2014. augusztus 1., péntek

Minden hiába?

Sajnálom a késést! Ígérem adok kárpótlást!;)


22. fejezet

Candice

Szólt a hangosbemondón a zene, már legalább tíz éve nem hallottam az I’m a barbie girlt. A gyerekek hangos sikolya túlszárnyalta a vasutak nyikorgó hangját. Nekem majd szétdurrant a fejem, már lassan hatni kezdett a gyógyszer, de még mindig nem volt tökéletes.
-      Gondolom gondolkodtál, hogy miért is hívtalak pont ide- kezdett bele apa és nagyon eltalálta mire gondoltam.
-      Talán.
-      Idejártunk mindig mikor kicsi voltál és szerettem volna, ha eszedbe jut, hogy milyen volt régen. Imádtál velem lenni – mondta vigyorogva.
-      Emlékszem, mindig a nyakadba vettél és úgy néztem mindent fentről. – nevettem el magam.
-      Őszinte leszek veled – nézett egy picit félre, tudtam, hogy ez valami rosszat sugall. Megállt, ez engem is arra késztetett. A zsebébe nyúlt, nem tudtam mit akar, egy karikagyűrűt húzott elő onnan, nem értettem.
-      Mi az? – néztem rá kérdően, hátha csak rosszul látok.
-      Egy eljegyzési gyűrű – mondta a nyilvánvalót, csak azt nem tudtam kinek lesz.
-      Én meg fogok nősülni, nyuszikám – mondtam egy halovány mosoly kíséretében.
-      Kit veszel el? – néztem kétségbeesetten, hirtelen másképpen szólt a gyerekdal a közelben, már eltompult a gyerekek hars, élettel teli nevetése is. A gyűrűvel szemeztem, amibe valami bele volt gravírozva. Nem olvastam el, nem biztos, hogy akartam tudni.
-      Ezért is jöttem vissza – hagyta figyelmen kívül a kérdésemet majd egy közeli padhoz terelt. Leültünk. – Nemsokára esküvő, de a kezelések miatt nem maradt pénzem, és szeretnék olyan esküvőt szervezni, amit Alice megérdemel. – mondta picit nedves szemmel. Megtudtam a nő nevét, de még nem is hallottam róla. A kezem az ölembe ejtettem, nem tudtam mit mondhatnék.
-      A tizennyolcadik születésnapomra már sem kívánok majd, csak, hogy láthassam, ahogyan újra megnősülsz – próbáltam felvidítani.
-      Örülnék neki – mondta kedvesen, picit meghatódva. Rátette a kezét a kezemre, már el is felejtettem milyen érzés vele lenni.
-      Csak akartam, hogy tudd. Anyádnak még nem mondtam, de szeretném, ha tőlem tudná meg – érzékenyült el. – De gyere, tudom, hova menjünk elsőnek! – húzott magával, majd egészen a körhintáig vezetett. Imádtam kiskoromban.
-      A mindenit! – kilátottam fel, mikor elindult körbe-körbe és a szél belekapott a hajamba. Éreztem, hogy a telefon megcsörren a zsebemben, nem volt alkalmatlanabb időpont a telefonálásra, mint most. Miután a harmadik kör után újra rám tört a szédülés már csak azért imádkoztam, hogy a tegnapi vacsorámat bent tudjam tartani. Lekászálódtam, néhány lépés nem volt biztos, mindenből kettő láttam. Kapálóztam egy biztos pont után, majd megéreztem apa erős kölnijének áradatát, átölelt. – Köszi – kapaszkodtam bele a felsőjébe.
-       Nincs mit – mondta. Pár lépés után újultan tudtam önállóan közlekedni, bejártuk az egész helyet, beszélgettünk, úgy, mint régen. Beismerem eleinte nehézkes volt, de utána egyre jobban élveztem a társaságát, ez pillanatra úgy éreztem, mintha újra a régi copfos hajú kislány lennék, akinek az apukája a hercege. Ettünk vattacukrot, eszembe jutott milyen volt régen, meg nevettetett, nagyon vicces volt, de már évek óta nem hallottam igazán, élettel nevetni. Ez idáig.
A zsebembe megint megcsörrent a telefon, fel akartam venni, de elég nehézkesen csúszott ki a szűk farmerből. Odaadtam apának a kezembe tartott vattacukor felhőt és kéz kézzel már ki tudtam venni. Igen, elég szerencsétlen voltam, de már immáron tizennyolc évesen hozzászoktam. Végigsimítottam a kijelzőn és bele akartam szólni, mikor megláttam valamit. Bent akadt a mondandóm. Észre sem vettem, hogy letettem a készüléket és megindultam. Brittet láttam és nem is akárkivel.
-      Britt? –léptem Emmették mellé. Éppen csókolóztak, nem törtem még rá senkire ilye helyzetben, de ez úgy éreztem magyarázatra szorul. Britt olyan lázasan tagadta, hogy bejönne neki és most meg csókolgatja, miért hazudott?
-      Candice… - állapította meg Britt.
-      A rohadt… - kezdett volna bele Emmett, de nem hallottam a szitkozódás végét, mert Britt is belekezdett a saját mondókájába.
-      Mi folyik itt? – vágtam mindkettejük szavába. – Ti jártok? – akadt fent a szemöldököm.
-      Mi…- kezdte Britt.
-      Igen – bökte ki Emmett, boldognak tűnt, ahogy kimondta. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék, most amúgy is Britten volt a sor, hogy megmagyarázza a dolgokat. Közelebb lépett hozzám, eddig úgy beleolvadt Emmett magabiztos lényébe, be kellett vallanom, hogy szép pár voltak, de nem értem miért kellene titkolózni. Megfogta a karom, majd elengedett egy könnyed mosolyt felém.
-         Elmagyarázom – mondta sietősen, mintha attól félt volna, hogy elviharzok. Nem akartam elmenni valójában, csak aggasztott Britt hazugsága. Türelmesen álltam, míg meghallottam, hogy valaki mögém lép, biztosan apa volt, meg sem fordultam, mert már éreztem is kölnijének sajátos áradatát. – Elítéltél volna – mondta, és már kezdtem is volna, a saját véleményemet is nyilvánosságra hozni, mikor megláttam egy kósza könnycseppet a szemében, sosem láttam őt sírni, talán egyszer és az is egy családi dolog volt, de többször soha. Tudtam, hogy amit mondani fog fontos, ezért inkább hallgattam. – Nem akartam elmondani, Dannel is ez volt, inkább homokba dugtad a fejed és elítélted, minthogy beismerd, amit érzel iránta. Emmett és én…- csuklott meg a hangja – Féltem, hogy elítéled, te vagy a suli kis tökéletessége, aki ártatlan és jó, én meg a barátnője, képtelen vagyok többé úgy tenni, mintha én is olyan lennék, szeretem Emmett-et, nem érdekel, hogy milyen. Csak nem akartalak elveszíteni – nézett fel, mert mind eddig a könnyeivel küszködve a földet bámulta. Néhány dolog elég sértő volt rám nézve, és nem tagadom, hogy fájt, hogy így gondolja, de ez most nem rólam szólt, csakis arról, hogy ő és Emmett ne titkolózzon többet azért, mert Britt nem meri elmondani az igazat nekem. Én is összeszedtem a mondanivalóm és próbáltam megnyugtató lenni.
-         Szeretlek Britt – mondtam, mintha nem lenne egyértelmű, hiszen általános harmadik óta volt a legjobb barátnőm, de most akartam, hogy biztos legyen benne. – Sosem ítélnélek el, és ha Emmett az, akivel lenni akarsz áldásom rátok – sandítottam a fekete bőrdzsekis srácra mögöttünk, aki Brittet bámulta szüntelen. – Sajnálom, hogy úgy gondoltad, nem lehetsz őszinte, és hogy elítélnélek – mondtam, de magamban rá kellett jönnöm, hogy igaza volt, megpróbáltam volna lebeszélni, Emmett ránézésre egy érzéketlen tuskó volt, de be kellett vallanom, ahogyan szüntelen Britt tekintetét kereste a tömegben, engem is meghatott ezzel a bőrszerkós srác.
-         Köszönöm – hangzott ki mérhetetlen hála a hangjából. Képtelenség volt nem elmosolyodni, ahogyan visszamentünk és egymásba karoltak. Britt boldog volt, régen ismertem, mindig megcsillogott valami a szemében, ha boldog volt, de ilyennek még nem láttam, magam elé képzeltem azt a lányt, aki így meg úgy fogadta meg alsósként, hogy nem lesz senkije és végtelenül távolinak tűnt már az a Britt. Kifújtam a levegőt, apa kézen fogott és társult a mosolygók közé. Ennyi meglepetés viszont elég volt nekem, először apa aztán Britték, a mai napra bőven elég volt.

*

-         Meglepetés! – kiáltotta anya és Dan mikor beléptem a házba. Apa becsukta mögöttem az ajtót. Tényleg meglepődtem, anya a kezében tartott egy tortát, Dan pedig mellette volt, nekidőlt egy picit a falnak, keze keresztbe fonva maga előtt, olyan rosszfiúsan nézett ki, ahogy ránéztem elvigyorodott, ami engem is mosolygásra késztetett. Pár perccel később már az emeleten voltam, nem volt kedvem nagyon lent maradni, ezért inkább szabadkozva feljöttem. Dan pedig utánam.
-         Szia, szülinapos! – kukkantott be az ajtón.
-         Gyere be! – mondtam nevetve, a jövő heti házi hevert előttem az ágyon, éppen azon törtem a fejem, ez mindig kikapcsolt.
-         Ne mondd, hogy tanulsz – mondta sötét tekintetét rám szegezve. Meglepett volt.
-         Próbálkozom – mondtam. Leült mellém és néhány apró pillantást vetett a fizikafüzetbe, majd újra rám nézett.
-         Ez itt rossz – mondta huncut mosoly kíséretében. Nem akartam hinni a fülemnek, az nem lehetséges – hüledeztem. De ő nagyon is élvezte, hogy piszkálhat.
-         Nem igaz – szólaltam meg, de persze azonnal a kezembe vettem a füzetet. Néztem és néztem. – Nem lehet igazad – nevettem fel.
-         Pedig így van. – oda hajolt mellém, éreztem a forró leheletét a fülemnél, az egyik kezén támaszkodott a másikkal pedig egy pontra mutatott a füzetbe. Ahogy néztem rá kellett jönnöm, hogy igaza volt. Akaratlanul is mosolyra húzódott a szám. Pedig utáltam tévedni. Valahol mélyen pedig mérges is voltam.
-         Látod, én okosabb vagyok – mondta önelégültem, de láttam rajta, hogy csak viccel.
-         Szeretnéd – mondtam mosolyogva, de közben még mindig a hibán gondolkodtam, hogy vajon mi lenni a helyes megoldás. Furcsa volt belegondolni, hogy Dan okos is legyen, sosem gondoltam volna róla, de úgy néz ki mindig meglepetéseket fog okozni nekem. Odahajolt hozzám, megcsókolt és lefektetett. Megfogta a kezem és belecsókolt a tenyerembe.
-         Mi ez? – kérdezte, és közben végig húzta vékony ujját a jobb tenyeremen lévő seben. Már régi volt, de a heg még mindig látszott rajta. Régen megfeledkeztem már róla. Lenéztem rá, olyan félig szomorú félig dühös tekintete volt. Várta, hogy beszélni kezdjek, de egy értelmes mondat sem jutott eszembe. – Kérlek – mondta és közben maga mellé húzott az ágyamon.
-         Úgy hét éves lehettem, a szüleim még együtt éltek, vagyis mind a hárman – nehéz volt feleleveníteni a múltat, de látva Dan tekintetét tudtam, hogy nem hagyhatom abba és valamiért nem is akartam. – Anyáék veszekedtek, hallottam, de mit sem érdekelt, hiszen mindig ez volt. A bejárati ajtó előtt álltam a teraszon mikor anya barnás hajzuhataga rajzolódott ki a nap sugaraiból. Szaporán lépkedett felém, utasított, hogy tegyem le a játékaim, éppen a vállamon csüngött egy színes pléd, a kedvencem volt – nevettem fel picit, mert nem rémlik, hogy ezt valaha is elmeséltem volna bárkinek és most kimondva minden szó olyan valóságosnak hangzott. – Levettem és azonnal kézen fogott. Sietni kezdtünk, az utca felénél járhatunk már mikor apa kiszaladta házból, hátrafordultam, de anya vészjósló tekintete arra késztetett, hogy csak előre figyeljek. Apa kiabálni kezdett, anya után, de legfőképpen utánam, kényszerítettem magam, hogy figyelmen kívül tudjam hagyni hangját, ami bezengte az utcát. Anya még jobban sietni kezdett, nem emlékszem teljesen, de talán futni kezdett.  Én is azt tettem, nem sírtam, de anya már nem állt messze tőle. Csak az ő lényére összepontosítottam, megállhattam volna, és akkor apával maradhattam volna, de ha tovább futok, akkor anyával lehetek. Ez volt az én választásom kettejük közül, és azóta is tart – néztem félre, észre sem vettem, hogy Dan közben megmarkolta a heges kezem. Már a nézése is arra késztetett, hogy folytassam. – És akkor estem el, nem tudom valamilyen kő, vagy szilánk felvágta a kezem és akkor minden megváltozott. A sírásom erőteljes hangjára apa gyorsabban futott, anya jobban sírt én pedig nem tudtam választani. Fájt, mert majdnem vége volt mindennek. Mire feleszméltem már a kórházban voltam, eszeveszetten bömböltem, összevarrták a sebem, négy öltés, két óra, és még egy év szenvedés, mert anyáék a váróban adtak egymásnak még egy esélyt. Miattam. Bár ne tették volna. Ha akkor nem esem el, választhattam volna, és vége lett volna, de nem tettem. Lenéztem a sebre, aki most jobban látszott, mint valaha. Azt kívántam bár lenne megváltás, bár lenne mindkettejüknek egy esély, hogy jobb életet kapjanak, hogy rátaláljanak a saját megváltásukra, ami szép lehet és gyönyörű, nem pedig olyan. Vágytam a saját megváltásomra is. De sosem jött el egyikünké sem – mondtam neki immáron a könnyek hadával csatázva, mert csak nem eláztattam a fizikajegyzeteket, – még ha hibásak is voltak – aminek még hasznát vehettem volna. Megölelt engem.
-         Köszönöm, hogy elmondtad – mondta tündöklő szempárral.
-         Tudom, sok hülyeséget tudok összehordani – ugrottam le az ágyról, megtöröltem a szemem, és közben elengedtem Dan nagy és meleg kezét. Hallottam lentről egy ajtócsukódást, tehát jött valaki, kíváncsi voltam, hogy ki.
-         Nem, dehogyis – termett ott mellettem Dan azonnal. – Van egy meglepetésem a számodra – mondta féloldalas mosollyal.  – Szeretnélek megtanítani, motorozni – szorított magához, birtokló karjai a derekamon már megszokottak voltak, de a motor szó teljesen kizökkentett a nyugalmi állapotomból.
-         Mi? – néztem rá picit félve, bevallom az első utam vele élvezetes volt, de hogy én vezessem az már magában is ijesztő volt.
-         Segítek, ne félj, nem hagylak magadra – mondta boldogan, sikerült kedvet csinálnia nekem hozzá, de igazából tudtam, hogy ez neki fontos, ezért mentem bele.
-         Legyen – mondtam majd a körém csavarodott kezeivel megemelt, elsikoltottam magam, mert hirtelen jött, de nagyon élveztem. Szerettem, ha közel tart magához, nem éreztem ilyet még senkivel sem. Lementünk, ahol a földszinten anyáékba és Brittékbe botlottunk.
-         Sziasztok – mondtuk véletlenül egyszerre.
-         Emmett vagyok – nyújtotta a kezét anya felé a második rosszfiú a házban.
-         Ő Britt barátja – mosolyodtam el egyszerre Britt és anya felé is, aki örömmel nyugtázta az illedelmes bemutatkozást. Miután mindenki megismert mindenkit, kimentem Dannel a motorhoz, hogy bemutassa nekem nagy tudományát.
-          De ne legyetek sokáig, már sötétedik – hallottam még meg anya aggódó hangját, ahogy Dannel kiléptünk a küszöbön. Furcsa volt, hogy elengedett, mert sosem hagyta, hogy egyáltalán motor közelébe menjek. De én örültem, hogy megbízik bennünk. Dan elmosolyodott az iménti kijelentésén, de engem csak megint pirulásra késztett a szituáció.
-         Ha elrontom vagy ilyesmi, akkor…- kezdtem bele, ismertem már magam eléggé, hogy tudjam, el fogom rontani.
-         Csss, nem fogod – nézett rám és beletúrt enyhén zselés hajába. A motor nem messze a háztól parkolt, tényleg kezdett sötétbe burkolózni a szomszédság, de nem féltem, miért tettem volna mikor Dan mellettem volt? Pár lépés után megérkeztünk a számomra haláljárgánynak nevezett szerkezethez. Féltem ráülni egyedül. Dan éreztem, hogy mögöttem áll, a teste hozzám nyomódott és éreztem, ahogyan a mellkasa süpped és emelkedik. Hirtelen felkapott, a térdhajlatomba csúsztatta erős, férfias kezét, imádtam azt is. A kezem automatikusan a nyak köré fonódott, kellett valami, amibe kapaszkodhatok. Ráültetett óvatosan, majd lenézett rám és megrebegtette dús pilláit.
-         Meg kell majd mondanod, hogy mit csináljak – mondtam neki, de picit nehezemre is esett, mert nem szerettem, ha dirigálnak nekem. Válaszként csak elmosolyodott. Beült mögém, erősen hozzám simult, szinte éreztem a kockás hasának vonalait a pólómon keresztül. Egy pillanatra megcsapta az orrom az erős pacsuli szag, de olyan mámorító volt, hogy nem bántam kábítását. Picit előrébb csúsztam – szinte reflexszerűen – mire a keze a hasam alsó részéhez csúszott és visszahúzott magához.
-         Nem mész sehova, szépségem – súgott bele a fülembe, de persze természetesen azzal a határozott, morgós és mély hangjával, amitől mindig megsokszorozza a pulzusom. Elpirultam, szinte tuti, hogy látta, mert azonnal elnevette magát. Jó érzés volt hozzá simulni, be kellett vallanom magamnak is. A két kezével megfogta az enyémeket és ráhelyezte a két oldalon lévő fogóra. A feje a nyakam hajlatánál volt, nehezen nyeltem egyet és a légzésben is nehézségek adódtak, de megoldottam a helyzetet, próbáltam a motorra koncentrálni és nem Danre. Hirtelen elkezdett a szerkezet alattam zúgni, Dan levette a kezét az enyémről és utasított, hogy induljak. Először elmondta, hol lehet fékezni, és hol lehet gázt adni, és reméltem is, hogy megjegyeztem. Hirtelen adtam gázt majd eltűnt mögülem a melegítő, magabiztos férfitest. Egy pillanatra hátranéztem, ami nem volt a legjobb ötlet, mert így majdnem nekimentem valaminek a motorral. Dan futott utánam majd egy könnyed mozdulattal visszaugrott mögém és erősen megmarkolta a derekam. Csikizett, de nem volt jó alkalom arra, hogy szóvá tegyem. Nevetést hallottam, tudtam, hogy ő az, de én annyira féltem, hogy nem is mertem felneveti.
-         Bocsánat – mondtam lopva hátra pillantva, és közben éreztem, hogy a keze visszasiklik a kezemre, és egyenesbe teszi a motort. Egy darabig így mentünk, majd elengedett és egyedül csináltam. Nem volt semmilyen jármű a környéken szerencsére, így esély sem volt, hogy valaki beleütközzek. Pár pillanat múlva ráeszméltem, hogy én vezetem, és még egyben vagyunk mind ketten, Dan erősített a fogáson, mire elkuncogtam magam. Élveztem, hogy a szél belekap a hajamba és áldottam az eget, amiért nem kiengedett hajjal jelentkeztem a küldetésre, mert még így is volt néhány kósza szál, ami zavarta a kilátást.
-         Ügyes vagy – suttogta a nyakamba, amitől csak még boldogabb lettem. Lassan megálltunk, visszatértünk oda, ahonnan indultunk, Dan segített megállítani. Hátrasandítottam, vigyorgott rám, meg akartam fordulni és neki is hasonló járhatott a fejében, mert fogta a derekam és óvatosan, lassan maga felé fordított. Szemben voltam vele, de a keze még mindig hátulról fogott. Majdnem leestem, gratuláltam is magamnak, de szerencsére csak majdnem történt meg. Csend telepedett közénk, én a kezemmel kezdtem babrálni, mikor megfogta őket az egyik kezével, a másikkal pedig az államnál fogva egy síkba helyezte a tekintetünket. – Adni szeretnék neked valamit – habogta. Kérdően tekintettem rá és picit hitetlenkedve, mert már így is eleget kaptam tőle, a tetkója és az édes matrica, nem gondoltam, hogy tartogat még mást is. A feketés bőrdzsekijének a belsejébe kezdett kutakodni. A kezemet magam elé ejtettem.
-         De mit? – értetlenkedtem hangosan is.
-         Egy pillanat – keresgélt, még mindig. Majd előhúzott a zsebéből egy kis dobozt, már magában is az megfogta a tekintetem, nem kellett hozzá még a tartalom is. Elállt a lélegzetem egy pillanatra, mikor felnyílt a doboz. Természetesen egy ékszer lapult benne, ugyan mi más? De nem akármilyen, egy liliom formájú medál, amiben minden szirom más színű gyémánt volt, a középső, pedig fehér. Felnevettem mikor ráeszméltem, hogy percek óta megkövültem, bámulom felváltva az ajándékot és Dant.
-         Ez nem lehet igaz – Dan kivette a dobozból majd óvatosan szétkapcsolta, az egyik kezével megsimította a fedetlen – és akkor már libabőrös- nyakamat és feltette a nyakéket. Megfogtam és egyszerűen elnyelte minden mondanivalóm. – Köszönöm – mondtam a lehető legkedvesebben.
-         Tetszik? – kérdezte, de ezer százalék, hogy tudta a választ. Néztem rá pár másodpercig, majd megkerestem a kezét, ami a derekamon pihent és összekulcsoltam az ujjaimat. Megcsókoltam. Ez volt a válaszom.
-         Most már ideje lenne bemenni – mondta mikor egy percre, engedtem, hogy elhúzódjon. De nem volt távol sokáig. Megfogtam az arcát és csókoltam, olyan hevesen járt a nyelvük, hogy muszáj volt néha levegő után kapnom. Zihálni kezdtem.
-         Akarlak – húztam magamhoz még közelebb és közben észre sem vettem, hogy miket beszélek, mintha nem is az én hangom lett volna, olyan más volt. Dan sem titkolta meglepődöttségét, mikor meghallotta, mit mondtam belenevetett a csókba. Keze közé vette lángba borult arcom, mire én belenyögtem a csókba. Eluralkodott rajtam valami.
-         Candice, kicsim – mondta olyan simogatóak voltak a szavai, de mégis elhúzódott. – Ideje bemenni – mondta, meglepett, mert most kettőnk közül ő volt, aki felelősségteljesen viselkedett, tetszett ez a Dan. Viszont akkor és ott annyira jól esett csókolni. Elpirulva nyugtáztam, hogy ő biztosan nem akar most velem lenni.
-         Okés – tetettem, hogy oké. Le akartam szállni a motorról, lehet, hogy elmerengtem ennek következtében nem figyeltem annyira, mert a lábam beleakadt valamibe, ahogy le akartam szállni fent akadtam és egyenesen a földre zuhantam. Ahogy leérkeztem azonnal fájdalmat éreztem, lenéztem a fájdalom forrására, a bokám volt kificamodva, nem tudtam, hogy csináltam, de már régen nem akadok fent ilyen apróságokon, mint a hogyan?
-         Jól vagy? – kérdezte Dan.
-         Igen – álltam volna fel, mikor a nyilalló fájdalom némiképpen megakadályozott.
-         Nem úgy tűnik – mondta majd odajött segíteni.  Leültetett majd odaguggolt mellém közben pedig próbálta elrejteni huncut vigyorát.
-         Jó, igen, nevess csak, béna vagyok – mondtam már kissé mérgesen.       Elfordítottam egy picit a fejem, mert nem akartam egyenesen Dan csillogó sötét szemeibe bámulni. Éreztem, hogy valaki közeledik felém, mert éles levegő vételeit nehéz lett volna nem észrevenni.
-         Imádom, mikor mosolyogsz, de akkor akarlak a legjobban mikor ilyen mérges vagy – a szavak hallatára a szívem megdobbant egy hatalmasat, nem mertem visszanézni, de legbelül már vigyorogtam, de nem akartam, hogy ő is lássa. Mikor látta, hogy magamtól nem nézek vissza egy egyik vékony ujját, az állam alá csúsztatta, és maga felé fordította fejem. Tudtam, hogy önelégülten mosolyog, ehhez már ismertem. – Mindjárt jövök, hozok ki neked kötszert, ellátom a sérülésed, játszunk egy kis orvososdit – kacsintott rám, tudtam, hogy nem viccel. – Szeretlek, liliomszálam – nézett utoljára vissza, hogy kekeckedhessen velem.
-         Utállak – kiabáltam én is vissza, de már csak egy éles nevetést hallottam válaszul, ami elhalkul az esti sötétségben. Támaszkodtam a két kezemen egy darabig majd meguntam és ledobtam magam a fűbe. Kellemes idő volt, nem fáztam, néha a hajamba belefújt a szél, de egyáltalán nem zavart. A nyakam lógó medált megint szemügyrevettem, kitapintottam, minden szirmot, olyan gyönyörű volt. Sosem kaptam még ehhez hasonló szép ajándékot. Belemosolyogtam az üres utca varázsába, neszeket kezdtem hallani nem messziről. Próbáltam nem félni, de természetemtől fogva voltam ijedős. Vártam már, hogy Dan mikor ugrik elő, de semmi nem történt. Egyszer csak, egy férfialak rajzolódott ki az árnyékból, megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, hogy végre itt van. De ahogyan közeledett rá kellett jönnöm, hogy nem azonosak a vonásai a Danével, ez nem ő volt. A szívemhez kaptam, ami immáron újra vészesen dobogni kezdett. Közeljárt, megpróbáltam feltápászkodni, de mit sem értem, mert egy lépést is alig tudtam megtenni, így fájós lábbal, de azért próbálkoztam. Éreztem, hogy valaki hátulról megfog, nem tudom milyen érzés mikor valakibe, belecsap a villám – valószínűleg borzasztó – nekem is pont ilyen hirtelen jött az éles fájdalom, belém hasított. El akartam futni, de olyan erősen tartottak, hogy egy tapodtat sem tudtam mozdulni. Hátranéztem már csak a kíváncsiság miatt is. Megláttam azt, akire sose számítottam volna, hogy újra látom. Világos haj, élénk, villámokat szóró tekintet. Nem tudom, mit csinálhatott velem, de már csak annyit éreztem, hogy a fájós – és a még normális lábam is- felmondja a szolgálatot és összecsuklik. Elernyedtek az izmaim és bedőltem az ismerős karokba, amiktől éber állapotban menekültem volna. A szemem tonnákat nyomott, a belsőm könyörgött, hogy had csukódhasson le, de én harcoltam, látni akartam, hogy mi történik. Az utolsó dolog, ami rémlik, hogy akaratom – és nem túl élénk küzdésem – ellenére betesznek egy furgonba, ott is volt pár ember, de őket nem ismertem. Megindult alattam a szerkezet, annyi erőm még volt, hogy a kezem közé vegyem a liliom medálom, úgy szorítottam, mintha az megváltást hozhatna. Már nem bírtam sokáig, természetesen cikáztak a gondolatok a fejemben, hogy hova vihetnek, de nem volt annyi lélekjelenlétem, hogy lássam is mi mellett haladunk el.

-         Daniel – suttogtam magam elé, de senki sem hallotta. De többre nem is emlékszem, mert a szemem, mint a ragasztó letapadt a szememre és nem láttam mást a csak a sötétet, a teljes sötétséget.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése