2014. augusztus 30., szombat

Részlet-25.fejezet


Ültem és közben vertek, éreztem, hogy minden oldalról hatalmas és érdes kezek csattannak hol a kezemen, hol a lábamon, hol pedig az arcomon. Behunytam a szemem, sőt összeszorítottam mindenem. Kiabálni kezdtem, könyörögni, de nem hatott. A férfiak körülöttem élvezték a szenvedésem, nem olvadt le a mosoly az arcukról, akkor sem mikor sikongattam. Félelmetes milyen társaság vett körül. Én viszont nem tudtam mozdulni, mert le voltam kötözve, nem bírtam semmimet sem mozdítani, hogy visszaadhassam a kínt, amit okoznak nekem. Ültem és tűrtem. Lenéztem a kezemre, ami heges volt és piros a kötelektől, elém lépett Mason és ordítani kezdett velem. Kapálóztam, végre éreztem, hogy a végtagjaim mozognak, meghallottam a saját kiabálásomat. Éreztem, hogy valami a testem köré csavarodik, felpattant a szemem, köddé vált az üres terem és a semmiből kirajzolódott a szobám minden kis részlete. Még folytak a könnyek az arcomon, de megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy az ijesztő férfiak eltűntek mellőlem. Éreztem, hogy ágyban fekszek, és nem egy kényelmetlen székben görnyedek.
-         Daniel! – kiabáltam könnyes szemmel. Annyira vágytam rá, hogy átöleljem. Mellettem aludt, csak a keze volt átkulcsolva a derekamon. – Daniel! – kerestem még mindig, ügyetlen tapogatóztam az ágyba, hátha megtalálom.
-         Istenem! Csss – ébredt fel, láttam, hogy meglepődik, de hamar levágta, hogy őt szólongatom.
-         Daniel! - sírtam tovább, nem tudtam, hol is vagyok pontosan, melyik hely az igaz és melyik nem.
-         Itt vagyok – csitítgatott, hogy nyugodjak meg. – Itt vagyok melletted, nem megyek sehova, kicsim – mondta és közben még jobban átölelt. Magamhoz húztam, képtelen voltam meglenni az ölelő karjai nélkül, imádtam azt az érzést, amit kiváltott belőlem. Sose éreztem még ilyen mértékű biztonságot senki mellett. Belekapaszkodtam a pólójába, aminek V alakú kivágása volt és mivel erősen ráncigáltam már a fél mellkasa ki volt belőle. Feltornáztam magam, hogy egy egyenesbe essünk, őt pedig picit lejjebb húztam. – Rosszat álmodtál? – kérdezte.
-         Igen – néztem bele a szemébe, ami végre egy vonalban volt az enyémmel.
-         Itt vagyok, most már nem lesz semmi baj – annyira jól esett, amit mondott, képtelen voltam feldolgozni, hogy már nem ott vagyok Masonnel, pedig alig pár napot töltöttem ott.
-         Hol van anya? – pattantam fel egy pillanatra, mikor eszembe jutott, hogy Mason azt mondta, anya veszélyben van.
-         Jól van.
-         Mason azt mondta, hogy az apja az, akivel anya mostanában találkozatott és, hogy veszélyben van - avattam be egy részébe a történetnek, most nem volt erőm az egészet elmesélni.
-         Nekem azt mondta, hogy amíg elvoltunk, addig járt itt a barátja, de nem engedte be, erőszakoskodni kezdett – féltem, hogy valami rossz vége lesz a mondatnak. – Megfenyegette, hogy kihívja a rendőröket és azután el is tűnt, úgy hogy szerintem nem fogjuk többet látni. – fejezte be, mire végre képes voltam kifújni az addig bent tartott levegőt. Megnyugodtam, hogy anyának nincsen semmi baja sem. Akkor mindenki biztonságban van. Megint ránéztem Danre, aki közben beletúrt szőkés hajába.
-         Megcsókolnál? – kérdeztem tőle, valójában nem tudom miért. Olyan földöntúlian vágytam az ajkaira, hogy muszáj volt értük esedeznem. Mikor Mason csókolt, akkor undorodtam, de ahogy Dan elnevette magát, és a hátamon nyugvó kezével közelebb hozott magához minden rossz érzés kiszállt a testemből. Majdnem összeért az ajkunk, talán, ha egy centi maradt kettőnk között, mikor valamit suttogni kezdett. A szemem le volt hunyva, harcoltam magammal hogy ne a koszos szobát lássam szüntelen, de Dan szavainak sikerült némiképp kihozni engem a képzeletemből.
-         Kérned sem kell, életem. Ha akarod, vedd el! – mondta, még mindig csukva volt a szemem, de éreztem, hogy mosolyog. Ő is csak rányomta telt ajkait a számra, ahogy Mason, annyira más volt. Éreztem, hogy kicsordul egy könnycsepp és lecsúszik a számra, ez így ismétlődött, nem szűnt meg a sírásom. Még mindig úgy kapaszkodtam Dan nyúzott pólójába, mintha az életem múlna rajta, és nem engedtem, hogy távolabb legyen tőlem, mint pár centi. – Azért ennyire rosszul nem csókolok – mondta mikor elváltam tőle, hogy tudjak néhány rövid légző gyakorlatot csinálni.
-         Biztos? – viccelődtem vele, de csak apró féloldalas mosoly telt tőlem.
-         Ne kötözködj velem! – röhögött fel, majd még egy csattanós puszit nyomott a számra.
-         Köszönöm, hogy itt vagy – mondtam suttogva magam elé, de mivel olyan közel volt, hogy majdnem az orruk is összeütközött, meghallotta.
-         Szeretlek – mondta és a keze a derekamra siklott. Lehunytam a szemem és azután már csak arra emlékszem, hogy még egy apró puszi csattan a számra.

*

Bementem az iskolába, ahol minden szem engem fürkészett, nem kellett volna meglepődnöm, hiszen végülis én voltam most az a lány, akit elraboltak, naná, hogy érdekesnek találtak. Lehajtottam a fejem és a kezem között jobban kezdtem szorítani a matek könyveket. Megálltam a szekrényem mellett, meredten bámultam be, már azt is elfelejtettem, hogy miért is jöttem ide, elvesztem a tömeg tekintetében, akik mind engem méregettek. Betettem a könyveket, becsaptam a szekrény ajtaját, majd ahogy hátrafordultam megpillantottam Mason szekrényét, a diákok hoztak virágot és letették elé. Volt, aki koszorút hozott, mindenki mással akarta kifejezni a gyászát iránta. Azon gondolkodtam, hogy vajon volt valaki igazán ismerte? Vagy ők is csak azt a Masont gyászolták, akit én ismertem? Megmerevedve bámultam az ajándék tömkeleget, az emberek csak mentek mellettem és mentek, nem vettem róluk tudomást, de ezt róluk nem lehet elmondani. Valaki lehajolt, hogy egy gyertyát gyújtson meg, az iskola területén ugyan tilos volt tüzet csinálni, de ez most kivételes eset volt.
-         Jól vagy? – hozott vissza a valóságba egy hang. A Britté.
-         Mi? – néztem rá hirtelen, esküszöm, úgy éreztem, mintha megint abban a székben ülnék, ahova Masonék betuszkoltak.
-         Jól vagy, Can? – nézett rám aggódva.
-         Egy hét múlva van a temetése – mondtam rezzenéstelen arccal, mégis megcsukló hanggal.
-         Tudom – húzta el a száját, miközben válaszolt.
-         Elmész? – fordultam felé egy picit.
-         Nem. Te?
-          Nem - mondtam egyértelműen, de valójában megfordult a fejemben.
-         Jól vagy? – ismételte meg a kérdést, mert az előbb ne kapott rá választ.
-         Igen – néztem rá immáron teljesen éberen. Eszembe jutott, hogy Mason azt mondta Britt írta, hogy szálljak le Danről, de ha hazudott, akkor olyan kellemetlen lenne, hogy ezt feltételeztem. Nem tudtam, mit hihetek el. – Britt?
-         Igen? – nézett rám. Meg akartam szólalni, mikor láttam, hogy mögötte kézen fogva megy egy pár, ismertem őket. Nicole és Adam. Jelentettem ki magamnak, szép pár voltak. Megálltak mellettem.
-         Sziasztok – mondták, Britt arca árulkodott arról, hogy meglepődött.
-         Sziasztok – mondtam kedvesen.
-         Hallottuk, hogy mi történt – mondta Nicole, olyan bánatos szemekkel mondta, értékeltem, hogy ilyen kedves. – Nagyon sajnálom – húzta végig a kezét a vállamtól a könyökömig.
-         Köszi – válaszoltam. – És ti most együtt vagytok? – kérdeztem témát váltva és közben levezettem a szemem a kezükre, ami még mindig össze volt kulcsolva.
-         Igen – néztek egymásra egy pillanat erejéig, majd Adam egy kisebb ütést mért Nic fenekére, mindketten elnevették magukat, amitől nekem is mosolyoghatnékom támadt.
-         Örülök nektek – mondtam továbbra is bazsalyogva. Nicole közelebb jött és megölelt.
-         Örülök, hogy Dannek sikerült megszereznie téged, szerintem jó barátnők leszünk – suttogta a fülembe, akaratlanul is elmosolyodtam, lehet, hogy félreismertem Nicole-t és valójában nagyon is jó ember. Habár a libidóján lenne mit csiszolni, de talán majd Adam mellett megváltozik.
-         Köszönöm –súgtam vissza majd elhúzódott. Megint rászegeztem a tekintetem, Britt dús barna tincseire és próbáltam megfogalmazni, hogy mit tud a levélről. Majd hirtelen, a folyosót bezengte a rádió, sikoltó hangja. Az igazgató szólt bele, mint mindig kedvesen és fennkölten. Először nem is akartam figyelni, majd meghallottam, hogy szüntelen a nevemet ismételgeti.
-         Miss. Jackson, kérem, az igazgatói irodába – ismételte újra és újra, míg minden diák oda nem figyelt, volt, aki beintett, volt, aki csak szimplán magában káromkodott. Picit megijedtem, hogy mit is akarnak nekem mondani. Nem is tettem mostanában semmit, legalábbis nem tudtam magamban felidézni.
-         Később találkozunk – ölelt meg Britt. Nem tudtam rákérdezni és ez végtelenül frusztrált. De nem volt mit tenni, mentem az igazgatóiba. Bekopogtattam a zárt, barna, faajtón.
-         Szabad – hallottam, ahogy átszűrődik a hang az ajtón. Beléptem, semmi sem változott, minden milliméterszerűen ugyanazon a helyen pihent. Köszöntem és a megszokott székben helyet foglaltam. – Nos, először is szeretném elmondani, hogy mennyire sajnálom, ami veled történt- fejezte ki sajnálatát. Felhívott anyukád és mondta, hogy jobb lenne, ha pár napot otthon töltenél és én is egyetértek ezzel a javaslattal – vágott bele egyből a közepébe.
-         Mi? Ne, én jól vagyok – meg akartam győzni, mivel semmi kedvem nem volt otthon egyedül várni, hogy jobban legyek. Szerettem idejárni.
-         Sajnálom, de ez nem kérdés volt, már megbeszéltem mindent anyukáddal, kérlek, pakolj össze és egy hét múlva találkozunk – húzta gyengéd mosolyra a száját, kedves dolog volt, amit tenni próbált, de nem éreztem, hogy ezzel egy szemernyit is segítene.
-         Köszönöm – mondtam azért formalitásképpen majd elmentem.

*

Lassú tempóban nyitottam be a házba, ahol anya volt egyedül. Éppen a tévét bámulta, hozzátapadtak a szemei, még azt sem vette észre, hogy megjöttem.
-         Szia – leheltem magam elé, nem is tudom miért, mert semmi nem történt. Odaléptem anya mögé, aki erre összerezzent a félelemtől, engem is megijesztett, sosem láttam még félni, de most a szemében volt egy apró csillanás, ami azt sugallta, hogy retteg, ez engem is kezdett kiakasztani.
-         Szia – tartotta még mindig a kezét a szívén, majd a szemem a tévére kalandozott megint, rés rájöttem miért fél annyira anya.

-         Találtak egy holttestet a kisvárosi terem bokszterme alatt, kiderült, hogy az elhunyt nem más, mint a már több államban körözött második Mason Jones.

Nem tudom mikor lesz folytatás, mivel megkezdődik a suli nekem is, ezért előre is sajnálom, hogy a következő hetekben el fogok tűnni! Mindenkinek köszönöm, aki olvas és ígérem, hogy a történet nem marad befejezetlen! 
xo xo - V

2014. augusztus 23., szombat

Elnézést!

Bocsánatot kérek, mert jó ideig nem jelentkeztem. De élek és jövőhéten hozom a következő részt, mivel összegyűlt a hat komi, köszönöm!
xo xo -V

2014. augusztus 2., szombat

Összeáll a kép?

24. fejezet

Candice

Nehezen, de mégis sikerült rávennem magam, hogy kinyissam a szemem. Pislognom kellett párat, hogy a kép kitisztuljon, ne csak homályos pontokat lássak. Meg akartam dörgölni a szemem, hátha az segít, mikor éreztem, hogy valami a csuklóm köré feszül, le voltak kötve a kezeim. Rántottam rajtul egyet-kettőt, de mit sem használt. Kezdtem kétségbeesni, mikor láttam, hogy egy teljesen ismeretlen helyen vagyok, egy székhez kötözve és ráadásul elraboltak. Motoszkálást hallottam. A kezem remegett, mélyeket lélegeztem, hogy tiszta maradjon az elmém és próbáltam nem sírni. Nem szeretem, ha sírni látnak. Egy ajtócsukódást hallottam, valaki belépett az eddig üres terembe. Nem tudtam, hátrafordulni, de talán nem is mertem volna. Hallottam a lépteket, amik egyre hangosabbak voltak, egyre csak közeledett felém, a pulzusom az egekben, legszívesebben ordítottam volna, nehéz volt megőrizni a hideg vérem. Majd egyszer csak a léptek zaja elhalt és újra csend telepedett a koszos szobára. Valaki kibontotta a hajam, erővel húzta a hajgumit, nem is törődött a fájdalmas nyögéseimmel, tudtam, hogy ki az, de nem mertem kimondani a nevét, sosem féltem még így. Elengedett, széjjeltúrta rendesen kifésült és ápolt frizurámat majd közelebb hajolt, elfogott a hányinger a közelségétől.
-         Rég találkoztunk, Candice – mondta enyhén lenéző hangsúllyal, nem tagadom, hogy fölényben volt, de akkor is. Megkerült hátulról majd mikor látta, hogy nem szólok semmit, csak megvetően végigvezetem rajta a szemem újra-és újra, akkor közel hajolt az arcomhoz. Megcsapott az illata, - mint a téli hideg szél- eddig olyan biztonságot sugárzott, de most még a könnyem és kicsordult félelmemben tőle. Nézett a szemembe, majd lenézett az számra, beleharaptam az alsó ajkamba csakhogy, nehogy majd megcsókoljon. Az ujja felemelte az államnál fogva a fejem, hogy rá nézzek, mert feltűnően kerültem a tekintetét. Nem fogadott el tiltakozást, durva volt és akaratos. Megint az ajkamra irányította minden figyelmét, féltem, hogy mire készül.
-         Mason – ejtettem ki a nevét, tisztán hallatszott a hangomból a rettegés, pedig esküszöm, hogy nem akartam, hogy tudja, mennyire félek tőle. A suttogásom beterítette az üres helyiséget.
-         Ne izgulj, minden rendben van – nyomra az ajkát az enyémnek, nem emlékeztetett a régi csókjainkra, hiába is kerestem bármi hasonlóságot, egyszerűen teljesen más volt. Kemény volt és belesajgott az ajkam is. Lassan elhúzódott, mintha órákig csókolt volna, a szívem megdobbant, ahogy elhúzódott. Akaratlanul is Dan jár a fejemben, hogy az ő csókja mennyivel, de mennyivel más. – Finom vagy – állapította meg, majd megnyálazta az ajkait, undorodtam az érintésétől. Megnyaltam a szám, elfordítottam a fejem és földre köptem egyet, hogy kifejezzem mennyire is ellenemre volt ez a szájrapuszi. Visszafordultam és belenéztem a szemébe, korábban nem is láttam, hogy ilyen mérges is tud lenni. Az arca eltorzult a méregtől, félelmetes volt ez a Mason. Farkasszemet néztünk pár pillanat erejéig mikor a keze hatalmasat csattant a falfehér bőrömön. Fájt, rettenetesen égette az arcomat. – Ne légy tiszteletlen, azt nem szeretem – szűrte ki a fogai között a szavakat.
-         Miért vagyok itt? – néztem rá kérdően, némiképpen témát váltva, de szerintem teljesen helyénvaló volt az érdeklődésem.
-         Rossz kérdés, Cany, rossz kérdés…- kezdett játszani velem.
-         Akkor miért raboltál el? – néztem rá, sütött a szememből a gyűlölet. Közelebb jött megint, a kezét a szék két karfájára támasztotta.
-         Én egyetlen, ártatlan kis Candice Jacksonom – nyomta meg a Jacksonom szót.
-         Ne hívj így, nem vagyok a tiéd – néztem el, mert nem akartam belebámulni a kékes szemeibe.
-         Van benned tűz – mondta, és közben újdonsülten megnyálazta ajkait. Nem olyan volt, mint a Dané, az övé telt, cseresznyepiros és édes volt, nem hasonlított a Masonére.
-         Miért hoztál ide? – kérdeztem újra. Némiképp magabiztosabban. Még sajgott egy picit az arcom, de nem féltem, hogy újra megütne.
-         Mondtam már, rossz kérdések!
-         Jó, akkor mégis mit kéne kérdeznem? – néztem rá, nem tudtam melyikünk a nagyobb bolond. Nem jött válasz, csak némán sétált fel s alá, valami nem stimmelt vele. – Ki vagy te? – néztem rá, nem tudom honnan jött a kérdés, de ő nem az a Mason volt, akit én ismertem, ez pedig ezer százalék.
-         Mason Jones – mondta. Apám után kaptam a nevem, én vagyok II. Mason Jones – mondta eltelve magától.
-         M. J. – suttogtam magam elé, vájkálni kezdtem a gondolataim legmélyében. – Miért jöttél ide, ebbe a városba? – kérdeztem.
-         Miattad – jött megint közelebb, egyre jobban irritált, hogy milyen közel hajol hozzám.
-         Nem értem – néztem félre.
-         Az apám és én, apádat követtük ebben a kis városnak nevezett porfészekbe – mondta haraggal a hangjában, nem tudtam mire vélni a hirtelen dühöt, de érdeklődve hallgattam a meséjét, amibe belekezdett. – Apád egy nagy hazug, kicsinyes és önző ember, de gondolom, nem kell bemutatni – viccelődött, közel sem érte el a kívánt hatást, valahogy nem voltam vicces kedvemben.  – Tartozik a családomnak, egy kis pénzzel, nem untatlak az anyagiakkal, inkább térjünk is a lényegre. Apámmal jó barátok voltak. Az apám indított egy kis – mondjuk úgy - vállalkozást, miszerint pénzt ad kölcsön embereknek, de persze, mivel haszonnal kell működni, van egy kis kamat is a felvett pénzeken. Volt olyan, aki nem akarta visszafizetni az összeget és azzal pedig… hát… történt pár dolog, természetesen véletlenül – sandított félre.
-         Uzsorás lett az apád? – néztem rá kérdően, mert próbált finoman fogalmazni.
-         Talált, okos kislány vagy te – mondta flegmán. – Szóval, mikor apád adósságba itta magát az apámtól kért kölcsön, de mivel barátok voltak úgy gondolta, hogy egy centet sem fizet vissza. Hát, tévedett. Mikor megjelentünk nála megfenyegettük, ígérgetett, olyan hevesen és mindent beleadva próbálta meggyőzni az apám, aki persze hinni akart neki. Másnap apád eltűnt és ott hagyta szinte minden holmiját. Apám meggyűlölte, azt mondta, ha megtalálja bosszút áll rajta. Ezért hát nyomoztunk egy kicsit és néhány madár azt csiripelte, hogy apád hozzátok jött vissza, vagyis hozzád- mutatott rám.
-         Várj – szakítottam félbe, mert valami eszembe jutott, nem is gondolkodtam csak beszéltem – ez egy elég rossz tulajdonságom volt-. – Az apádat láttam, igaz? – néztem rá kérdően, de ő is meglepődött a kijelentésemen. De teljesen figyelmen kívül hagyta, csak folytatta a saját mondanivalóját.
-         Volt egy este, mikor apád felkeresett minket itt, azt mondta, hamarosan ideadja a pénzt. Apám megint hinni akart neki, ezért megszervezte a dolgot, de apád nem jött el, megint átvágott minket – iszonyatos méretű düh hallatszott a hangjából. - Én már akkor sem hittem neki, de apám akart adni egy utolsó esélyt. Mikor nem jött be, apám kiborult, hogy elvesztette végleg az egyetlen barátját is. Elment, leitta magát, mikor hazajött kék-zöld foltosan, elállt a szavam is. Megkérdeztem, hogy mi történt, de alig emlékezett valamire az estéből. Másnap reggel eszébe jutott minden és elmesélte, hogy mi történt, lefuttatunk néhány keresést és megtudtuk, hogy kivel akadt össze. Egyébként a helyi lakók nagyon készségesek tudnak lenni, ha adsz nekik egy kis pénzt. Pedig ettől a helytől némiképp nagyobb összetartást vártam volna – magyarázott. – Akkor jöttem én a képbe, megkerestelek téged. Szemügyre vettem Danielt is, már az elejétől nem kedveltem őt. És mikor láttam, hogy hogy néz rád úgy gondoltam, két legyet ütök egy csapással. Megszerezlek téged, amitől ő majd az eszét veszti és az apádnak se lesz egy perc nyugodt perce sem, ha megtudja, hogy kivel jársz. - tátva maradt a szám a hírek hallatára. Nem akartam elhinni, hogy ez mind igaz. Apám nem tehette ezeket. És Mason, azt hittem, hogy rendes, közben pedig csak egy hitvány bűnöző, nem bírtam ezt. Nem bírtam visszanyelni többet a könnyeimet, muszáj volt kiadnom magamból. Sírni kezdtem és milyen rosszul is tettem. Közelebb jött és simogatni kezdte a könnyes arcom. Patakozottak a könnyek, nem láttam a végét, fájt, tisztán éreztem, hogy a szívem egy része most megtört. Átvertek és becsaptak.
-         Te írtad a levelet is? – néztem rá könnyes szemmel, picit akadozva mondtam, de próbáltam helyreállítani a légzésemet. Az arca eddig is diadalittas volt, de a kijelentésemet hallva még jobban elbátorodott.
-         Nem.
-         Mi? – azt hittem rosszul hallottam
-         De azt tudom, hogy ki – hagyta megint figyelmen kívül a kérdésem.  Nem akartam elhinni, úgy éreztem magam, mint egy egér, akivel a csúnya, gonosz macska játszadozik. Hiszen neki ez talán neki csak egy játék volt, de nekem az életem. Néhány néma pillanatig csak járkált megint fel s alá. Őrültnek tűnt.
-         És elmondod? – lettem a kelleténél picit ingerültebb.
-         Britt – mondta, olyan vigyorral az arcán, amit legszívesebben letöröltem volna onnan.  Nagyon élvezte, hogy ő mondhatja el nekem és, hogy ezzel még inkább ripityára törheti a szívem.
-         Nem – hitetlenkedtem.
-         De.
-         Nem hiszek neked, honnan tudjam, hogy nem hazudsz nekem össze mindent? – kérdeztem újra a sírás határán.
-         Miért hazudnék, drága? – kezdte el ő is a becézésemet, kezdett idegesíteni. De igaza volt, mi oka lett volna, hogy ezeket mind csak hazudja. Nem nyert vele semmit sem.
-         Miért tett volna Britt ilyet? – kérdeztem leginkább magamtól, mégis Mason adott választ.
-         Nem akarta, hogy Dannel legyél, hát nem elég egyértelmű? – kérdezte, látszott rajta, hogy nagyon okosnak hiszi magát, de tudtam, hogy a végén ő fog pórul járni.
-         Honnan tudod, hogy ő volt?
-         Láttam – mondta egyszerűen.
-         Mikor? – kérdeztem, de ő elfordult tőlem és folytatni kezdte a mesélést, nem mertem a szavába vágni, mert csak megint megütött volna, ha tovább bőszítem.
-         Az apámnak több hét kellett, mire végleg eltűnt róla minden nyoma a sérülésnek, de utána… újra bevetette magát – húzódott ördögi mosolyra a szája. – Megcélozta azt, akit még Zach szeret.
-         Kit? – kérdeztem, még nem gyanakodva.
-         Gondolkodj, kislány – utasított, mire megfeszültek az izmaim.
-         Nem tudom.
-         Dehogyisnem, gondolkodj, ki az, aki Zack évekig szeretett és még most is védeni akarja?, ha?
-         Anya – suttogtam.
-         Bingó! – nevetett fel, bezengte az egész termet a hars nevetésével. Ráadásul minden egyes éles kacaj egyre jobban irritálta a fülem. Meg akartam ütni. Annyira felbőszített. Sosem voltam erőszakos típus, de ez a fiú kihozta belőlem a legrosszabbat.
-         Mit tettetek vele? – húzogattam a kezem, hátha sikerül megszabadulnom a béklyóktól. Hiába erőlködtem csak néhány sérüléssel lettem gazdagabb, semmi többel. Sikongattam, egyszerűen eluralkodott rajtam valami, hisztérikusan ordítoztam, hogy engedjenek el, de semmi sem történt.
-         Talán mondta neked, hogy randizgat valakivel – szólalt meg miután befejeztem a kiabálást. - Nos, remélem, örülsz, mert hamarosan testvérek leszünk – mondta tettetett boldogsággal.
-         Nem, nem lehet, hogy az apáddal van, anya nem olyan.
-         Ugyan, édes, te is szerettél velem lenni.
-         Nem! – sikongattam még mindig. – Kérlek, engem öljetek meg, csinálj velem, amit akarsz, csak anyát engedjétek el, nem tehet semmiről, nem tett semmit sem – mondtam és közben sírtam is.
-         Csss édesem – mondta, de kicsit sem nyugtatott meg. – Csak abban az esetben esik baja, ha apád nem jön el, és hidd el előbb-vagy utóbb itt lesz, méghozzá a lovagoddal együtt, ha ők megérkeznek, elengedjük anyádat. – mondta szemernyi szeretet és törődés nyoma nélkül. Nem tudtam, hogy ennek örüljek-e vagy nem, nem akartam, hogy anyának baja essen, de azt sem, hogy a fiúknak.
-         Még mindig nem értem – hajtottam le a fejem, mert már alig bírtam tartani, és nem akartam, hogy lássa, ahogy még jobban sírni kezdek. Továbbra is feszítgettem a kötelet a kezem közül, de nem sokat engedett, ezért még mindig nagyon szorított.
-         Még mindig nem érted? – nézett rám, mint egy komplett idiótára.
-         Attól, hogy elraboltok apámnak nem lesz pénze – mondtam.
-         Ááááá- nézett rám, mint aki megvilágosodott. – Mindent értek – mondta, de én közel sem éreztem, hogy mindent értenék.
-         Mi van?
-         Nem tudsz róla, úgy néz ki a szüleid, még több dologból hagytak ki, mint gondoltam.
-         Te meg miről beszélsz? – néztem rá értetlenkedve.
-         Candice Jackson – mondta a nevem, picit megijesztett a bárgyú vigyora miatt, a vállamra hajtotta a fejét, majd beleszagolt a hajamba, automatikusan elhúzódtam, de ő belemarkolta a hajamba és visszahúzott magához. Fájt, kicsordult egy csepp a szememből, de ő mit sem törődött ezzel. – Tudod, jó volt veled, más voltál, mint amire számítottam - lett volna pár kérdésem hallva ezt a mondatot, de jobban tettem, hogy hallgattam. - Ártatlan voltál, nagyon bánom, hogy az az éjszaka nem jött össze – távolodott el annyira tőlem, hogy meglássam, hogy kacsint egyet. – Te voltál a suli tökéletessége, aki ártatlan, kezes és szelíd, mint egy bárány. Mindenki bűnbe esett körületted, kivétel te. És ezért voltál igencsak különleges. Ezért akartalak annyira. - mérhetetlen módon szerettem volna beverni neki egyet, de a kezem lekötése némiképp gátolt ebben.
-         Undorító vagy- sziszegtem.
-         Mondtam már rosszabbat is – hagyta figyelmen kívül a sértésemet, ami picit bántott. – Tehát, ott hagytam abba, hogy igenis van közöd a dologhoz, te vagy a kulcs a történetben.
-         Mi? Én? Mégis miért? – kérdeztem hitetlenkedve megint.
-         Mit gondolsz miért jött vissza apád? –felelt kérdéssel a kérdésemre.
-         Mert beteg – adtam meg a választ, bár már nem voltam benne olyan biztos.
-         Fenéket – legyintett egyet megint a kijelentésemre. – Azért mert pénz kellett neki, amit tőled fog megszerezni- ez már tényleg nevetségesen hangzott, eddig mindent lenyeltem, de ez?
-         Tőlem? Én egy tizenhét éves gimna….- nem engedte befejezni a mondandóm.
-         Tizennyolc – fordult felém és megindult. Majd megjelent az arcán egy bárgyú mosoly-hasonlat-.
-         Jó, tizennyolc, de miért olyan fontos ez?
-         Mert ma van a napja, hogy gazdag lettél, ne légy már ilyen tudatlan – mondta mérgesen, majd nekidőlt a falnak előttem. Picit felszabadultam, hogy már nem a hajamban turkál, hanem van egy kis távolság közöttünk. Folyamatosan sokkolt a mondandójával, a tökéletesnek hitt életemet, minden egyes mondatával felrobbantotta.
-         Mi? Hogy lennék én gazdag? – kérdeztem tovább.
-         Nem igaz, hogy neked nem mondtak el semmit – környékezett meg megint. Elém hajolt és a nyakamban lévő medált bámulta. A keze közé vette, és csak nézte. – A szüleid, úgy néz ki, óvtak még a széltől is – folytatta hanyagul. – A nagymamád mikor meghalt rá kellett hagynia a vagyonát valakire, de nem akart rosszul dönteni, elég paranoiás nő lehetett. Nem hagyta anyádra, mert annak idején vált, azt pedig végképp nem akarta, hogy apád kezére jusson akár egy forintja is. Ezért kreatívan megalkotott egy záradékot a végrendeletében, miszerint az egyetlen családtagjára hagyja a pénzt, akiben megbízik. – hagyott némi hatásszünetet, hogy még jobban nyújtsa az idegeimet. – Rád. A záradék, úgy szólt, hogy ma betöltöd a tizennyolcadik életévedet, akkor önállóan dönthetsz, de amíg, nem addig senki sem nyúlhat ahhoz a rakás pénzhez. Csodálkozom, hogy nem tudtad, mert az a nő világ szinten volt híres, még én is ismertem.
-         Kiskoromban halt meg és engem nem a pénze érdekelt, te bunkó – vágtam vissza, amit nem kellett volna.
-         Fogd be! – kapaszkodott bele megint a hajamba, annyira húzta, hogy attól féltem a dús, barna hajkoronámtól most rögtön meg fog fosztani. – Maradj csöndben! Csak akkor szólalhatsz meg, ha én megengedem neked! – suttogta a fülembe, de a tincseimet egy percre sem eresztette. – Nos? Hol is jártam? – nézett el szórakozottan majd lassan eleresztette a sörényemet is. – Ja, igen. Tehát, az apád nem másért jött vissza, csak azért, hogy felvegye tőled a pénzt, és aztán ideadja nekünk – folytatta önelégülten és minden szavával egyre apróbb darabokra szabdalta a szívem.
-         Rákos? –kérdeztem, a tiltása ellenére és persze féltem, hogy ettől a kérdéstől csak még szánalmasabbnak tűnök majd. Ahogy eljutott a füléhez a kérdésem, röhögni kezdett.
-         Nem, de ha az segít minket is ezzel akart átverni – mondta, és közben némiképpen éreztem az együttérzését, nem mintha szükségem lett volna rá.
-         Most már mindent tudok? – néztem el, és most már szabad utat engedtem a könnyeimnek.
-         Mindent. – megint motoszkálást kezdtem hallani, mint mielőtt Mason bejött. Pár perc múlva meg is jelent pár kigyúrt, fegyveres pasas, ijesztő kinézetük volt.
-         Miért mondtad el nekem ezeket? – kérdeztem még egy utolsót.
-         Mert az én visszavágásom az, hogy egy életre megutáltatom őt veled – mosolyodott el gonoszan és éreztem, hogy a szívem egy hatalmasat dobban, félelemből, fájdalomból, keserűségből és bánatból. Mikor közelebb jöttek a többiek felidéződött bennem egy régi rémálmom, kísértetiesen hasonlított ehhez a szituációhoz. Próbáltam úrrá lenni a fájdalmamon és már csak büszkeségem miatt sem sírni. Arra vágytam, hogy Dan jöjjön be azon az ajtón és menekítsen meg engem valahogy. De hiába vártam. Az egyik fekete szerkós kopasz férfi közelebb lépett hozzám, a tekintetem könyörgővé változott a bosszúsból, hátha sikerül meghatnom. Nem sikerült. Elővett egy tűt és belém fecskendezett valamit, nem tudom mi lehetett, de ugyanolyan kábult lettem, mint mikor elhoztak, pár pillanat és a szemem letapadt; elájultam.

*

Arra ébredtem, hogy valaki rázogat, magabiztosan, mégis gyengéden szorított.
-         Cany, ébredj fel! – simította meg az arcom. Felnyitottam a szemem és akaratlanul is elmosolyogtam mikor Dan dús, fekete szempilláit megrebegtetve nézett rám.
-         Szia – mondtam neki erőtlenül.
-         Szia – nézett szakadatlanul rám. – Gyere! – csomózta ki a kötést a csuklóm körül, már félig ki volt bontva, úgy hogy nem kellett sok, hogy végre szabad legyek. Kiemelt a székből, amibe már ki tudja, mióta ültem, elgémberedett mindenem benne. Olyan erőtlennek éreztem magam, nem tudtam, mit adhattak be. A kezem a nyaka köré csavarodott, lenézett rám, biztonságban éreztem magam.
-         Minden rendben- mondta megnyugtató rekedtes hangján. Láttam, hogy nem messze verekednek, nehezen, de ki tudtam venni, hogy a távolban dulakodó két ember apa és Mason. Sírva fakadtam és befordultam Dan ölébe, hogy ne kelljen tovább ezt néznem. Megdörgöltem a szeme és valamilyen belső késztetésre hallgatva megint feléjük fordítottam a fejem. Láttam, ahogyan Mason a falnak csapódik, ide hallottam, ahogy a feje koppant, szinte megrémültem a hangra. Apa lihegve fogta a nyakánál fogva, de semmi szükség nem volt rá, mert Mason erőtlenül rogyott a földre. Felsikoltottam mikor Dan elfordult. – Csss, édesem, nyugalom, minden rendben lesz! – nyugtatgatott, de ahogy elfordult betekintést leltem a másik szobába, ahol azok a férfiak feküdtek vagy éppen voltak kikötve, akik az altatót adták be nekem. Szörnyű volt, ott helyben elbőgtem magam. A vér Dan kezére volt száradva, úristen! Csak nem tett valami rosszat miattam, gondoltam egyből. Apa hangját hallottam nem messze tőlünk, Dan megint száznyolcvan fokos fordulatot vett, hogy szemben legyünk vele. Apa nehezen lélegzett és a fején egy hatalmas seb éktelenedett. Lenézett rám és megsimította a homlokom, elhúzódtam tőle, mire élettelenül leengedte a kezét. Ahogy ellépett megint ráláttam Masonra. Kiugrottam Dan kezei közül, picit megszédültem, de nem törődtem vele, csak futottam hozzá. Éreztem, hogy Dan utánam kap, de ez sem állított meg. Mikor odaértem megtorpantam az ajtóban, a szám elé kaptam a kezem, az élet bármely jelét képtelen voltam felfedezni rajta. A fejéből fojt a vér, valószínűleg betört a feje, ahogyan a falhoz csapódott. Az arca kék-zöld foltosan volt tarkítva. A keze, mintha kificamodott volna, nem a jó irányba állt. Dan pillanatokon belül beért és megtorpant mögöttem. Ő is lenézett a fiúra a földön, de el is kapta a tekintetét. A keze körém csavarodott, nem tudtam miért fog olyan erősen, nem mertem volna ennél közelebb menni, az tuti. Sírtam még mindig, bár már kezdtem kifogyni a szuszból és napok óta, alig ittam valamit, úgy hogy csodálkoztam, hogy még egyáltalán tudok sírni.
-         Önvédelem volt – mondta apa, amint ő is belépett.
-         Meghalt – mondtam, de nem is tudom kihez beszéltem. Leguggoltam mellé és jól megnéztem, hasonlított az egykori Masonre, de nem ő volt az, ezt a fiút nem ismertem.
-         Gyere! – húzott magához Dan.
-         Jól vagy? –kérdezte apa. Nem tudom miért nem válaszoltam, de momentán nem jött ki semmi hang a torkomon. Odabújtam Danhez, aki megint az ölébe vette, eszembe jutott anya, ő vajon hol van most? Ha Masonnek igaza volt, akkor még ő is veszélyben van.


Nos kedves olvasóim! Nem tudom mikorra lesz készen a kövi rész, de már hozzákezdtem, viszont csak abban az esetben fogom kitenni, ha összegyűlik a 6 komi! Sok sikert és köszönöm annak, aki elolvasta, reméltem tetszett!:) xo xo -V

2014. augusztus 1., péntek

Kétségek között

23. fejezet

Daniel

-         Szia anya! – ültem le mellé az ágyra. Félálomban lehetett, mert ahogyan rám nézett egy kimerült tekintetet láttam. – Hogy vagy? – kérdeztem, és közben észre sem vettem mekkorákat sóhajtozom.
-         Jól – felelte kurtán, de ez az egy szó is hatalmas előrelépés volt. – Te?
-         Mondanom kell valamit – szögeztem a tekintetem a földre. – Candice eltűnt – mondtam szívfacsaróan, mégis megtartva némi jelét a férfiasságomnak. Anya a hír hallatára egy picit feljebb csúszott az ágyba, de nem akartam, hogy nagyon megerőltesse magát. – Ne! – állítottam meg.
-         Mióta? – fújta ki a levegőt.
-         Két napja – mondtam visszaszámolva a napokat, de már sokkal többnek tűnt. – Féltettem, olyan ártatlan volt, el sem tudtam képzelni, ki akarna ártani neki.
-         Sajnálom – jelent meg egy vízcsepp anya szemében. Tudtam, hogy tényleg sajnálja. Megint megpróbált felülni, mire egy hatalmasat sikoltott.
-         Mi az? – pattantam fel, mert megijedtem a hirtelen kiabálástól.
-         Semmi, jól vagyok – legyintett, de nem úgy nézett ki. Megjelent az ajtóban Dr. Abby és, és mint mindig valamilyen kartont szorongatott.
-         Mi történt? – kérdezősködött ő is.
-         Anyának fáj valamije – mondtam most már ő érte is aggódva.
-         Nem – tiltakozott.
-         Nem hiszem el, Emily, látom, hogy valami nincs rendben – jött közelebb majd valamiféle gyógyszerrel kezdett játszadozni és beadta anyának az infúzión keresztül. Vártunk pár percet majd anyának lassan elernyedtek az izmai.
-         Jobb? – kérdeztem.
-         Nem fájt amúgy sem semmim - tagadott még mindig, nagyon örültem, hogy Dr. Abby átlátott a hazugságán.
-         Most megyek – mosolygott könnyedén Dr. Abby, és már távozott is.
-         Semmi sem… változott – mondta anya fejet csóválva, picit akadósan. Már régen ismerik egymást, ugyanis régen anya is itt dolgozott ebben a kórházban, csak halvány emlékeim vannak, arról mikor bejöttem kiskoromban és néztem őt, ahogy segít a betegeknek, de az is valami.
-         Nem – válaszoltam.
-         És Cany…- folytatta volna az előző témát, pedig már egy pillanatra sikerült megszabadulnom a feszültségtől, ami minden perccel erősödött bennem.
-         Keresik, mindenki ki van akadva, mindenki magát hibáztatja természetesen, én pedig csak tehetetlenül lesem minden percben a telefont hátha az ő képe jelenik meg a kijelzőn.
-         Mondanom kell… valamit – nyöszörögte. Kíváncsian álltam a dologhoz nem értettem mit tudhat, amit én nem. Alig bírt beszélni, de nagyon értékeltem, hogy ennyire próbálkozik. – Régen mikor még itt dolgoztam nagyon jóban voltam Cany anyukájával és elmesélt nekem pár dolgot, megígértem neki, hogy nem mondom el másnak, de szerintem ez vészhelyzet.
-         Mondd, kérlek – nem siettetés céljából szólaltam meg, csak reméltem, hogy nem bizonytalanodik el.
-         Nem akarok hazudni, ezért inkább csak annyit mondanék, hogy beszélj Cany apjával, ha igaz a sejtésen ő tudni fogja, hogy hol van a lánya – mondta, de már nem bírta levegővel, ezért hiába is voltam rettenetesen kíváncsi nem faggattam tovább. Megsimogattam a homlokát és nyomtam egy puszit kis kezére.
-         Köszönöm, ígérem, megtudom az igazat – mondtam.
-         Várj –utasított, de persze szinte suttogva. Ha nem akartam volna, nem is hallottam volna meg.
-         Mondd, édesanya – nevettem fel picit. Még néha mindig hihetetlennek tűnt, hogy itt van és beszél, fogja a kezem és meghallgat. Hihetetlen volt. Lenézett a kezére, ami az én kezeim között pihent.
-         Daniel, drágám, kérlek, vedd le a gyűrűm – mondta, tudtam, hogy melyiket, hiszen egyetlen egyet hord már édes tova tizennyolc éve. Nem értettem miért szükséges ez, de szó nélkül teljesítettem az akaratát.
-         És most? – néztem rá, jobban szemügyre vettem közben a karikagyűrűt, még apától kapta, akkor becsben volt tartva, főleg miután apa meghalt. Anya imádta, sosem vette le, még egy pillanatra sem. Egyszerű volt, nem volt beleírva semmi, csak egy egyszerű karika volt, de anyának többet jelentett minden kincsnél.
-         Tedd el – mondta.
-         Nem – tiltakoztam.
-         De igen, azt akarom, hogy nálad legyen.
-         De miért? – kérdeztem.
-         Meg van rá az okom, drágám. Tedd, amit mondok – mondta, rá kellett ébrednem, hogyha ugyanolyan makacs, mint én akkor még sokáig győzködne, így inkább csak tettem, amit mondott.
-         Köszönöm.
-         Azt akarom, hogy majd annak a lánynak add oda, akivel olyan boldog leszel, mint velem voltál - mondta és közben legördült egy kövér könnycsepp a már kissé ráncos – mégis angyali- arcáról. Nem akartam elhinni, amit mond.
-         Köszönöm – nem akartam meghatódni, hiszen Daniel Black volnék, vagy mi, de be kell, hogy valljam, erre én sem számítottam.
-         Lejárt a látogatási idő – szólt be egy idegen női hang, figyelmen kívül hagytam, de anya már kevésbe. - Menj édesem, nem szabad megszegni a szabályokat – mondta, olyan anyásan hangzott, már régen nem dirigált nekem senki sem. Tetszett, a maga módján.
-         Értettem – nevettem el magam. A kezem közé fogtam a gyűrűt és elmélyesztettem a dzseki zsebébe, már azt is tudtam, hogy hova fogom elrejteni. Csalódottan nyugtáztam, hogy már negyed órája elmúlt hat óra, tényleg vége volt a látogatásidőnek. Elbúcsúztam anyától, aki erőtlenül megszorította a kezem, és amint kiléptem, már álomra is hajtotta fejét. Cany-ék házához siettem, mert volt egy olyan érzésem, hogy anya nem téved és tényleg Mr. Jackson lesz a dolog hátterében, nem tudtam, hogy melyik jó, ha igazam van, vagy ha tévedek. Ha tévedek, akkor még mindig szemernyi nyom sincs arra, hogy merre lehet a szőkeség, de ha igazam van, akkor Can apja nem volt teljesen őszinte.

*

Becsaptam a kocsit magam után, és az ajtó közelébe merészkedtem. Mielőtt bekopogtattam volna kitárult előttem és Hillary állt velem szemben, kisírt szemmel és egy marék zsebre dugott zsebkendővel.
-         Hogy vagy? – kérdeztem.
-         Jól és te? – nyelte le a könnyeit. Láttam rajta, hogy hazudik.
-         Ugyanúgy – mondtam majd beljebb mentem. Bent láttam Can apját, éppen a konyhában folytatott egy heves telefonbeszélgetést, nem tudtam kivenni egy szavát sem, túl távol volt. Visszafordultam. Szörnyű volt, így látni őket. Miután láttam, hogy vége szakadt a telefonbeszélgetésnek valamilyen indokkal megmagyaráztam a távozásom és odamentem Zackhez.
-         Tudja, Cany nagyon szereti önt – direkt használtam a jelent időt, valahol éreztem, hogy még viszont fogjuk látni, erős lány volt, kötözködő, de harcolni azt tud, biztos voltam benne, hogy nem hagy minket cserben. Próbáltam bűntudatot kelteni az apjában, hátha elárul valamit, de volt még pár trükk a tarsolyomban, ha ez nem jönne be.
-         Tudom, fiam, nem kell elmondanod.
-         Mi lenne, ha mást mondana el – célozgattam.
-         Még pedig?
-         Tudja maga.
-         Nem én, fiam.
-         Mondja meg! – akadtam ki.
-         Különben?- kérdezte és egy lépéssel közelebb jött, most bújt ki a szög a zsákból.
-         Szerintem a felesége nem örülne, hogyha megtudná, hogy maga mielőtt visszajött a lányát kezdte zaklatni, csak, hogy kapjon tőle egy kis pénzt – mondtam neki fölényesen. A bazsalyogás az arcáról hamar leolvadt mikor meghallotta a mondandóm. Tudtam, hogy nyertem, Daniel Black mindig megkapja, amit akar.
-         Nem mered.
-         Nem ismer még eléggé, uram! –tettem hozzá az uram szót, csak hogy azért meg legyen a tisztelet nyoma is valahol.
-         Nem fogják bántani – mondta, megdobbant a szívem, hogy végre Canről beszél.
-         Hogy érti ezt? – néztem rá értetlenkedve, és közben kisandítottam, ahol Cany anyja ugyanolyan összetörten meredt a tévére, mint mikor bejöttem. Sajnáltam őt.
-         Nem fogják bántani, nem őt akarják – mondta ködösítve, felvitte bennem a pumpát, szerettem, ha valaki lényegre törő, de ez már szánalmas volt.
-         Ne szórakozzon velem, mondja el, amit tud, és aztán induljunk, mert nem hagyom, hogy Cannel bármit is csináljanak! – törtem is halk kiabálásban, mert a másik szoba vendége nem hallhatta meg egyetlen szavam sem.
-         Nem tehetem, fiam – szűrte ki a szavakat.
-          Mi? Mi az, hogy nem teheti?
-         Nem és kész, a te érdeked.
-         Rendben, titkolózzon csak, de ha nem mondja meg, hol van a lánya, elmondok a feleségének mindent.
-         Rendben, elég lesz. Elég a fenyegetésből, elmondom, hogy hol van, de csak az életed kockáztatod azzal, ha odamész, nem segítesz Cany-nek.
-         Nem érdekel, árulja el! – utasítottam, kezdtem magam felsőbb rendűnek érezni, nem, azért mert magabiztos voltam – ami persze így volt – hanem, mert én jobban aggódtam, mint ő.
-         Nyugodj meg, elmondom, hogy hol van, de nem engedlek oda egyedül – mormogta. Elértem, amit akartam, úgy hogy végülis boldog voltam, de úgy éreztem lesz még itt egy-két váratlan dolog.
-         Elmondjuk a feleségének?… Bocsánat, a volt feleségének – kérdeztem.
-         Nem. Megőrültél? …Nem akarom, hogy velünk jöjjön, megmondtam, hogy veszélyes, nem akarom, hogy baja essen – mondta hűvösen, de mégis, amit mondott arról tanúskodik, hogy meg akarja óvni, ami azért rendes dolog.
-         Rendben, de azért mondhatna neki valamit, meg fog őrülni, ha nem tud meg semmit – néztem még mindig meredten a könnyes és kipirosodott arcú nőt a nappaliba, annyira hasonlított Canre, mintha az ő jövőbeli képé nézett volna vissza rám, mikor megeresztett felém egy halvány mosolyt. Eddig fel sem tűnt, hogy olyanok, mint két tojás. Elsajdult a szívem, hogy sírni kellett látnom.
-         Tudom, de ezzel óvom meg… - mondta immáron kedvesebben. Felkapta a kocsi kulcsot és zsebre vágta.
-          Hova is megyünk? –érdeklődtem.
-         Majd meglátod – intézett el ennyivel. Kimentünk, ahol megöleltem Can mamáját, mielőtt leléptünk volna. Azt suttogtam a fülébe, hogy: minden rendben lesz, és végre két nap után így is éreztem. Beültem a szürke Volkswagenbe és hagytam, hogy Zack elfuvarozzon a titokzatos helyszínre.
-         Honnan tudja, hogy hova kell menni? – kérdeztem tőle érdeklődve és némiképpen gyanakodva.
-         Nem bízol bennem? – sandított el a kormány mellől egy percre felém.
-         Nem, de hogy jön ez ide – tréfáltam el.
-         Mióta a városban vagyok egyszer kértek tőlem találkát, nem mentem el, de kinyomoztam, hogy hova fészkelték be magukat.
-         De kik? Az istenszerelmére…- mondtam most már megengedve magamnak a kiabálást.
-         Nem fogom megmondani – csitított el. Az út további része csendben telt, mivel alig pár sarkot kocsikáztunk. – Itt vagyunk – állította le a motort. Értetlenül nyugtáztam, hogy az edzőteremnél vagyunk. Visszaemlékeztem mikor Cannel itt voltunk, hiányzott. Olyan közeli emlék volt, mégis olyan távolinak hatott. Emlékszem arra a részeges alakra is, akit megvertem, itt volt nem messze.
-         Nem értem.
-         Igen, gondoltam, észlény –próbált sértegetni – bevallásom szerint elég szarul – megint.
-         Miért hozott az edzőteremhez?
-         Nem a teremhez, hanem a terem alá – mondta megcsillanó szemekkel. Nem hasonlított Canre, külsőre teljesen az anyja volt. De nem tagadhattam le, hogy volt néhány gesztusa, néhány momentuma, ahol egy az egyben Canre emlékeztetett. – Akkor jössz? – nézett rám kérdően, mikor kinyitotta az ajtót, vagyis inkább feltörte azt. Egy percre elbambultam.
-         Most viccel velem? – kérdeztem, csak hogy megbizonyosodjak, hogy nem ver át. Habár garancia így sem volt. Visszaengedte az ajtót. Felém lépett vagy két lépést.
-         Nézd, a lányom életére esküszöm, hogy nem verlek át, de el kell, mondjam, hogy veszélyes, amire készülünk. Tökös gyerek lehetsz, ha ezt is bevállalod, szóval biztos? – sandított felém kérdően, nem tudtam, hogy komolyan kérdés-e vagy csak tesztelni akar, de nem is érdekelt, semmi nem állíthatott meg, hogy lemenjek oda. Hinni akartam neki, úgy gondoltam, hogy nem esküdött volna Canre, ha nem lenne igaz, ezért próbáltam hinni neki. Felém nyújtotta a kezét. Elfogadtam, megráztam, most először mióta ismerem szimpatikusnak találtam.
-         Biztos, uram – húztam féloldalas mosolyra a szám.
-         Tudom, nem voltam a legjobb apa, és mi sem a lehető legpozitívabb első benyomást tettük egymásra, de szeretem a lányom és ő pedig téged. Bízhatsz bennem – mondta.
-         Köszönöm – mondtam majd megindultunk befelé. Megszokott illatok, falak és „díszlet” fogadott, de egy lelket sem láttam. Visszafojtottam a lélegzetem és utánoztam a lábujjhegyen járást az előttem menőtől. Úgy láttam, mintha kezdene félni, nem állt össze a kép, ki vitte el és miért, és mi köze van ennek Can apjához? Miért nem tudhatja Hillary? Lementünk a terem alá, még életemben nem jártam itt, pedig ez az edzőterem a második otthonommá vált, miután Nicole-lal járni kezdtünk. Már akkor is romlott volt, de a szíve a helyén van legalább. Ezt szerettem benne. Hangokat kezdtem hallani nem is olyan messziről, ismerős férfihang volt, majd egyszer csak eljutott a fülemig Cany éles sikolya is. A kezem ökölbe szorult, mélyen kellett beszívnom a levegőt, hogy ne törjek át az apján, üssek le most rögtön mindenkit és zárjam a kezem közé a szőkeséget. Miután az apja picit több belátást engedett az utolsó ajtó mögé, ami elválasztott tőlük megláttam azt a sunyi, szemétládát is,aki elrabolta. Vissza kellett nyelnem néhány csípős megjegyzést és káromkodást, nem hittem a szememnek.
-         Hogy az a…- kezdtem volna bele, természetesen suttogva, nehogy bárki is meghalljon mikor Cany egy hatalmasat ordított fel. A szívem gyorsabb ütemre váltott, megfeszült bennem minden izom, az idegeimen pedig már táncot lehetett volna már járni. Próbáltam uralkodni magamon.