Sajnálom a késést! Ígérem adok kárpótlást!;)
22. fejezet
Candice
Candice
Szólt
a hangosbemondón a zene, már legalább tíz éve nem hallottam az I’m a barbie
girlt. A gyerekek hangos sikolya túlszárnyalta a vasutak nyikorgó hangját.
Nekem majd szétdurrant a fejem, már lassan hatni kezdett a gyógyszer, de még
mindig nem volt tökéletes.
-
Gondolom gondolkodtál, hogy miért is
hívtalak pont ide- kezdett bele apa és nagyon eltalálta mire gondoltam.
-
Talán.
-
Idejártunk mindig mikor kicsi voltál és
szerettem volna, ha eszedbe jut, hogy milyen volt régen. Imádtál velem lenni –
mondta vigyorogva.
-
Emlékszem, mindig a nyakadba vettél és
úgy néztem mindent fentről. – nevettem el magam.
-
Őszinte leszek veled – nézett egy picit
félre, tudtam, hogy ez valami rosszat sugall. Megállt, ez engem is arra
késztetett. A zsebébe nyúlt, nem tudtam mit akar, egy karikagyűrűt húzott elő
onnan, nem értettem.
-
Mi az? – néztem rá kérdően, hátha csak
rosszul látok.
-
Egy eljegyzési gyűrű – mondta a
nyilvánvalót, csak azt nem tudtam kinek lesz.
-
Én meg fogok nősülni, nyuszikám – mondtam
egy halovány mosoly kíséretében.
-
Kit veszel el? – néztem kétségbeesetten,
hirtelen másképpen szólt a gyerekdal a közelben, már eltompult a gyerekek hars,
élettel teli nevetése is. A gyűrűvel szemeztem, amibe valami bele volt
gravírozva. Nem olvastam el, nem biztos, hogy akartam tudni.
-
Ezért is jöttem vissza – hagyta
figyelmen kívül a kérdésemet majd egy közeli padhoz terelt. Leültünk. –
Nemsokára esküvő, de a kezelések miatt nem maradt pénzem, és szeretnék olyan
esküvőt szervezni, amit Alice megérdemel. – mondta picit nedves szemmel.
Megtudtam a nő nevét, de még nem is hallottam róla. A kezem az ölembe ejtettem,
nem tudtam mit mondhatnék.
-
A tizennyolcadik születésnapomra már sem
kívánok majd, csak, hogy láthassam, ahogyan újra megnősülsz – próbáltam felvidítani.
-
Örülnék neki – mondta kedvesen, picit
meghatódva. Rátette a kezét a kezemre, már el is felejtettem milyen érzés vele
lenni.
-
Csak akartam, hogy tudd. Anyádnak még
nem mondtam, de szeretném, ha tőlem tudná meg – érzékenyült el. – De gyere,
tudom, hova menjünk elsőnek! – húzott magával, majd egészen a körhintáig
vezetett. Imádtam kiskoromban.
-
A mindenit! – kilátottam fel, mikor
elindult körbe-körbe és a szél belekapott a hajamba. Éreztem, hogy a telefon
megcsörren a zsebemben, nem volt alkalmatlanabb időpont a telefonálásra, mint
most. Miután a harmadik kör után újra rám tört a szédülés már csak azért
imádkoztam, hogy a tegnapi vacsorámat bent tudjam tartani. Lekászálódtam,
néhány lépés nem volt biztos, mindenből kettő láttam. Kapálóztam egy biztos pont
után, majd megéreztem apa erős kölnijének áradatát, átölelt. – Köszi –
kapaszkodtam bele a felsőjébe.
-
Nincs mit – mondta. Pár lépés után újultan
tudtam önállóan közlekedni, bejártuk az egész helyet, beszélgettünk, úgy, mint
régen. Beismerem eleinte nehézkes volt, de utána egyre jobban élveztem a
társaságát, ez pillanatra úgy éreztem, mintha újra a régi copfos hajú kislány
lennék, akinek az apukája a hercege. Ettünk vattacukrot, eszembe jutott milyen
volt régen, meg nevettetett, nagyon vicces volt, de már évek óta nem hallottam
igazán, élettel nevetni. Ez idáig.
A
zsebembe megint megcsörrent a telefon, fel akartam venni, de elég nehézkesen
csúszott ki a szűk farmerből. Odaadtam apának a kezembe tartott vattacukor
felhőt és kéz kézzel már ki tudtam venni. Igen, elég szerencsétlen voltam, de
már immáron tizennyolc évesen hozzászoktam. Végigsimítottam a kijelzőn és bele
akartam szólni, mikor megláttam valamit. Bent akadt a mondandóm. Észre sem
vettem, hogy letettem a készüléket és megindultam. Brittet láttam és nem is
akárkivel.
-
Britt? –léptem Emmették mellé. Éppen csókolóztak,
nem törtem még rá senkire ilye helyzetben, de ez úgy éreztem magyarázatra
szorul. Britt olyan lázasan tagadta, hogy bejönne neki és most meg csókolgatja,
miért hazudott?
-
Candice… - állapította meg Britt.
-
A rohadt… - kezdett volna bele Emmett,
de nem hallottam a szitkozódás végét, mert Britt is belekezdett a saját
mondókájába.
-
Mi folyik itt? – vágtam mindkettejük
szavába. – Ti jártok? – akadt fent a szemöldököm.
-
Mi…- kezdte Britt.
-
Igen – bökte ki Emmett, boldognak tűnt,
ahogy kimondta. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék, most amúgy is Britten volt a
sor, hogy megmagyarázza a dolgokat. Közelebb lépett hozzám, eddig úgy
beleolvadt Emmett magabiztos lényébe, be kellett vallanom, hogy szép pár
voltak, de nem értem miért kellene titkolózni. Megfogta a karom, majd
elengedett egy könnyed mosolyt felém.
-
Elmagyarázom –
mondta sietősen, mintha attól félt volna, hogy elviharzok. Nem akartam elmenni
valójában, csak aggasztott Britt hazugsága. Türelmesen álltam, míg
meghallottam, hogy valaki mögém lép, biztosan apa volt, meg sem fordultam, mert
már éreztem is kölnijének sajátos áradatát. – Elítéltél volna – mondta, és már
kezdtem is volna, a saját véleményemet is nyilvánosságra hozni, mikor megláttam
egy kósza könnycseppet a szemében, sosem láttam őt sírni, talán egyszer és az
is egy családi dolog volt, de többször soha. Tudtam, hogy amit mondani fog
fontos, ezért inkább hallgattam. – Nem akartam elmondani, Dannel is ez volt,
inkább homokba dugtad a fejed és elítélted, minthogy beismerd, amit érzel
iránta. Emmett és én…- csuklott meg a hangja – Féltem, hogy elítéled, te vagy a
suli kis tökéletessége, aki ártatlan és jó, én meg a barátnője, képtelen vagyok többé úgy tenni, mintha én is olyan
lennék, szeretem Emmett-et, nem érdekel, hogy milyen. Csak nem akartalak
elveszíteni – nézett fel, mert mind eddig a könnyeivel küszködve a földet
bámulta. Néhány dolog elég sértő volt rám nézve, és nem tagadom, hogy fájt,
hogy így gondolja, de ez most nem rólam szólt, csakis arról, hogy ő és Emmett
ne titkolózzon többet azért, mert Britt nem meri elmondani az igazat nekem. Én
is összeszedtem a mondanivalóm és próbáltam megnyugtató lenni.
-
Szeretlek Britt –
mondtam, mintha nem lenne egyértelmű, hiszen általános harmadik óta volt a
legjobb barátnőm, de most akartam, hogy biztos legyen benne. – Sosem ítélnélek
el, és ha Emmett az, akivel lenni akarsz áldásom rátok – sandítottam a fekete
bőrdzsekis srácra mögöttünk, aki Brittet bámulta szüntelen. – Sajnálom, hogy
úgy gondoltad, nem lehetsz őszinte, és hogy elítélnélek – mondtam, de magamban
rá kellett jönnöm, hogy igaza volt, megpróbáltam volna lebeszélni, Emmett
ránézésre egy érzéketlen tuskó volt, de be kellett vallanom, ahogyan szüntelen
Britt tekintetét kereste a tömegben, engem is meghatott ezzel a bőrszerkós
srác.
-
Köszönöm –
hangzott ki mérhetetlen hála a hangjából. Képtelenség volt nem elmosolyodni,
ahogyan visszamentünk és egymásba karoltak. Britt boldog volt, régen ismertem,
mindig megcsillogott valami a szemében, ha boldog volt, de ilyennek még nem
láttam, magam elé képzeltem azt a lányt, aki így meg úgy fogadta meg alsósként,
hogy nem lesz senkije és végtelenül távolinak tűnt már az a Britt. Kifújtam a
levegőt, apa kézen fogott és társult a mosolygók közé. Ennyi meglepetés viszont
elég volt nekem, először apa aztán Britték, a mai napra bőven elég volt.
*
-
Meglepetés! –
kiáltotta anya és Dan mikor beléptem a házba. Apa becsukta mögöttem az ajtót.
Tényleg meglepődtem, anya a kezében tartott egy tortát, Dan pedig mellette
volt, nekidőlt egy picit a falnak, keze keresztbe fonva maga előtt, olyan
rosszfiúsan nézett ki, ahogy ránéztem elvigyorodott, ami engem is mosolygásra
késztetett. Pár perccel később már az emeleten voltam, nem volt kedvem nagyon
lent maradni, ezért inkább szabadkozva feljöttem. Dan pedig utánam.
-
Szia, szülinapos!
– kukkantott be az ajtón.
-
Gyere be! –
mondtam nevetve, a jövő heti házi hevert előttem az ágyon, éppen azon törtem a
fejem, ez mindig kikapcsolt.
-
Ne mondd, hogy
tanulsz – mondta sötét tekintetét rám szegezve. Meglepett volt.
-
Próbálkozom –
mondtam. Leült mellém és néhány apró pillantást vetett a fizikafüzetbe, majd
újra rám nézett.
-
Ez itt rossz –
mondta huncut mosoly kíséretében. Nem akartam hinni a fülemnek, az nem
lehetséges – hüledeztem. De ő nagyon is élvezte, hogy piszkálhat.
-
Nem igaz –
szólaltam meg, de persze azonnal a kezembe vettem a füzetet. Néztem és néztem.
– Nem lehet igazad – nevettem fel.
-
Pedig így van. –
oda hajolt mellém, éreztem a forró leheletét a fülemnél, az egyik kezén támaszkodott
a másikkal pedig egy pontra mutatott a füzetbe. Ahogy néztem rá kellett jönnöm,
hogy igaza volt. Akaratlanul is mosolyra húzódott a szám. Pedig utáltam
tévedni. Valahol mélyen pedig mérges is voltam.
-
Látod, én okosabb
vagyok – mondta önelégültem, de láttam rajta, hogy csak viccel.
-
Szeretnéd –
mondtam mosolyogva, de közben még mindig a hibán gondolkodtam, hogy vajon mi
lenni a helyes megoldás. Furcsa volt belegondolni, hogy Dan okos is legyen,
sosem gondoltam volna róla, de úgy néz ki mindig meglepetéseket fog okozni
nekem. Odahajolt hozzám, megcsókolt és lefektetett. Megfogta a kezem és
belecsókolt a tenyerembe.
-
Mi ez? –
kérdezte, és közben végig húzta vékony ujját a jobb tenyeremen lévő seben. Már
régi volt, de a heg még mindig látszott rajta. Régen megfeledkeztem már róla.
Lenéztem rá, olyan félig szomorú félig dühös tekintete volt. Várta, hogy
beszélni kezdjek, de egy értelmes mondat sem jutott eszembe. – Kérlek – mondta
és közben maga mellé húzott az ágyamon.
-
Úgy hét éves
lehettem, a szüleim még együtt éltek, vagyis mind a hárman – nehéz volt
feleleveníteni a múltat, de látva Dan tekintetét tudtam, hogy nem hagyhatom
abba és valamiért nem is akartam. – Anyáék veszekedtek, hallottam, de mit sem
érdekelt, hiszen mindig ez volt. A bejárati ajtó előtt álltam a teraszon mikor
anya barnás hajzuhataga rajzolódott ki a nap sugaraiból. Szaporán lépkedett
felém, utasított, hogy tegyem le a játékaim, éppen a vállamon csüngött egy
színes pléd, a kedvencem volt – nevettem fel picit, mert nem rémlik, hogy ezt
valaha is elmeséltem volna bárkinek és most kimondva minden szó olyan
valóságosnak hangzott. – Levettem és azonnal kézen fogott. Sietni kezdtünk, az
utca felénél járhatunk már mikor apa kiszaladta házból, hátrafordultam, de anya
vészjósló tekintete arra késztetett, hogy csak előre figyeljek. Apa kiabálni
kezdett, anya után, de legfőképpen utánam, kényszerítettem magam, hogy
figyelmen kívül tudjam hagyni hangját, ami bezengte az utcát. Anya még jobban
sietni kezdett, nem emlékszem teljesen, de talán futni kezdett. Én is azt tettem, nem sírtam, de anya már nem
állt messze tőle. Csak az ő lényére összepontosítottam, megállhattam volna, és
akkor apával maradhattam volna, de ha tovább futok, akkor anyával lehetek. Ez
volt az én választásom kettejük közül, és azóta is tart – néztem félre, észre
sem vettem, hogy Dan közben megmarkolta a heges kezem. Már a nézése is arra
késztetett, hogy folytassam. – És akkor estem el, nem tudom valamilyen kő, vagy
szilánk felvágta a kezem és akkor minden megváltozott. A sírásom erőteljes
hangjára apa gyorsabban futott, anya jobban sírt én pedig nem tudtam
választani. Fájt, mert majdnem vége volt mindennek. Mire feleszméltem már a
kórházban voltam, eszeveszetten bömböltem, összevarrták a sebem, négy öltés,
két óra, és még egy év szenvedés, mert anyáék a váróban adtak egymásnak még egy
esélyt. Miattam. Bár ne tették volna. Ha akkor nem esem el, választhattam volna,
és vége lett volna, de nem tettem. Lenéztem a sebre, aki most jobban látszott,
mint valaha. Azt kívántam bár lenne megváltás, bár lenne mindkettejüknek egy
esély, hogy jobb életet kapjanak, hogy rátaláljanak a saját megváltásukra, ami
szép lehet és gyönyörű, nem pedig olyan. Vágytam a saját megváltásomra is. De
sosem jött el egyikünké sem – mondtam neki immáron a könnyek hadával csatázva,
mert csak nem eláztattam a fizikajegyzeteket, – még ha hibásak is voltak –
aminek még hasznát vehettem volna. Megölelt engem.
-
Köszönöm, hogy
elmondtad – mondta tündöklő szempárral.
-
Tudom, sok
hülyeséget tudok összehordani – ugrottam le az ágyról, megtöröltem a szemem, és
közben elengedtem Dan nagy és meleg kezét. Hallottam lentről egy ajtócsukódást,
tehát jött valaki, kíváncsi voltam, hogy ki.
-
Nem, dehogyis –
termett ott mellettem Dan azonnal. – Van egy meglepetésem a számodra – mondta
féloldalas mosollyal. – Szeretnélek
megtanítani, motorozni – szorított magához, birtokló karjai a derekamon már
megszokottak voltak, de a motor szó
teljesen kizökkentett a nyugalmi állapotomból.
-
Mi? – néztem rá
picit félve, bevallom az első utam vele élvezetes volt, de hogy én vezessem az
már magában is ijesztő volt.
-
Segítek, ne félj,
nem hagylak magadra – mondta boldogan, sikerült kedvet csinálnia nekem hozzá,
de igazából tudtam, hogy ez neki fontos, ezért mentem bele.
-
Legyen – mondtam
majd a körém csavarodott kezeivel megemelt, elsikoltottam magam, mert hirtelen
jött, de nagyon élveztem. Szerettem, ha közel tart magához, nem éreztem ilyet
még senkivel sem. Lementünk, ahol a földszinten anyáékba és Brittékbe
botlottunk.
-
Sziasztok –
mondtuk véletlenül egyszerre.
-
Emmett vagyok –
nyújtotta a kezét anya felé a második rosszfiú a házban.
-
Ő Britt barátja –
mosolyodtam el egyszerre Britt és anya felé is, aki örömmel nyugtázta az
illedelmes bemutatkozást. Miután mindenki megismert mindenkit, kimentem Dannel
a motorhoz, hogy bemutassa nekem nagy tudományát.
-
De ne legyetek sokáig, már sötétedik –
hallottam még meg anya aggódó hangját, ahogy Dannel kiléptünk a küszöbön.
Furcsa volt, hogy elengedett, mert sosem hagyta, hogy egyáltalán motor közelébe
menjek. De én örültem, hogy megbízik bennünk. Dan elmosolyodott az iménti
kijelentésén, de engem csak megint pirulásra késztett a szituáció.
-
Ha elrontom vagy
ilyesmi, akkor…- kezdtem bele, ismertem már magam eléggé, hogy tudjam, el fogom
rontani.
-
Csss, nem fogod –
nézett rám és beletúrt enyhén zselés hajába. A motor nem messze a háztól
parkolt, tényleg kezdett sötétbe burkolózni a szomszédság, de nem féltem, miért
tettem volna mikor Dan mellettem volt? Pár lépés után megérkeztünk a számomra
haláljárgánynak nevezett szerkezethez. Féltem ráülni egyedül. Dan éreztem, hogy
mögöttem áll, a teste hozzám nyomódott és éreztem, ahogyan a mellkasa süpped és
emelkedik. Hirtelen felkapott, a térdhajlatomba csúsztatta erős, férfias kezét,
imádtam azt is. A kezem automatikusan a nyak köré fonódott, kellett valami,
amibe kapaszkodhatok. Ráültetett óvatosan, majd lenézett rám és megrebegtette
dús pilláit.
-
Meg kell majd
mondanod, hogy mit csináljak – mondtam neki, de picit nehezemre is esett, mert
nem szerettem, ha dirigálnak nekem. Válaszként csak elmosolyodott. Beült mögém,
erősen hozzám simult, szinte éreztem a kockás hasának vonalait a pólómon
keresztül. Egy pillanatra megcsapta az orrom az erős pacsuli szag, de olyan
mámorító volt, hogy nem bántam kábítását. Picit előrébb csúsztam – szinte
reflexszerűen – mire a keze a hasam alsó részéhez csúszott és visszahúzott magához.
-
Nem mész sehova,
szépségem – súgott bele a fülembe, de persze természetesen azzal a határozott,
morgós és mély hangjával, amitől mindig megsokszorozza a pulzusom. Elpirultam,
szinte tuti, hogy látta, mert azonnal elnevette magát. Jó érzés volt hozzá simulni,
be kellett vallanom magamnak is. A két kezével megfogta az enyémeket és
ráhelyezte a két oldalon lévő fogóra. A feje a nyakam hajlatánál volt, nehezen
nyeltem egyet és a légzésben is nehézségek adódtak, de megoldottam a helyzetet,
próbáltam a motorra koncentrálni és nem Danre. Hirtelen elkezdett a szerkezet
alattam zúgni, Dan levette a kezét az enyémről és utasított, hogy induljak.
Először elmondta, hol lehet fékezni, és hol lehet gázt adni, és reméltem is,
hogy megjegyeztem. Hirtelen adtam gázt majd eltűnt mögülem a melegítő,
magabiztos férfitest. Egy pillanatra hátranéztem, ami nem volt a legjobb ötlet,
mert így majdnem nekimentem valaminek a motorral. Dan futott utánam majd egy
könnyed mozdulattal visszaugrott mögém és erősen megmarkolta a derekam.
Csikizett, de nem volt jó alkalom arra, hogy szóvá tegyem. Nevetést hallottam,
tudtam, hogy ő az, de én annyira féltem, hogy nem is mertem felneveti.
-
Bocsánat – mondtam
lopva hátra pillantva, és közben éreztem, hogy a keze visszasiklik a kezemre,
és egyenesbe teszi a motort. Egy darabig így mentünk, majd elengedett és
egyedül csináltam. Nem volt semmilyen jármű a környéken szerencsére, így esély
sem volt, hogy valaki beleütközzek. Pár pillanat múlva ráeszméltem, hogy én vezetem,
és még egyben vagyunk mind ketten, Dan erősített a fogáson, mire elkuncogtam
magam. Élveztem, hogy a szél belekap a hajamba és áldottam az eget, amiért nem
kiengedett hajjal jelentkeztem a küldetésre,
mert még így is volt néhány kósza szál, ami zavarta a kilátást.
-
Ügyes vagy – suttogta
a nyakamba, amitől csak még boldogabb lettem. Lassan megálltunk, visszatértünk
oda, ahonnan indultunk, Dan segített megállítani. Hátrasandítottam, vigyorgott
rám, meg akartam fordulni és neki is hasonló járhatott a fejében, mert fogta a
derekam és óvatosan, lassan maga felé fordított. Szemben voltam vele, de a keze
még mindig hátulról fogott. Majdnem leestem, gratuláltam is magamnak, de
szerencsére csak majdnem történt meg. Csend telepedett közénk, én a kezemmel
kezdtem babrálni, mikor megfogta őket az egyik kezével, a másikkal pedig az
államnál fogva egy síkba helyezte a tekintetünket. – Adni szeretnék neked
valamit – habogta. Kérdően tekintettem rá és picit hitetlenkedve, mert már így
is eleget kaptam tőle, a tetkója és az édes matrica, nem gondoltam, hogy
tartogat még mást is. A feketés bőrdzsekijének a belsejébe kezdett kutakodni. A
kezemet magam elé ejtettem.
-
De mit? –
értetlenkedtem hangosan is.
-
Egy pillanat –
keresgélt, még mindig. Majd előhúzott a zsebéből egy kis dobozt, már magában is
az megfogta a tekintetem, nem kellett hozzá még a tartalom is. Elállt a
lélegzetem egy pillanatra, mikor felnyílt a doboz. Természetesen egy ékszer
lapult benne, ugyan mi más? De nem akármilyen, egy liliom formájú medál, amiben
minden szirom más színű gyémánt volt, a középső, pedig fehér. Felnevettem mikor
ráeszméltem, hogy percek óta megkövültem, bámulom felváltva az ajándékot és
Dant.
-
Ez nem lehet igaz
– Dan kivette a dobozból majd óvatosan szétkapcsolta, az egyik kezével
megsimította a fedetlen – és akkor már libabőrös- nyakamat és feltette a
nyakéket. Megfogtam és egyszerűen elnyelte minden mondanivalóm. – Köszönöm –
mondtam a lehető legkedvesebben.
-
Tetszik? –
kérdezte, de ezer százalék, hogy tudta a választ. Néztem rá pár másodpercig,
majd megkerestem a kezét, ami a derekamon pihent és összekulcsoltam az
ujjaimat. Megcsókoltam. Ez volt a válaszom.
-
Most már ideje
lenne bemenni – mondta mikor egy percre, engedtem, hogy elhúzódjon. De nem volt
távol sokáig. Megfogtam az arcát és csókoltam, olyan hevesen járt a nyelvük,
hogy muszáj volt néha levegő után kapnom. Zihálni kezdtem.
-
Akarlak – húztam
magamhoz még közelebb és közben észre sem vettem, hogy miket beszélek, mintha
nem is az én hangom lett volna, olyan más volt. Dan sem titkolta
meglepődöttségét, mikor meghallotta, mit mondtam belenevetett a csókba. Keze
közé vette lángba borult arcom, mire én belenyögtem a csókba. Eluralkodott
rajtam valami.
-
Candice, kicsim –
mondta olyan simogatóak voltak a szavai, de mégis elhúzódott. – Ideje bemenni –
mondta, meglepett, mert most kettőnk közül ő volt, aki felelősségteljesen
viselkedett, tetszett ez a Dan. Viszont akkor és ott annyira jól esett
csókolni. Elpirulva nyugtáztam, hogy ő biztosan nem akar most velem lenni.
-
Okés – tetettem,
hogy oké. Le akartam szállni a motorról, lehet, hogy elmerengtem ennek
következtében nem figyeltem annyira, mert a lábam beleakadt valamibe, ahogy le
akartam szállni fent akadtam és egyenesen a földre zuhantam. Ahogy leérkeztem
azonnal fájdalmat éreztem, lenéztem a fájdalom forrására, a bokám volt
kificamodva, nem tudtam, hogy csináltam, de már régen nem akadok fent ilyen
apróságokon, mint a hogyan?
-
Jól vagy? –
kérdezte Dan.
-
Igen – álltam
volna fel, mikor a nyilalló fájdalom némiképpen megakadályozott.
-
Nem úgy tűnik –
mondta majd odajött segíteni. Leültetett
majd odaguggolt mellém közben pedig próbálta elrejteni huncut vigyorát.
-
Jó, igen, nevess
csak, béna vagyok – mondtam már kissé mérgesen. Elfordítottam egy picit a fejem, mert nem akartam egyenesen Dan
csillogó sötét szemeibe bámulni. Éreztem, hogy valaki közeledik felém, mert
éles levegő vételeit nehéz lett volna nem észrevenni.
-
Imádom, mikor
mosolyogsz, de akkor akarlak a legjobban mikor ilyen mérges vagy – a szavak
hallatára a szívem megdobbant egy hatalmasat, nem mertem visszanézni, de legbelül
már vigyorogtam, de nem akartam, hogy ő is lássa. Mikor látta, hogy magamtól
nem nézek vissza egy egyik vékony ujját, az állam alá csúsztatta, és maga felé
fordította fejem. Tudtam, hogy önelégülten mosolyog, ehhez már ismertem. –
Mindjárt jövök, hozok ki neked kötszert, ellátom a sérülésed, játszunk egy kis
orvososdit – kacsintott rám, tudtam, hogy nem viccel. – Szeretlek, liliomszálam
– nézett utoljára vissza, hogy kekeckedhessen velem.
-
Utállak –
kiabáltam én is vissza, de már csak egy éles nevetést hallottam válaszul, ami
elhalkul az esti sötétségben. Támaszkodtam a két kezemen egy darabig majd
meguntam és ledobtam magam a fűbe. Kellemes idő volt, nem fáztam, néha a
hajamba belefújt a szél, de egyáltalán nem zavart. A nyakam lógó medált megint
szemügyrevettem, kitapintottam, minden szirmot, olyan gyönyörű volt. Sosem
kaptam még ehhez hasonló szép ajándékot. Belemosolyogtam az üres utca
varázsába, neszeket kezdtem hallani nem messziről. Próbáltam nem félni, de
természetemtől fogva voltam ijedős. Vártam már, hogy Dan mikor ugrik elő, de
semmi nem történt. Egyszer csak, egy férfialak rajzolódott ki az árnyékból,
megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, hogy végre itt van. De ahogyan közeledett
rá kellett jönnöm, hogy nem azonosak a vonásai a Danével, ez nem ő volt. A
szívemhez kaptam, ami immáron újra vészesen dobogni kezdett. Közeljárt,
megpróbáltam feltápászkodni, de mit sem értem, mert egy lépést is alig tudtam
megtenni, így fájós lábbal, de azért próbálkoztam. Éreztem, hogy valaki
hátulról megfog, nem tudom milyen érzés mikor valakibe, belecsap a villám –
valószínűleg borzasztó – nekem is pont ilyen hirtelen jött az éles fájdalom,
belém hasított. El akartam futni, de olyan erősen tartottak, hogy egy tapodtat
sem tudtam mozdulni. Hátranéztem már csak a kíváncsiság miatt is. Megláttam
azt, akire sose számítottam volna, hogy újra látom. Világos haj, élénk,
villámokat szóró tekintet. Nem tudom, mit csinálhatott velem, de már csak
annyit éreztem, hogy a fájós – és a még normális lábam is- felmondja a
szolgálatot és összecsuklik. Elernyedtek az izmaim és bedőltem az ismerős
karokba, amiktől éber állapotban menekültem volna. A szemem tonnákat nyomott, a
belsőm könyörgött, hogy had csukódhasson le, de én harcoltam, látni akartam,
hogy mi történik. Az utolsó dolog, ami rémlik, hogy akaratom – és nem túl élénk
küzdésem – ellenére betesznek egy furgonba, ott is volt pár ember, de őket nem
ismertem. Megindult alattam a szerkezet, annyi erőm még volt, hogy a kezem közé
vegyem a liliom medálom, úgy szorítottam, mintha az megváltást hozhatna. Már
nem bírtam sokáig, természetesen cikáztak a gondolatok a fejemben, hogy hova
vihetnek, de nem volt annyi lélekjelenlétem, hogy lássam is mi mellett haladunk
el.
-
Daniel –
suttogtam magam elé, de senki sem hallotta. De többre nem is emlékszem, mert a
szemem, mint a ragasztó letapadt a szememre és nem láttam mást a csak a
sötétet, a teljes sötétséget.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése