeztetett a régi csókjainkra, hiába is kerestem bármi hasonlóságot, egyszerűen teljesen más volt. Kemény volt és belesajgott az ajkam is. Lassan elhúzódott, mintha órákig csókolt volna, a szívem megdobbant, ahogy elhúzódott. Akaratlanul is Dan jár a fejemben, hogy az ő csókja mennyivel, de mennyivel más. – Finom vagy – állapította meg, majd megnyálazta az ajkait, undorodtam az érintésétől. Megnyaltam a szám, elfordítottam a fejem és földre köptem egyet, hogy kifejezzem mennyire is ellenemre volt ez a szájrapuszi. Visszafordultam és belenéztem a szemébe, korábban nem is láttam, hogy ilyen mérges is tud lenni. Az arca eltorzult a méregtől, félelmetes volt ez a Mason. Farkasszemet néztünk pár pillanat erejéig mikor a keze hatalmasat csattant a falfehér bőrömön. Fájt, rettenetesen égette az arcomat. – Ne légy tiszteletlen, azt nem szeretem – szűrte ki a fogai között a szavakat.

-         Miért vagyok itt? – néztem rá kérdően, némiképpen témát váltva, de szerintem teljesen helyénvaló volt az érdeklődésem.

-         Rossz kérdés, Cany, rossz kérdés…- kezdett játszani velem.

-         Akkor miért raboltál el? – néztem rá, sütött a szememből a gyűlölet. Közelebb jött megint, a kezét a szék két karfájára támasztotta.

-         Én egyetlen, ártatlan kis Candice Jacksonom – nyomta meg a Jacksonom szót.

-         Ne hívj így, nem vagyok a tiéd – néztem el, mert nem akartam belebámulni a kékes szemeibe.

-         Van benned tűz – mondta, és közben újdonsülten megnyálazta ajkait. Nem olyan volt, mint a Dané, az övé telt, cseresznyepiros és édes volt, nem hasonlított a Masonére.

-         Miért hoztál ide? – kérdeztem újra. Némiképp magabiztosabban. Még sajgott egy picit az arcom, de nem féltem, hogy újra megütne.

-         Mondtam már, rossz kérdések!

-         Jó, akkor mégis mit kéne kérdeznem? – néztem rá, nem tudtam melyikünk a nagyobb bolond. Nem jött válasz, csak némán sétált fel s alá, valami nem stimmelt vele. – Ki vagy te? – néztem rá, nem tudom honnan jött a kérdés, de ő nem az a Mason volt, akit én ismertem, ez pedig ezer százalék.

-         Mason Jones – mondta. Apám után kaptam a nevem, én vagyok II. Mason Jones – mondta eltelve magától.

-         M. J. – suttogtam magam elé, vájkálni kezdtem a gondolataim legmélyében. – Miért jöttél ide, ebbe a városba? – kérdeztem.

-         Miattad – jött megint közelebb, egyre jobban irritált, hogy milyen közel hajol hozzám.

-         Nem értem – néztem félre.

-         Az apám és én, apádat követtük ebben a kis városnak nevezett porfészekbe – mondta haraggal a hangjában, nem tudtam mire vélni a hirtelen dühöt, de érdeklődve hallgattam a meséjét, amibe belekezdett. – Apád egy nagy hazug, kicsinyes és önző ember, de gondolom, nem kell bemutatni – viccelődött, közel sem érte el a kívánt hatást, valahogy nem voltam vicces kedvemben.  – Tartozik a családomnak, egy kis pénzzel, nem untatlak az anyagiakkal, inkább térjünk is a lényegre. Apámmal jó barátok voltak. Az apám indított egy kis – mondjuk úgy - vállalkozást, miszerint pénzt ad kölcsön embereknek, de persze, mivel haszonnal kell működni, van egy kis kamat is a felvett pénzeken. Volt olyan, aki nem akarta visszafizetni az összeget és azzal pedig… hát… történt pár dolog, természetesen véletlenül – sandított félre.

-         Uzsorás lett az apád? – néztem rá kérdően, mert próbált finoman fogalmazni.

-         Talált, okos kislány vagy te – mondta flegmán. – Szóval, mikor apád adósságba itta magát az apámtól kért kölcsön, de mivel barátok voltak úgy gondolta, hogy egy centet sem fizet vissza. Hát, tévedett. Mikor megjelentünk nála megfenyegettük, ígérgetett, olyan hevesen és mindent beleadva próbálta meggyőzni az apám, aki persze hinni akart neki. Másnap apád eltűnt és ott hagyta szinte minden holmiját. Apám meggyűlölte, azt mondta, ha megtalálja bosszút áll rajta. Ezért hát nyomoztunk egy kicsit és néhány madár azt csiripelte, hogy apád hozzátok jött vissza, vagyis hozzád- mutatott rám.

-         Várj – szakítottam félbe, mert valami eszembe jutott, nem is gondolkodtam csak beszéltem – ez egy elég rossz tulajdonságom volt-. – Az apádat láttam, igaz? – néztem rá kérdően, de ő is meglepődött a kijelentésemen. De teljesen figyelmen kívül hagyta, csak folytatta a saját mondanivalóját.

-         Volt egy este, mikor apád felkeresett minket itt, azt mondta, hamarosan ideadja a pénzt. Apám megint hinni akart neki, ezért megszervezte a dolgot, de apád nem jött el, megint átvágott minket – iszonyatos méretű düh hallatszott a hangjából. - Én már akkor sem hittem neki, de apám akart adni egy utolsó esélyt. Mikor nem jött be, apám kiborult, hogy elvesztette végleg az egyetlen barátját is. Elment, leitta magát, mikor hazajött kék-zöld foltosan, elállt a szavam is. Megkérdeztem, hogy mi történt, de alig emlékezett valamire az estéből. Másnap reggel eszébe jutott minden és elmesélte, hogy mi történt, lefuttatunk néhány keresést és megtudtuk, hogy kivel akadt össze. Egyébként a helyi lakók nagyon készségesek tudnak lenni, ha adsz nekik egy kis pénzt. Pedig ettől a helytől némiképp nagyobb összetartást vártam volna – magyarázott. – Akkor jöttem én a képbe, megkerestelek téged. Szemügyre vettem Danielt is, már az elejétől nem kedveltem őt. És mikor láttam, hogy hogy néz rád úgy gondoltam, két legyet ütök egy csapással. Megszerezlek téged, amitől ő majd az eszét veszti és az apádnak se lesz egy perc nyugodt perce sem, ha megtudja, hogy kivel jársz. - tátva maradt a szám a hírek hallatára. Nem akartam elhinni, hogy ez mind igaz. Apám nem tehette ezeket. És Mason, azt hittem, hogy rendes, közben pedig csak egy hitvány bűnöző, nem bírtam ezt. Nem bírtam visszanyelni többet a könnyeimet, muszáj volt kiadnom magamból. Sírni kezdtem és milyen rosszul is tettem. Közelebb jött és simogatni kezdte a könnyes arcom. Patakozottak a könnyek, nem láttam a végét, fájt, tisztán éreztem, hogy a szívem egy része most megtört. Átvertek és becsaptak.

-         Te írtad a levelet is? – néztem rá könnyes szemmel, picit akadozva mondtam, de próbáltam helyreállítani a légzésemet. Az arca eddig is diadalittas volt, de a kijelentésemet hallva még jobban elbátorodott.

-         Nem.

-         Mi? – azt hittem rosszul hallottam

-         De azt tudom, hogy ki – hagyta megint figyelmen kívül a kérdésem.  Nem akartam elhinni, úgy éreztem magam, mint egy egér, akivel a csúnya, gonosz macska játszadozik. Hiszen neki ez talán neki csak egy játék volt, de nekem az életem. Néhány néma pillanatig csak járkált megint fel s alá. Őrültnek tűnt.

-         És elmondod? – lettem a kelleténél picit ingerültebb.

-         Britt – mondta, olyan vigyorral az arcán, amit legszívesebben letöröltem volna onnan.  Nagyon élvezte, hogy ő mondhatja el nekem és, hogy ezzel még inkább ripityára törheti a szívem.

-         Nem – hitetlenkedtem.

-         De.

-         Nem hiszek neked, honnan tudjam, hogy nem hazudsz nekem össze mindent? – kérdeztem újra a sírás határán.

-         Miért hazudnék, drága? – kezdte el ő is a becézésemet, kezdett idegesíteni. De igaza volt, mi oka lett volna, hogy ezeket mind csak hazudja. Nem nyert vele semmit sem.

-         Miért tett volna Britt ilyet? – kérdeztem leginkább magamtól, mégis Mason adott választ.

-         Nem akarta, hogy Dannel legyél, hát nem elég egyértelmű? – kérdezte, látszott rajta, hogy nagyon okosnak hiszi magát, de tudtam, hogy a végén ő fog pórul járni.

-         Honnan tudod, hogy ő volt?

-         Láttam – mondta egyszerűen.

-         Mikor? – kérdeztem, de ő elfordult tőlem és folytatni kezdte a mesélést, nem mertem a szavába vágni, mert csak megint megütött volna, ha tovább bőszítem.

-         Az apámnak több hét kellett, mire végleg eltűnt róla minden nyoma a sérülésnek, de utána… újra bevetette magát – húzódott ördögi mosolyra a szája. – Megcélozta azt, akit még Zach szeret.

-         Kit? – kérdeztem, még nem gyanakodva.

-         Gondolkodj, kislány – utasított, mire megfeszültek az izmaim.

-         Nem tudom.

-         Dehogyisnem, gondolkodj, ki az, aki Zack évekig szeretett és még most is védeni akarja?, ha?

-         Anya – suttogtam.

-         Bingó! – nevetett fel, bezengte az egész termet a hars nevetésével. Ráadásul minden egyes éles kacaj egyre jobban irritálta a fülem. Meg akartam ütni. Annyira felbőszített. Sosem voltam erőszakos típus, de ez a fiú kihozta belőlem a legrosszabbat.

-         Mit tettetek vele? – húzogattam a kezem, hátha sikerül megszabadulnom a béklyóktól. Hiába erőlködtem csak néhány sérüléssel lettem gazdagabb, semmi többel. Sikongattam, egyszerűen eluralkodott rajtam valami, hisztérikusan ordítoztam, hogy engedjenek el, de semmi sem történt.

-         Talán mondta neked, hogy randizgat valakivel – szólalt meg miután befejeztem a kiabálást. - Nos, remélem, örülsz, mert hamarosan testvérek leszünk – mondta tettetett boldogsággal.

-         Nem, nem lehet, hogy az apáddal van, anya nem olyan.

-         Ugyan, édes, te is szerettél velem lenni.

-         Nem! – sikongattam még mindig. – Kérlek, engem öljetek meg, csinálj velem, amit akarsz, csak anyát engedjétek el, nem tehet semmiről, nem tett semmit sem – mondtam és közben sírtam is.

-         Csss édesem – mondta, de kicsit sem nyugtatott meg. – Csak abban az esetben esik baja, ha apád nem jön el, és hidd el előbb-vagy utóbb itt lesz, méghozzá a lovagoddal együtt, ha ők megérkeznek, elengedjük anyádat. – mondta szemernyi szeretet és törődés nyoma nélkül. Nem tudtam, hogy ennek örüljek-e vagy nem, nem akartam, hogy anyának baja essen, de azt sem, hogy a fiúknak.

-         Még mindig nem értem – hajtottam le a fejem, mert már alig bírtam tartani, és nem akartam, hogy lássa, ahogy még jobban sírni kezdek. Továbbra is feszítgettem a kötelet a kezem közül, de nem sokat engedett, ezért még mindig nagyon szorított.

-         Még mindig nem érted? – nézett rám, mint egy komplett idiótára.

-         Attól, hogy elraboltok apámnak nem lesz pénze – mondtam.

-         Ááááá- nézett rám, mint aki megvilágosodott. – Mindent értek – mondta, de én közel sem éreztem, hogy mindent értenék.

-         Mi van?

-         Nem tudsz róla, úgy néz ki a szüleid, még több dologból hagytak ki, mint gondoltam.

-         Te meg miről beszélsz? – néztem rá értetlenkedve.

-         Candice Jackson – mondta a nevem, picit megijesztett a bárgyú vigyora miatt, a vállamra hajtotta a fejét, majd beleszagolt a hajamba, automatikusan elhúzódtam, de ő belemarkolta a hajamba és visszahúzott magához. Fájt, kicsordult egy csepp a szememből, de ő mit sem törődött ezzel. – Tudod, jó volt veled, más voltál, mint amire számítottam - lett volna pár kérdésem hallva ezt a mondatot, de jobban tettem, hogy hallgattam. - Ártatlan voltál, nagyon bánom, hogy az az éjszaka nem jött össze – távolodott el annyira tőlem, hogy meglássam, hogy kacsint egyet. – Te voltál a suli tökéletessége, aki ártatlan, kezes és szelíd, mint egy bárány. Mindenki bűnbe esett körületted, kivétel te. És ezért voltál igencsak különleges. Ezért akartalak annyira. - mérhetetlen módon szerettem volna beverni neki egyet, de a kezem lekötése némiképp gátolt ebben.

-         Undorító vagy- sziszegtem.

-         Mondtam már rosszabbat is – hagyta figyelmen kívül a sértésemet, ami picit bántott. – Tehát, ott hagytam abba, hogy igenis van közöd a dologhoz, te vagy a kulcs a történetben.

-         Mi? Én? Mégis miért? – kérdeztem hitetlenkedve megint.

-         Mit gondolsz miért jött vissza apád? –felelt kérdéssel a kérdésemre.

-         Mert beteg – adtam meg a választ, bár már nem voltam benne olyan biztos.

-         Fenéket – legyintett egyet megint a kijelentésemre. – Azért mert pénz kellett neki, amit tőled fog megszerezni- ez már tényleg nevetségesen hangzott, eddig mindent lenyeltem, de ez?

-         Tőlem? Én egy tizenhét éves gimna….- nem engedte befejezni a mondandóm.

-         Tizennyolc – fordult felém és megindult. Majd megjelent az arcán egy bárgyú mosoly-hasonlat-.

-         Jó, tizennyolc, de miért olyan fontos ez?

-         Mert ma van a napja, hogy gazdag lettél, ne légy már ilyen tudatlan – mondta mérgesen, majd nekidőlt a falnak előttem. Picit felszabadultam, hogy már nem a hajamban turkál, hanem van egy kis távolság közöttünk. Folyamatosan sokkolt a mondandójával, a tökéletesnek hitt életemet, minden egyes mondatával felrobbantotta.

-         Mi? Hogy lennék én gazdag? – kérdeztem tovább.

-         Nem igaz, hogy neked nem mondtak el semmit – környékezett meg megint. Elém hajolt és a nyakamban lévő medált bámulta. A keze közé vette, és csak nézte. – A szüleid, úgy néz ki, óvtak még a széltől is – folytatta hanyagul. – A nagymamád mikor meghalt rá kellett hagynia a vagyonát valakire, de nem akart rosszul dönteni, elég paranoiás nő lehetett. Nem hagyta anyádra, mert annak idején vált, azt pedig végképp nem akarta, hogy apád kezére jusson akár egy forintja is. Ezért kreatívan megalkotott egy záradékot a végrendeletében, miszerint az egyetlen családtagjára hagyja a pénzt, akiben megbízik. – hagyott némi hatásszünetet, hogy még jobban nyújtsa az idegeimet. – Rád. A záradék, úgy szólt, hogy ma betöltöd a tizennyolcadik életévedet, akkor önállóan dönthetsz, de amíg, nem addig senki sem nyúlhat ahhoz a rakás pénzhez. Csodálkozom, hogy nem tudtad, mert az a nő világ szinten volt híres, még én is ismertem.

-         Kiskoromban halt meg és engem nem a pénze érdekelt, te bunkó – vágtam vissza, amit nem kellett volna.

-         Fogd be! – kapaszkodott bele megint a hajamba, annyira húzta, hogy attól féltem a dús, barna hajkoronámtól most rögtön meg fog fosztani. – Maradj csöndben! Csak akkor szólalhatsz meg, ha én megengedem neked! – suttogta a fülembe, de a tincseimet egy percre sem eresztette. – Nos? Hol is jártam? – nézett el szórakozottan majd lassan eleresztette a sörényemet is. – Ja, igen. Tehát, az apád nem másért jött vissza, csak azért, hogy felvegye tőled a pénzt, és aztán ideadja nekünk – folytatta önelégülten és minden szavával egyre apróbb darabokra szabdalta a szívem.

-         Rákos? –kérdeztem, a tiltása ellenére és persze féltem, hogy ettől a kérdéstől csak még szánalmasabbnak tűnök majd. Ahogy eljutott a füléhez a kérdésem, röhögni kezdett.

-         Nem, de ha az segít minket is ezzel akart átverni – mondta, és közben némiképpen éreztem az együttérzését, nem mintha szükségem lett volna rá.

-         Most már mindent tudok? – néztem el, és most már szabad utat engedtem a könnyeimnek.

-         Mindent. – megint motoszkálást kezdtem hallani, mint mielőtt Mason bejött. Pár perc múlva meg is jelent pár kigyúrt, fegyveres pasas, ijesztő kinézetük volt.

-         Miért mondtad el nekem ezeket? – kérdeztem még egy utolsót.

-         Mert az én visszavágásom az, hogy egy életre megutáltatom őt veled – mosolyodott el gonoszan és éreztem, hogy a szívem egy hatalmasat dobban, félelemből, fájdalomból, keserűségből és bánatból. Mikor közelebb jöttek a többiek felidéződött bennem egy régi rémálmom, kísértetiesen hasonlított ehhez a szituációhoz. Próbáltam úrrá lenni a fájdalmamon és már csak büszkeségem miatt sem sírni. Arra vágytam, hogy Dan jöjjön be azon az ajtón és menekítsen meg engem valahogy. De hiába vártam. Az egyik fekete szerkós kopasz férfi közelebb lépett hozzám, a tekintetem könyörgővé változott a bosszúsból, hátha sikerül meghatnom. Nem sikerült. Elővett egy tűt és belém fecskendezett valamit, nem tudom mi lehetett, de ugyanolyan kábult lettem, mint mikor elhoztak, pár pillanat és a szemem letapadt; elájultam.

*

Arra ébredtem, hogy valaki rázogat, magabiztosan, mégis gyengéden szorított.

-         Cany, ébredj fel! – simította meg az arcom. Felnyitottam a szemem és akaratlanul is elmosolyogtam mikor Dan dús, fekete szempilláit megrebegtetve nézett rám.

-         Szia – mondtam neki erőtlenül.

-         Szia – nézett szakadatlanul rám. – Gyere! – csomózta ki a kötést a csuklóm körül, már félig ki volt bontva, úgy hogy nem kellett sok, hogy végre szabad legyek. Kiemelt a székből, amibe már ki tudja, mióta ültem, elgémberedett mindenem benne. Olyan erőtlennek éreztem magam, nem tudtam, mit adhattak be. A kezem a nyaka köré csavarodott, lenézett rám, biztonságban éreztem magam.

-         Minden rendben- mondta megnyugtató rekedtes hangján. Láttam, hogy nem messze verekednek, nehezen, de ki tudtam venni, hogy a távolban dulakodó két ember apa és Mason. Sírva fakadtam és befordultam Dan ölébe, hogy ne kelljen tovább ezt néznem. Megdörgöltem a szeme és valamilyen belső késztetésre hallgatva megint feléjük fordítottam a fejem. Láttam, ahogyan Mason a falnak csapódik, ide hallottam, ahogy a feje koppant, szinte megrémültem a hangra. Apa lihegve fogta a nyakánál fogva, de semmi szükség nem volt rá, mert Mason erőtlenül rogyott a földre. Felsikoltottam mikor Dan elfordult. – Csss, édesem, nyugalom, minden rendben lesz! – nyugtatgatott, de ahogy elfordult betekintést leltem a másik szobába, ahol azok a férfiak feküdtek vagy éppen voltak kikötve, akik az altatót adták be nekem. Szörnyű volt, ott helyben elbőgtem magam. A vér Dan kezére volt száradva, úristen! Csak nem tett valami rosszat miattam, gondoltam egyből. Apa hangját hallottam nem messze tőlünk, Dan megint száznyolcvan fokos fordulatot vett, hogy szemben legyünk vele. Apa nehezen lélegzett és a fején egy hatalmas seb éktelenedett. Lenézett rám és megsimította a homlokom, elhúzódtam tőle, mire élettelenül leengedte a kezét. Ahogy ellépett megint ráláttam Masonra. Kiugrottam Dan kezei közül, picit megszédültem, de nem törődtem vele, csak futottam hozzá. Éreztem, hogy Dan utánam kap, de ez sem állított meg. Mikor odaértem megtorpantam az ajtóban, a szám elé kaptam a kezem, az élet bármely jelét képtelen voltam felfedezni rajta. A fejéből fojt a vér, valószínűleg betört a feje, ahogyan a falhoz csapódott. Az arca kék-zöld foltosan volt tarkítva. A keze, mintha kificamodott volna, nem a jó irányba állt. Dan pillanatokon belül beért és megtorpant mögöttem. Ő is lenézett a fiúra a földön, de el is kapta a tekintetét. A keze körém csavarodott, nem tudtam miért fog olyan erősen, nem mertem volna ennél közelebb menni, az tuti. Sírtam még mindig, bár már kezdtem kifogyni a szuszból és napok óta, alig ittam valamit, úgy hogy csodálkoztam, hogy még egyáltalán tudok sírni.

-         Önvédelem volt – mondta apa, amint ő is belépett.

-         Meghalt – mondtam, de nem is tudom kihez beszéltem. Leguggoltam mellé és jól megnéztem, hasonlított az egykori Masonre, de nem ő volt az, ezt a fiút nem ismertem.

-         Gyere! – húzott magához Dan.

-         Jól vagy? –kérdezte apa. Nem tudom miért nem válaszoltam, de momentán nem jött ki semmi hang a torkomon. Odabújtam Danhez, aki megint az ölébe vette, eszembe jutott anya, ő vajon hol van most? Ha Masonnek igaza volt, akkor még ő is veszélyben van.

Nos kedves olvasóim! Nem tudom mikorra lesz készen a kövi rész, de már hozzákezdtem, viszont csak abban az esetben fogom kitenni, ha összegyűlik a 6 komi! Sok sikert és köszönöm annak, aki elolvasta, reméltem tetszett!:) xo xo -V