Kétségek között

23. fejezet

Daniel

-         Szia anya! – ültem le mellé az ágyra. Félálomban lehetett, mert ahogyan rám nézett egy kimerült tekintetet láttam. – Hogy vagy? – kérdeztem, és közben észre sem vettem mekkorákat sóhajtozom.

-         Jól – felelte kurtán, de ez az egy szó is hatalmas előrelépés volt. – Te?

-         Mondanom kell valamit – szögeztem a tekintetem a földre. – Candice eltűnt – mondtam szívfacsaróan, mégis megtartva némi jelét a férfiasságomnak. Anya a hír hallatára egy picit feljebb csúszott az ágyba, de nem akartam, hogy nagyon megerőltesse magát. – Ne! – állítottam meg.

-         Mióta? – fújta ki a levegőt.

-         Két napja – mondtam visszaszámolva a napokat, de már sokkal többnek tűnt. – Féltettem, olyan ártatlan volt, el sem tudtam képzelni, ki akarna ártani neki.

-         Sajnálom – jelent meg egy vízcsepp anya szemében. Tudtam, hogy tényleg sajnálja. Megint megpróbált felülni, mire egy hatalmasat sikoltott.

-         Mi az? – pattantam fel, mert megijedtem a hirtelen kiabálástól.

-         Semmi, jól vagyok – legyintett, de nem úgy nézett ki. Megjelent az ajtóban Dr. Abby és, és mint mindig valamilyen kartont szorongatott.

-         Mi történt? – kérdezősködött ő is.

-         Anyának fáj valamije – mondtam most már ő érte is aggódva.

-         Nem – tiltakozott.

-         Nem hiszem el, Emily, látom, hogy valami nincs rendben – jött közelebb majd valamiféle gyógyszerrel kezdett játszadozni és beadta anyának az infúzión keresztül. Vártunk pár percet majd anyának lassan elernyedtek az izmai.

-         Jobb? – kérdeztem.

-         Nem fájt amúgy sem semmim - tagadott még mindig, nagyon örültem, hogy Dr. Abby átlátott a hazugságán.

-         Most megyek – mosolygott könnyedén Dr. Abby, és már távozott is.

-         Semmi sem… változott – mondta anya fejet csóválva, picit akadósan. Már régen ismerik egymást, ugyanis régen anya is itt dolgozott ebben a kórházban, csak halvány emlékeim vannak, arról mikor bejöttem kiskoromban és néztem őt, ahogy segít a betegeknek, de az is valami.

-         Nem – válaszoltam.

-         És Cany…- folytatta volna az előző témát, pedig már egy pillanatra sikerült megszabadulnom a feszültségtől, ami minden perccel erősödött bennem.

-         Keresik, mindenki ki van akadva, mindenki magát hibáztatja természetesen, én pedig csak tehetetlenül lesem minden percben a telefont hátha az ő képe jelenik meg a kijelzőn.

-         Mondanom kell… valamit – nyöszörögte. Kíváncsian álltam a dologhoz nem értettem mit tudhat, amit én nem. Alig bírt beszélni, de nagyon értékeltem, hogy ennyire próbálkozik. – Régen mikor még itt dolgoztam nagyon jóban voltam Cany anyukájával és elmesélt nekem pár dolgot, megígértem neki, hogy nem mondom el másnak, de szerintem ez vészhelyzet.

-         Mondd, kérlek – nem siettetés céljából szólaltam meg, csak reméltem, hogy nem bizonytalanodik el.

-         Nem akarok hazudni, ezért inkább csak annyit mondanék, hogy beszélj Cany apjával, ha igaz a sejtésen ő tudni fogja, hogy hol van a lánya – mondta, de már nem bírta levegővel, ezért hiába is voltam rettenetesen kíváncsi nem faggattam tovább. Megsimogattam a homlokát és nyomtam egy puszit kis kezére.

-         Köszönöm, ígérem, megtudom az igazat – mondtam.

-         Várj –utasított, de persze szinte suttogva. Ha nem akartam volna, nem is hallottam volna meg.

-         Mondd, édesanya – nevettem fel picit. Még néha mindig hihetetlennek tűnt, hogy itt van és beszél, fogja a kezem és meghallgat. Hihetetlen volt. Lenézett a kezére, ami az én kezeim között pihent.

-         Daniel, drágám, kérlek, vedd le a gyűrűm – mondta, tudtam, hogy melyiket, hiszen egyetlen egyet hord már édes tova tizennyolc éve. Nem értettem miért szükséges ez, de szó nélkül teljesítettem az akaratát.

-         És most? – néztem rá, jobban szemügyre vettem közben a karikagyűrűt, még apától kapta, akkor becsben volt tartva, főleg miután apa meghalt. Anya imádta, sosem vette le, még egy pillanatra sem. Egyszerű volt, nem volt beleírva semmi, csak egy egyszerű karika volt, de anyának többet jelentett minden kincsnél.

-         Tedd el – mondta.

-         Nem – tiltakoztam.

-         De igen, azt akarom, hogy nálad legyen.

-         De miért? – kérdeztem.

-         Meg van rá az okom, drágám. Tedd, amit mondok – mondta, rá kellett ébrednem, hogyha ugyanolyan makacs, mint én akkor még sokáig győzködne, így inkább csak tettem, amit mondott.

-         Köszönöm.

-         Azt akarom, hogy majd annak a lánynak add oda, akivel olyan boldog leszel, mint velem voltál - mondta és közben legördült egy kövér könnycsepp a már kissé ráncos – mégis angyali- arcáról. Nem akartam elhinni, amit mond.

-         Köszönöm – nem akartam meghatódni, hiszen Daniel Black volnék, vagy mi, de be kell, hogy valljam, erre én sem számítottam.

-         Lejárt a látogatási idő – szólt be egy idegen női hang, figyelmen kívül hagytam, de anya már kevésbe. - Menj édesem, nem szabad megszegni a szabályokat – mondta, olyan anyásan hangzott, már régen nem dirigált nekem senki sem. Tetszett, a maga módján.

-         Értettem – nevettem el magam. A kezem közé fogtam a gyűrűt és elmélyesztettem a dzseki zsebébe, már azt is tudtam, hogy hova fogom elrejteni. Csalódottan nyugtáztam, hogy már negyed órája elmúlt hat óra, tényleg vége volt a látogatásidőnek. Elbúcsúztam anyától, aki erőtlenül megszorította a kezem, és amint kiléptem, már álomra is hajtotta fejét. Cany-ék házához siettem, mert volt egy olyan érzésem, hogy anya nem téved és tényleg Mr. Jackson lesz a dolog hátterében, nem tudtam, hogy melyik jó, ha igazam van, vagy ha tévedek. Ha tévedek, akkor még mindig szemernyi nyom sincs arra, hogy merre lehet a szőkeség, de ha igazam van, akkor Can apja nem volt teljesen őszinte.

*

Becsaptam a kocsit magam után, és az ajtó közelébe merészkedtem. Mielőtt bekopogtattam volna kitárult előttem és Hillary állt velem szemben, kisírt szemmel és egy marék zsebre dugott zsebkendővel.

-         Hogy vagy? – kérdeztem.

-         Jól és te? – nyelte le a könnyeit. Láttam rajta, hogy hazudik.

-         Ugyanúgy – mondtam majd beljebb mentem. Bent láttam Can apját, éppen a konyhában folytatott egy heves telefonbeszélgetést, nem tudtam kivenni egy szavát sem, túl távol volt. Visszafordultam. Szörnyű volt, így látni őket. Miután láttam, hogy vége szakadt a telefonbeszélgetésnek valamilyen indokkal megmagyaráztam a távozásom és odamentem Zackhez.

-         Tudja, Cany nagyon szereti önt – direkt használtam a jelent időt, valahol éreztem, hogy még viszont fogjuk látni, erős lány volt, kötözködő, de harcolni azt tud, biztos voltam benne, hogy nem hagy minket cserben. Próbáltam bűntudatot kelteni az apjában, hátha elárul valamit, de volt még pár trükk a tarsolyomban, ha ez nem jönne be.

-         Tudom, fiam, nem kell elmondanod.

-         Mi lenne, ha mást mondana el – célozgattam.

-         Még pedig?

-         Tudja maga.

-         Nem én, fiam.

-         Mondja meg! – akadtam ki.

-         Különben?- kérdezte és egy lépéssel közelebb jött, most bújt ki a szög a zsákból.

-         Szerintem a felesége nem örülne, hogyha megtudná, hogy maga mielőtt visszajött a lányát kezdte zaklatni, csak, hogy kapjon tőle egy kis pénzt – mondtam neki fölényesen. A bazsalyogás az arcáról hamar leolvadt mikor meghallotta a mondandóm. Tudtam, hogy nyertem, Daniel Black mindig megkapja, amit akar.

-         Nem mered.

-         Nem ismer még eléggé, uram! –tettem hozzá az uram szót, csak hogy azért meg legyen a tisztelet nyoma is valahol.

-         Nem fogják bántani – mondta, megdobbant a szívem, hogy végre Canről beszél.

-         Hogy érti ezt? – néztem rá értetlenkedve, és közben kisandítottam, ahol Cany anyja ugyanolyan összetörten meredt a tévére, mint mikor bejöttem. Sajnáltam őt.

-         Nem fogják bántani, nem őt akarják – mondta ködösítve, felvitte bennem a pumpát, szerettem, ha valaki lényegre törő, de ez már szánalmas volt.

-         Ne szórakozzon velem, mondja el, amit tud, és aztán induljunk, mert nem hagyom, hogy Cannel bármit is csináljanak! – törtem is halk kiabálásban, mert a másik szoba vendége nem hallhatta meg egyetlen szavam sem.

-         Nem tehetem, fiam – szűrte ki a szavakat.

-          Mi? Mi az, hogy nem teheti?

-         Nem és kész, a te érdeked.

-         Rendben, titkolózzon csak, de ha nem mondja meg, hol van a lánya, elmondok a feleségének mindent.

-         Rendben, elég lesz. Elég a fenyegetésből, elmondom, hogy hol van, de csak az életed kockáztatod azzal, ha odamész, nem segítesz Cany-nek.

-         Nem érdekel, árulja el! – utasítottam, kezdtem magam felsőbb rendűnek érezni, nem, azért mert magabiztos voltam – ami persze így volt – hanem, mert én jobban aggódtam, mint ő.

-         Nyugodj meg, elmondom, hogy hol van, de nem engedlek oda egyedül – mormogta. Elértem, amit akartam, úgy hogy végülis boldog voltam, de úgy éreztem lesz még itt egy-két váratlan dolog.

-         Elmondjuk a feleségének?… Bocsánat, a volt feleségének – kérdeztem.

-         Nem. Megőrültél? …Nem akarom, hogy velünk jöjjön, megmondtam, hogy veszélyes, nem akarom, hogy baja essen – mondta hűvösen, de mégis, amit mondott arról tanúskodik, hogy meg akarja óvni, ami azért rendes dolog.

-         Rendben, de azért mondhatna neki valamit, meg fog őrülni, ha nem tud meg semmit – néztem még mindig meredten a könnyes és kipirosodott arcú nőt a nappaliba, annyira hasonlított Canre, mintha az ő jövőbeli képé nézett volna vissza rám, mikor megeresztett felém egy halvány mosolyt. Eddig fel sem tűnt, hogy olyanok, mint két tojás. Elsajdult a szívem, hogy sírni kellett látnom.

-         Tudom, de ezzel óvom meg… - mondta immáron kedvesebben. Felkapta a kocsi kulcsot és zsebre vágta.

-          Hova is megyünk? –érdeklődtem.

-         Majd meglátod – intézett el ennyivel. Kimentünk, ahol megöleltem Can mamáját, mielőtt leléptünk volna. Azt suttogtam a fülébe, hogy: minden rendben lesz, és végre két nap után így is éreztem. Beültem a szürke Volkswagenbe és hagytam, hogy Zack elfuvarozzon a titokzatos helyszínre.

-         Honnan tudja, hogy hova kell menni? – kérdeztem tőle érdeklődve és némiképpen gyanakodva.

-         Nem bízol bennem? – sandított el a kormány mellől egy percre felém.

-         Nem, de hogy jön ez ide – tréfáltam el.

-         Mióta a városban vagyok egyszer kértek tőlem találkát, nem mentem el, de kinyomoztam, hogy hova fészkelték be magukat.

-         De kik? Az istenszerelmére…- mondtam most már megengedve magamnak a kiabálást.

-         Nem fogom megmondani – csitított el. Az út további része csendben telt, mivel alig pár sarkot kocsikáztunk. – Itt vagyunk – állította le a motort. Értetlenül nyugtáztam, hogy az edzőteremnél vagyunk. Visszaemlékeztem mikor Cannel itt voltunk, hiányzott. Olyan közeli emlék volt, mégis olyan távolinak hatott. Emlékszem arra a részeges alakra is, akit megvertem, itt volt nem messze.

-         Nem értem.

-         Igen, gondoltam, észlény –próbált sértegetni – bevallásom szerint elég szarul – megint.

-         Miért hozott az edzőteremhez?

-         Nem a teremhez, hanem a terem alá – mondta megcsillanó szemekkel. Nem hasonlított Canre, külsőre teljesen az anyja volt. De nem tagadhattam le, hogy volt néhány gesztusa, néhány momentuma, ahol egy az egyben Canre emlékeztetett. – Akkor jössz? – nézett rám kérdően, mikor kinyitotta az ajtót, vagyis inkább feltörte azt. Egy percre elbambultam.

-         Most viccel velem? – kérdeztem, csak hogy megbizonyosodjak, hogy nem ver át. Habár garancia így sem volt. Visszaengedte az ajtót. Felém lépett vagy két lépést.

-         Nézd, a lányom életére esküszöm, hogy nem verlek át, de el kell, mondjam, hogy veszélyes, amire készülünk. Tökös gyerek lehetsz, ha ezt is bevállalod, szóval biztos? – sandított felém kérdően, nem tudtam, hogy komolyan kérdés-e vagy csak tesztelni akar, de nem is érdekelt, semmi nem állíthatott meg, hogy lemenjek oda. Hinni akartam neki, úgy gondoltam, hogy nem esküdött volna Canre, ha nem lenne igaz, ezért próbáltam hinni neki. Felém nyújtotta a kezét. Elfogadtam, megráztam, most először mióta ismerem szimpatikusnak találtam.

-         Biztos, uram – húztam féloldalas mosolyra a szám.

-         Tudom, nem voltam a legjobb apa, és mi sem a lehető legpozitívabb első benyomást tettük egymásra, de szeretem a lányom és ő pedig téged. Bízhatsz bennem – mondta.

-         Köszönöm – mondtam majd megindultunk befelé. Megszokott illatok, falak és „díszlet” fogadott, de egy lelket sem láttam. Visszafojtottam a lélegzetem és utánoztam a lábujjhegyen járást az előttem menőtől. Úgy láttam, mintha kezdene félni, nem állt össze a kép, ki vitte el és miért, és mi köze van ennek Can apjához? Miért nem tudhatja Hillary? Lementünk a terem alá, még életemben nem jártam itt, pedig ez az edzőterem a második otthonommá vált, miután Nicole-lal járni kezdtünk. Már akkor is romlott volt, de a szíve a helyén van legalább. Ezt szerettem benne. Hangokat kezdtem hallani nem is olyan messziről, ismerős férfihang volt, majd egyszer csak eljutott a fülemig Cany éles sikolya is. A kezem ökölbe szorult, mélyen kellett beszívnom a levegőt, hogy ne törjek át az apján, üssek le most rögtön mindenkit és zárjam a kezem közé a szőkeséget. Miután az apja picit több belátást engedett az utolsó ajtó mögé, ami elválasztott tőlük megláttam azt a sunyi, szemétládát is,aki elrabolta. Vissza kellett nyelnem néhány csípős megjegyzést és káromkodást, nem hittem a szememnek.

-         Hogy az a…- kezdtem volna bele, természetesen suttogva, nehogy bárki is meghalljon mikor Cany egy hatalmasat ordított fel. A szívem gyorsabb ütemre váltott, megfeszült bennem minden izom, az idegeimen pedig már táncot lehetett volna már járni. Próbáltam uralkodni magamon.