Részlet-22. fejezet

Minden hiába?

Candice

Szólt a hangosbemondón a zene, már legalább tíz éve nem hallottam az I’m a barbie girlt. A gyerekek hangos sikolya túlszárnyalta a vasutak nyikorgó hangját. Nekem majd szétdurrant a fejem, már lassan hatni kezdett a gyógyszer, de még mindig nem volt tökéletes.

-      Gondolom gondolkodtál, hogy miért is hívtalak pont ide- kezdett bele apa és nagyon eltalálta mire gondoltam.

-      Talán.

-      Idejártunk mindig mikor kicsi voltál és szerettem volna, ha eszedbe jut, hogy milyen volt régen. Imádtál velem lenni – mondta vigyorogva.

-      Emlékszem, mindig a nyakadba vettél és úgy néztem mindent fentről. – nevettem el magam.

-      Őszinte leszek veled – nézett egy picit félre, tudtam, hogy ez valami rosszat sugall. Megállt, ez engem is arra késztetett. A zsebébe nyúlt, nem tudtam mit akar, egy karikagyűrűt húzott elő onnan, nem értettem.

-      Mi az? – néztem rá kérdően, hátha csak rosszul látok.

-      Egy eljegyzési gyűrű – mondta a nyilvánvalót, csak azt nem tudtam kinek lesz.

-      Én meg fogok nősülni, nyuszikám – mondtam egy halovány mosoly kíséretében.

-      Kit veszel el? – néztem kétségbeesetten, hirtelen másképpen szólt a gyerekdal a közelben, már eltompult a gyerekek hars, élettel teli nevetése is. A gyűrűvel szemeztem, amibe valami bele volt gravírozva. Nem olvastam el, nem biztos, hogy akartam tudni.

-      Ezért is jöttem vissza – hagyta figyelmen kívül a kérdésemet majd egy közeli padhoz terelt. Leültünk. – Nemsokára esküvő, de a kezelések miatt nem maradt pénzem, és szeretnék olyan esküvőt szervezni, amit Alice megérdemel. – mondta picit nedves szemmel. Megtudtam a nő nevét, de még nem is hallottam róla. A kezem az ölembe ejtettem, nem tudtam mit mondhatnék.

-      A tizennyolcadik születésnapomra már sem kívánok majd, csak, hogy láthassam, ahogyan újra megnősülsz – próbáltam felvidítani.

-      Örülnék neki – mondta kedvesen, picit meghatódva. Rátette a kezét a kezemre, már el is felejtettem milyen érzés vele lenni.

-      Csak akartam, hogy tudd. Anyádnak még nem mondtam, de szeretném, ha tőlem tudná meg – érzékenyült el. – De gyere, tudom, hova menjünk elsőnek! – húzott magával, majd egészen a körhintáig vezetett. Imádtam kiskoromban.

-      A mindenit! – kiáltottam fel, mikor elindult körbe-körbe és a szél belekapott a hajamba. Éreztem, hogy a telefon megcsörren a zsebemben, nem volt alkalmatlanabb időpont a telefonálásra, mint most. Miután a harmadik kör után újra rám tört a szédülés már csak azért imádkoztam, hogy a tegnapi vacsorámat bent tudjam tartani. Lekászálódtam, néhány lépés nem volt biztos, mindenből kettő láttam. Kapálóztam egy biztos pont után, majd megéreztem apa erős kölnijének áradatát, átölelt. – Köszi – kapaszkodtam bele a felsőjébe.

-       Nincs mit – mondta. Pár lépés után újultan tudtam önállóan közlekedni, bejártuk az egész helyet, beszélgettünk, úgy, mint régen. Beismerem eleinte nehézkes volt, de utána egyre jobban élveztem a társaságát, ez pillanatra úgy éreztem, mintha újra a régi copfos hajú kislány lennék, akinek az apukája a hercege. Ettünk vattacukrot, eszembe jutott milyen volt régen, meg nevettetett, nagyon vicces volt, de már évek óta nem hallottam igazán, élettel nevetni. Ez idáig.

A zsebembe megint megcsörrent a telefon, fel akartam venni, de elég nehézkesen csúszott ki a szűk farmerből. Odaadtam apának a kezembe tartott vattacukor felhőt és kéz kézzel már ki tudtam venni. Igen, elég szerencsétlen voltam, de már immáron tizennyolc évesen hozzászoktam. Végigsimítottam a kijelzőn és bele akartam szólni, mikor megláttam valamit. Bent akadt a mondandóm. Észre sem vettem, hogy letettem a készüléket és megindultam. Brittet láttam és nem is akárkivel.

-      Britt? –léptem Emmették mellé. Éppen csókolóztak, nem törtem még rá senkire ilyen helyzetben, de ez úgy éreztem magyarázatra szorul. Britt olyan lázasan tagadta, hogy bejönne neki és most meg csókolgatja, miért hazudott?

-      Candice… - állapította meg Britt.

-      A rohadt… - kezdett volna bele Emmett, de nem hallottam a szitkozódás végét, mert Britt is belekezdett a saját mondókájába.

-      Mi folyik itt? – vágtam mindkettejük szavába. – Ti jártok? – akadt fent a szemöldököm.

-      Mi…- kezdte Britt.

-      Igen – bökte ki Emmett, boldognak tűnt, ahogy kimondta. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék, most amúgy is Britten volt a sor, hogy megmagyarázza a dolgokat. Közelebb lépett hozzám, eddig úgy beleolvadt Emmett magabiztos lényébe, be kellett vallanom, hogy szép pár voltak, de nem értem miért kellene titkolózni. Megfogta a karom, majd elengedett egy könnyed mosolyt felém.

Elmagyarázom – mondta sietősen, mintha attól félt volna, hogy elviharzok. 

Ne haragudjatok, hogy csak részlet, de mostanában pihentem és nem nagyon írtam. Az egész rész leghamarabb hétfőre hozom, bocsánatotokért esedezem. Addig is arra gondoltam, hogyha valamelyik olvasóm írni kezdene nagyon örülnék ha megmutatná az alkotását. Ha van ilyen nagyon szívesen elolvasnám. Az email címem: veronikaa@gmail.hu

xo xo -V

Család

Sziasztok kedves olvasóim!

Pár napja nem jelentkeztem már, de ezalatt az idő alatt is sokat írtam. Remélem ez a fejezet is tetszeni fog, köszönöm a komikat és az új feliratkozót. Ezt a részt neked ajánlom:) A következővel kapcsolatban annyit mondanék, hogy leghamarabb 17.- én tudom hozni, mivel elutazom, addig is sok-sok puszi olvasóim:)

xo xo -V

21. fejezet

Candice

Vártam, hogy Dan megjöjjön és elvigyem a megbeszélt buliba. Az ujjaim tördeltem, picit ideges voltam, már jártam bulikba, de ez az este más, érdekes érzésem van vele kapcsolatban. Megnéztem magam a tükörben, rendbe tettem a hatalmas, szőke hajzuhatagom majd összedörgöltem az ajkaim, hogy elkenődjön a szájfény, amit az imént kentem fel a számra. Néztem magamat egy ideig, azon elmélkedtem vajon más emberré válok majd, ha Dannel leszek? Nem akartam megváltozni, mert szerettem ilyen lenni, ártatlan, kedves, kiszámítható, tisztalelkű, a kicsit naiv Candice Jackson. Mindig büszke voltam arra, hogy milyen vagyok, nem szegültem a szabályok ellen, sosem okozott csábítást, hogy tiltott dolgok után nyúljak, egyszerű életet éltem. Az apám, aki nyolc éves koromban elhagyta a családunkat, hibát hibára halmozott. Mindig az lebegett a szemem előtt, hogy ne legyek olyan, mint ő. Szerettem, tiszteltem, de elhagyta a családot. Az ivás miatt annyi adósságot halmozott fel, hogy muszáj volt eltűnnie a szemek elől egy időre, legalábbis a rendőrkapitányságnak ez volt az álláspontja. Sokszor lenéztem az ilyen embereket, de legbelül mindig is bűntudatom volt, hogy már ennyi is elég, hogy megítéljek valakit. Nem tehettem róla, kiskoromtól azt sulykolták belém, hogy amit apa tett az rossz, így a szememben az ő életformája egyenlővé vált a bűnösséggel. Végigsimítottam a ruhámon, ami feszesen tapadt a testemre, most volt először rajtam. Fekete koktélruha, ami a combom felénél végződött. Volt egy háromszög alakú kivágás a derekánál mindkét oldalt. A fekete tűsarkúm, oldal szegecsekkel pedig pont ehhez a ruhához volt kitalálva. Dan a legmenőbb helyre szervezte a bulit, a Devil’s Door-ba, még életemben nem jártam ott ezelőtt, de már sokat hallottam róla. Könyvet lehetne írni, arról, hogy mennyi dolog történt azon a helyen. Meg fogom ismerni Dan barátait, emiatt is izgultam egy picit. Mindig felelősségteljesen viselkedtem, úgy gondoltam, hogyha nem maradok távol mindentől, ami rossz, akkor az majd elindít egy lavinát és a végén hamar a lejtő alján fogom találni magam. Midig attól rettegtem, hogy valaki majd megváltoztat, hogy majd valaki rávesz engem olyanra, amit egyébként nem tennék meg. Elborul az agyam és száznyolcvan fokos fordulatot veszek majd. Dan képes lenne megváltoztatni, mióta ismerem már sok mindent másképpen látok. Harcolhatnék az ellen, hogy megváltozzak, de nem lenne értelme. Úgy éreztem, hogy Dan a tökéletes számomra, és mellette majd olyanná válok, amilyennek lennem kell. Picit aggódtam, hogy ha kilépek az ajtón, nem csak a háztól kell búcsút vennem, hanem a régi Candice-től is. Hinni akartam, hogy olyan leszek majd, amilyennek lennem kell. Kopogást hallottam, rögtön mentem is. Dan volt.

-      Aszta, szívdöglesztő vagy! – nézett rám nevetve. Megfordultam, hogy láthassa a ruha hátán lévő mély kivágást is. – Na, nem! – váltott arcot hirtelen, nem értettem.

-      Nem tetszik? – szomorodtam el, mert biztos voltam benne, hogy elnyeri majd a tetszését.

-      Persze, hogy tetszik, bébi, de ebben a ruhában túl sokat látni belőled, már a klub bejáratánál megerőszakol valaki – zárta be maga utána az ajtót, majd megölelt.

-      Akkor az a baj, hogy túl szexi? – néztem rá hitetlenkedve. Erre nem gondoltam, az biztos.

-      Nem jöhetsz ebben – utasított.

-      Már pedig igenis ebben megyek – vitatkoztam vele.

-      Imádom, mikor ilyen vagy – jött közelebb és a csuklóm köré fonta a kezét. Az ajka egy centire került az enyémtől. Az illata magàval ragadott.

-      Milyen? – kuncogtam.

-      Határozott, szexi… - nevetett ős is. – De attól még át kell öltöznöd – mondta ő is ugyanolyan magabiztossággal. Gondolkodtam egy kicsit rajta, nem akartam, hogy megsértődjön vagy, hogy ez elrontsa az esténket.

-      Rendben – adtam be a derekam majd megfogtam a kezét és a hálószoba felé kezdtem húzni. Ahogy beértünk becsapta magunk mögött az ajtót, sokat sejtetően pillantott rám. Ledobtam a ruhám, könnyedén kicsusszantam belőle, kezdtem megszokni, hogy fehérneműben állok előtte. A szekrényhez mentem, és nézegettem a gyűjteményem között valamit, ami alkalmas lehet az estére. Odajött hozzám és átkarolta a derekam hátulról. Csókolgatni kezdett. – Ne most, éppen valami ruhát keresek – mondtam kacarászva.

-      Nem csinálok semmit – tagadott nevetve. Megtaláltam közbe a kigondolt ruhát, vagyis inkább ruhákat. Felmutattam mindkettőt, az egyik combig érő sötétkék volt V alakú kivágással a hátán. A másik pedig egy barna-fekete csíkos U alakú kivágással a nyakánál. Mindkettő egyszerű volt, de a célnak megfelelt.

-      Legyen ez – mutatott a barnára.

-      Rendben – húzta le a vállfáról majd elkezdtem belebújni.

-      Ne siess annyira – fogta meg a kezem és közben láttam a szemében megcsillanni a huncutság ki nem múló fényét.

-      De igen, elkésünk – húztam fel gyorsan majd megigazítottam a tükörben mindenem. – Kész vagyok – mosolyogtam felé.

-      Csak legyen vége az estének és nem marad egy szövetdarab sem a ruhából – kezdte simogatni a hátam az én türelmes szőkehercegem.

-      Menjünk, te perverz – vezettem ki ugyanúgy a szobámból, mint ahogyan be.

A buliba érve egyre inkább izgultam, nem akartam, de nem bírtam megállni. Beléptünk a tömegbe, ahol a zene már fülsüketítően zengte be a fiatalokkal teli helyet. A bárpult melletti széken úgy sorakoztak fel a csinosabbnál csinosabb lányok, mint a telefonvezetéken a madarak. A csapos vígan beszélgetett mindannyiukkal. Az orrfacsaró bűz először fura volt, cigifüst, sör és parfüm keveréke. Minél tovább éreztem, annál kevésbé volt zavaró. Az alkohol és a cigarettafüst szag kavalkádja szinte könnyezésre ingerelte a szemem, de miután kettőt pislogtam már ez is természetesség vált. A táncparketten a lányok és fiúk közösen táncoltak, ebben a sötétben nem igazán ismertem meg senkit. Az éj leple alatt, lehet, hogy akit kedvelek még az is más megvilágítás alá kerülne, nem akartam most egy ismerős arcot sem látni, csak a Danét.

-      Jól vagy? – kérdezte felém nézve, miközben a barátait kereste

-      a tömegben.

-      Igen, jól – szorítottam meg a kezét, majd végre megtalálta a kisebb csapatot, akik az egyik asztalnál ültek.

-      Sziasztok – léptünk oda hozzájuk.

-      Sziasztok – ismételte meg a kisebb tömeg is, és én is elmormogtam egy köszönést az orrom alatt.

-      Üljetek le – mondta Nicole, aki a szélen ült egy magas, barna hajú férfi mellett.

-      Szia, Adam – mondta Dan vidáman, majd kezet fogott vele.

-      Meghoztam az első kört – jött egy vidám pincérnő, mihelyst leültem a fenekemre. Végigsimított Dan vállán, de egy árva szót sem szóltam.

-      Nem is rendeltük semmit – mondta Adam.

-      A ház ajándéka – mosolygott csábítóan a fekete szoknyás pincér.

-      Köszönjük, most már elmehetsz – mondta otromba módon Nicole majd a felesek után nyúlt az asztalra. – A könnyűvérű pincérnőkre – harsogta és közben felemelte a poharat, majd felhajtotta az egészet.

-      Megyünk táncolni? – nézett Adam felé, aki felhajtott kettőt majd eleget tett a felkérésnek. A többiek is legurítottak pár kört és már el is tűntek, ketten maradtunk.

-      Kérsz? – kínálta mielőtt még leküldte volna az elsőt.

-      Persze – kicsit nehéz volt kimondani, mert egész életemben aszerint az elv szerint éltem, hogy minél kevesebb rossz dolgot teszek, annál jobb leszek. Ennek ellenére ma este eltökélt célom volt nem gondolkodni, csak csinálni, ami jól esik. Elvettem Dantől, majd egy lökettel meghúztam az egészet. Ámuló szemek fogadtak, de nem tudtam ezzel foglalkozni, próbáltam nem mutatni, hogy mennyire új érzés, ahogyan az alkohol égeti a torkom. Ahogyan lenyeltem viszont elhatalmasodott bennem a vágy, hogy újra és újra igyak.

-      Milyen? – kérdezte és még mindig döbbentem meredt rám.

-      Akarok még – mondtam picit rekedtes hangon, majd megnyaltam a számat.

-      Várj, először gyere, táncoljuk! – mondta csábosan egy féloldalas mosoly kíséretében. Odanyújtotta a kezét majd a táncparkett felé kezdett húzni. Nem tudtam ellenállni a csábításnak. Sosem voltam valami nagy táncos, de ahogyan az alkohol szétáradt az ereimben, picit feloldott és sokkal egyszerűbb volt ringani a zenére. Testemet erősen az övéhez húzta, majd a lassan mozgó csípőmre helyezte a hatalmas kezét. A kezem felszaladta mellkasán és a nyaka köré fontam azt. A zene ugyanolyan ütemmel, mint a szívem ritmusosan szólt, mindenkit megbabonázott. Beletúrtam a hajamba, játszottam a rakoncátlan, szőke tincseimmel, ezzel még jobban magamra vontam Dan figyelmet. Próbáltam az ösztöneimre hallgatni, mert a lábam nem volt egy táncmester. Néhány körrel később már nem tudtak gátat szabni az akaratomnak. Nem törődtem semmivel, viszont Dan sokkal jobb állapotban volt, mint én.

-      Cany… - kezdett volna bele.

-      Cssss – húztam magamhoz. Megcsókoltam, elég ügyetlenül, mert az orrunkat összeütöttük. – Ez fájt… - mondtam legörbített szájjal.

-      Menjünk, gyere – nyúlt volna a karom után.

-      Én nem akarok – mondtam durcásan. – Táncolni akarok – húztam vissza a táncosok közé nevetve.

-      Hozom a cuccunkat és megyünk – mondta szigorúan majd kicsusszant a keze az enyém közül. Jött egy helyes fiú, pár évvel biztos, hogy idősebb volt nálam.

-      Szia – mondta, de én csak a kezében lévő piára figyeltem. – Meghívhatlak? – ajánlott fel, mire a keze a derekamra csúszott, a bár felé kezdett terelni. Nem egyeztem bele, de nem is ellenkeztem. Meghívott valamire, nem nagyon figyeltem semmire, csak a körülöttem lévő emberek mozgását figyeltem. Mind annyira másnak tűntek, nem voltak gátlások. Egy rózsaszín lötty volt a pohárban, meglepően finom volt ahhoz képest, de mihelyst letettem a poharam megláttam Dan szikrákat szóró szemét, kezében a cuccunkkal.

-      Húzz el! – mondta azonnal a pasinak, aki még mindig engem méregetett. – Mi a fenét művelsz? – nézett felém is.

-      Ki vagy te? – nézett értetlenül a whisky-t szürcsölgető férfi.

-      A pasija, úgy hogy kopj le, mielőtt még a seggedbe dugom a cosmopolitant – mondta mérgesen. – Te meg gyere! – fogta meg a karom erősen, már picit fájt is a szorítása - És menjünk haza!

-      Várj…- lassítottam le, immáron együtt akartam működni, de nem ment. Öklendezni kezdtem. – Úristen… utat! –rikácsoltam. Dan gyorsan kapcsolt és utat csinált nekem, majd besurrantam a mosdóba és letérdeltem a vécé mellé. Dan is megjelent pár perccel később. Elkezdtem hányni, olyan szinten égette a torkom, mint az első ital. Elrontottam az estét.

-      Jól vagy? – ült le mellém, majd megsimította a kezem.

-      Nem – mondta és közben eldörgöltem a hajam, mert egy picit hányásos lett.  Kellemetlen volt, sokszor kerültem már ciki helyzetbe, de ez mind-közül kitűnt. – Sajnálom…- mondtam tényleg komolyan. Itt térdelve rájöttem, hogy hiba volt minden, csak érettnek akartam tűnni, ehhez képest megszégyenítettem magamat és Dant is.

-      Nem kell, bébi – nézett el a másik irányba. Mikor már jobban éreztem magam, elhúzódtam a vécétől, nekidőltem a falnak. Letöröltem a hajam és lehúztam a vécét is.

-      Hazamegyünk? – kérdeztem vágyakozva egy pihe-puha ágy után.

-      Persze – segített fel, de hirtelen elveszítettem az egyensúlyom. Belenéztem Dan sötétbarna szemeibe, az volt a vesztem, lassan lecsukódtak a szemhéjaim és a lábaim is összecsuklottak alattam. Még annyit éreztem, hogy két erős kar védelmet biztosít az eleséstől, de minden más elsötétült előttem.

Reggel Dan ágyának párnái között ébredtem. Mellettem ült egy pohár kávéval, egy liter vízzel és egy doboz fájdalomcsillapítóval a kezében.

-      Jó reggelt! – mosolyodott el halványan. Szőkés barna haja, mint mindig hajzselével volt beállítva, olyan rosszfiús külsőt kölcsönzött. Persze, az is volt. Vastag szempilláit megrebegtette egyszer majd egy nyálas puszit adott. Először a gyógyszert nyújtotta át. Feljebb csúsztam egy picit, azonnal a fejemhez kaptam, mert csak úgy lüktetett benne a fájdalom.  –Vedd ezt be! – nyújtott a vizet is. Szinte dübörgött a fejemben a hangja, pedig nem is beszélt hangosan. Tettem, amit mondott. Miután végeztem le akartam tenni a vizes palackot. – Ne, idd meg mindet! – utasított megint. Nem akartam ellenkezni, így próbáltam kiüríteni az egészet. – Hoztam kávét is, jó erős, úgy csináltam, ahogyan szereted – puszilt meg.

-      Köszönöm –nyögtem ki végre valamit. Elkezdtem szürcsölni a forró kávét. – Kérlek, ne haragudj rám, nem akartam elrontani az estét.

-      Nem kell bocsánatot kérned – mondta és tényleg nem láttam rajta, hogy haragudna.

-      De kell – kortyoltam megint. – Nagyon sajnálom, amit tettem, megígérem, hogy soha többet nem fordul elő többet – tettem le a bögrét. Odahajoltam és megcsókoltam, olyan édes íze volt az ajkának.

-      Nem haragszom – csókolt vissza, majd elnéztem az ágy melletti órára és kétségbeesetten nyugtáztam, hogy máris elkéstem otthonról. Meg akartam szólalni, de Dan gyorsabb volt. – Miért csináltad?

-      Mire gondolsz? – néztem értetlenül.

-      Olyan furcsa voltál… tegnap…- nézett félre, mintha most ő lett volna zavarban.

-      Én…- gondolkodtam, hogy elmondjak-e neki mindent magamról. Megbíztam benne, az egyetlen, ami visszatartott az az volt, hogy szégyelltem. – Az apám, mikor először találkoztatok, azért volt ott, mert akart tőlem valamit. Nem bántani próbált, hanem pénzt akart kérni. – figyeltem a mondandóm közben Dant, aki itta minden szavam. Ő alkoholista volt – olyan nehezemre esett kimondani ezt a három szót, hogy szinte bent akadt a többi mondanivalóm. - Én tegnap azt hiszem picit… elvesztettem az önuralmam – töröltem el egy láthatatlan szöszt az arcomról.

-      Sajnálom – hangzott őszintén, nem is nagyon kellett mást mondania.

-      De most mennem kell – jutott megint eszembe a találkozó.

-      Hova? – akadt fent a szemöldöke.

-      Találkoznom kell vele – keltem ki az ágyból.

-      Megbocsátottál neki? – kérdezte kíváncsian.

-      Igen, meg – mosolyodtam el halványan majd megszaporáztam a lépteimet, hogy időben odaérjek.

Szerencse, hogy nem laktunk messze egymástól, egyébként biztosan elkéstem volna. Mikor beléptem az ajtón anya megölelt, boldog volt, a szokásosnál is boldogabb.

-      Szia – köszöntem sietősen majd felfutottam a szobámba és gyorsan kikerestem a szettet, amiben kellemesen ellehetek ma. Anya pedig követett.

-      Beszélhetünk? – kérdezte és közben leült az ágyamra.

-      Persze – hámoztam magam bele a legszűkebb farmeromba.

-      Randim lesz – mondta mosollyal az arcán, visszaemlékeztem arra, mikor Britt hallotta, hogy miről veszekedtek. Nem voltam még teljesen felöltözve, de odamentem anyához és megöleltem.

-      Örülök neked – mondtam majd a felsővel is teljesítettem a kihívást.

-      Hogy hívják? – kérdeztem meg, mert nem bírtam a kíváncsiságommal.

-      Még inkább nem mondom meg – nézett félre. – Még nem olyan komoly a dolog.

-      Légy boldog – öleltem meg még egyszer.

-      De…

-      Lenne itt még valami – mondta lassabban.

Mi? – sürgettem.

- Emlékszel még a nagyira? - kérdezte bánatos arccal. Azelőtt halt meg, hogy apa elment. A családunk mélypontja volt, azt hittem sosem heverjük majd ki. Ugyan csak nyolc éves voltam, de tudtam anya teljesen maga alatt van, összetört a szíve.

-Miért? - döbbentem meg, hogy ennyi év után felhozta a témát.

- csak - ködösített. -  Szeretném, ha ma apáddal picit óvatos lennél, ne higgy el mindent, amit mond – mondta kicsit kínosan, ezzel engem is csak kellemetlen helyzetbe hozott.

-      De miért? – kérdeztem, de nem kaptam választ, mert apa beállított és el kellett mennünk. Úton a vidámpark felé, azon gondolkodtam, mire is akarta ezt érteni anya.

Remény

20. fejezet

Daniel

-      Ez egyszerűen hihetetlen – képtelen voltam feldolgozni, ha nem állnék itt és kapaszkodnék erősen Cany apró karjába, azt hinném, hogy álom, de nem az. Anya barna szeme körbepásztázta az arcom minden milliméterét, ez egy csoda volt.

-      Kimennétek pár percre, kérlek? – hallottam meg Dr. Abby ébresztő hangját, de nem is fordítottam felé a fejem, nem tudtam levenni a szemem anyáról, az apró mosolyáról – Elvégzünk néhány vizsgálatot és vissza is jöhettek – folytatta, nem adta fel.

-      Dan – lépett hozzám az én szőke angyalom. – Gyere… - simította meg a vállam. Egy kis puszit adtam anya fejére, majd kimentünk.

-      Mrs. Black…- hallottam még Dr. Abby hangját, de már nem törődtem vele, kint voltunk. Magamhoz öleltem Cany-t és magamba szívtam mangó és rózsa illatát. Néhány percig ölelkeztünk csupán, mikor az orvos kilépett elváltunk egymástól. – Minden rendben, úgy tűnik, hogy stabil az állapota, viszont kérem, ne nagyon kérdezgessék, vagy hagyják, hogy megerőltesse magát. Nincs emlékezetkiesése sem, ez jó jel, bemehetnek. Az előbbi fagyos légkört felváltotta a vidám és örömteli érzések kavalkádja. Újra odamehettem, anyának szinte csillogott a szeme, lehet, hogy a könnytől, de az is lehet, hogy valaki belopott egy kis ragyogást a szemébe, míg aludt.

-      Ő itt Candice! – mutattam a lány felé, aki alig egy fél méterre állt tőlem – Ő a barátnőm – mosolyodtam el. Anya erőtlenül ugyan, de kinyújtotta a kezét Can felé, aki azonnal átszelte a köztük lévő távolságot és megfogta anya gyenge, kis kezét.

-      Nagyon örvendek, már sokat hallottam magáról – mondta kedvesen.

-      Emily vagyok – nyögte nehezen anya, ezt a pár szót is alig bírta szusszal. Láttam, hogy kedveli anya Őt, mindig így nézett rám is, mint ahogyan most őrá.

-      Azt hiszen, én most kettesben hagylak titeket – mondta picit visszahúzódva Cany. Odamentem hozzá és úgy kezdtem beszélni, hogy anya ne hallja.

-      Elmész? – néztem rá kíváncsian.

-      Legyetek egy kicsit kettesben, még sok mindent kell bepótolnotok – húzta fülig érő mosolyra a száját, majd adott egy puszit, amit én csókká mélyítettem el. Kuncogott egy kicsit, elbúcsúzott anyától is majd elhagyta a kórtermet. Nagyon élveztem, csak a puszta tudat, hogy anya érzékelte, hogy itt vagyok boldogabbá tett.

-      Tetszik? – céloztam Cany-re. Anya nem szólt semmit csak erőtlenül elmosolyodott és bólintott egyet. Nem akartam, hogy megerőltesse magát, ezért én kezdtem beszélni - Az elmúlt években végig itt voltam melletted, tudtam, hogy felébredsz majd – ahogyan ezeket mondtam, kerülgetni kezdett a sírás, de megálltam. Anya viszont képtelen volt visszafojtani a könnyeit. Órákig beszélgettünk, nem tudtam abbahagyni a mesélést, a megannyi történetet volt, amiről anya lemaradt. Ahogyan kezdett sötétedni láttam, hogy anya el szeretne aludni, alig bírta már nyitva tartani a szemét. Csak egyszerűen féltem, hogy majd most megint elalszik, többet nem ébred fel. Énekeltem neki, bármit, amit csak elő tudtam adni fejből, de néhány szöveget én találtam ki, nem is voltak teljesen értelmesek, ő pedig mindig felnevetett, így nem volt könnyű elaltatni. Miután láttam, hogy a légzése egyenletes, de a szeme már nincs nyitva én is ráborultam a mellkasára. A következő, amit észleletem, hogy valaki simogatott, Dr. Abby volt az. Ránéztem az ágy melletti órára, ami éjfelet mutatott kereken.

-       Ideje elmenned – mondta és közben még mindig a vállamon pihent a keze.

-      Köszönöm, hogy maradhattam – mondtam kedvesen, mert egyébként a kórházban hivatalosan est hatig van a látogatási idő. Felmarkoltam a kabátom az ágy melletti fotelról és távoztam.

-      Holnap találkozunk, édesem, vigyázz magadra – köszönt el, mire én megöleltem és elhagytam a kórházat, életemben először úgy, hogy nem teljes kétségbeesésben voltam. Végre boldog voltam, a lámpák fényének pislákolás olyan volt, mint a legfényesebb csillag az égen. Ragyogott és végre az én életemet sem árnyékolta be már semmi sem. Végtelenül boldog voltam. A szellő, ami belefújt a kabátomba megremegtetett, olyan csodásan éreztem magam, dalra tudtam volna fakadni. Az út szegélyen táncoltam, szerencsére egy áldott ember sem volt már kint, csak én. A tücsökciripelés a bokorból végre boldogan szólt, a baglyok huhogása végre nem gyászindulót zenélte és persze a homályból végre nem egy hatalmas kéz rajzolódott ki, ami ripityára akarta zúzni a lelkem, ha nem végre megcsillant a remény sugara az éjsötétben. Meg volt a remény.

Nem volt már egy ház sem, ahonnan kiszűrődött volna a fény, egyedül egy hely volt még nyitva és én pont oda akartam menni. Már akkor tudtam, hogy eljön ez a pillanat, mikor Cany, először nálam aludt, nem is értem hogyan nem találtam rá előbb, hiszen egész életemben ismertem őt. A bakancsom hangja, ahogyan letettem a földre a lábam, bezengte az egész helyet. Azóta nem voltam itt, hogy megvettem a motorom, ami már talán egy éve is volt. Köszöntem, ennek a helynek mindig volt egy varázsa, nem azt az otthonos érzést keltette, de páratlanul felszabadultnak éreztem magam itt. Minden egyes alkalommal.

-      Szia, Daniel! – köszönt egy pár évvel idősebb, barna hajú, sok helyen tetovált férfi. Kezet fogott velem, meg, ahogyan szoktuk féloldalasan megölelt.

-      Téged is jó látni Adam – mondtam mosolyogva.

-      És mi újság veled? Újabb tetkó kéne, mi? – húzta fel a szemöldökét, majd bekísért a helyre, ahol az első tetoválásomat is készítettük.

-      Eltaláltad – mondtam felettébb boldogban. Leültem a bőrszékbe majd az általam – hetekkel ezelőtt – kiválasztott helyre elkezdtük felvarrni a tetoválást. Adam közben mindig röhögtetett, ezért sokszor muszáj volt megállni, mert a nagy röhögés közepette elég érdekes tetkók születnének.

-      Úgy hallottam, hogy jársz valakivel – mondta hatalmasat ugorva a témák között, ugyanis eddig a holnapi buliról beszéltünk.

-      Jól hallottad – mondtam önelégülten.

-      Ki a szerencsés lány? – fogta a tűt a kezében, majd egy pillanatra felnézett róla felém.

-      Candice Jackson – mondtam a teljes nevét lehet, hogy ismeri, de az sem lehetetlen, hogy nem, nem egy körben mozogtak.

-      Tudom, hogy ki az, már láttam ezelőtt, csinos kis lányka, én sem rúgnám ki az ágyamból, sőt, talán ki sem engedném, ha érted mire gondolok – mondta sokat sejtetően, nem is mertem belegondolni, hogy milyen gondolatai vannak.

-      Csak fantáziálj másokról, te barom, Cany nem a tiéd – ment fel bennem a pumpa, ahogyan elképzeltem őket együtt.

-      Nyugi, haver – próbált nyugtatgatni, teljesen feleslegesen.

-      Nyugodt vagyok – egyáltalán nem éreztem magam annak. Pár perccel később el is készült a remekmű, csodálatos volt. Sosem voltam ilyen biztos semmiben, mint ebben a tetoválásban. Kezet ráztam vele köszönetképpen, de persze próbáltam uralkodni magamon, nehogy nekiugorjak. Mindig jóban voltunk, ő vette nekem az első sörömet is. De azt nem tolerálom, hogy valaki így beszéljen Cany-ről, ő az enyém volt. Az fátyol mögé burkolózó sötét éjszaka hamar eltelt és reggel alig vártam, hogy Cany is meglássa, milyen mestermű díszeleg a testemen, csakis ő miatta.

Reggel az iskolába egy fehér pólóban és a kedvenc Converse cipőmben érkeztem. Láttam, hogy Cany beszélget valakivel a folyosón, ismerős volt a tag, Nate volt az, Cany voltbarátja, akivel verekedtem pár hónappal ezelőtt. Ahogyan Can rámosolyodott és ahogyan Nate virgonc tekintet lejjebb csúszott Cany mellére eluralkodott rajtam egy vágy, a vágy, hogy jól behúzzak megint annak a seggfejnek. Hezitálás nélkül közelebb mentem, mire Can kicsit meglepődött. Átkaroltam a vállán a karom, ki akartam fejezni, hogy az enyém, nem volt szabad és Nate nem kaphatja meg.

-      Nate-tel épp arról beszéltünk, hogy kellene neki egy tanulótárs – mondta naivan a szőkeség, persze, mint fiú tudtam, hogy Nate nem csak a jobb jegyekre hajt, hanem arra is, hogy megfektesse Candice-t. Nem akartam kipukkasztani a rózsaszín buborékot, ezért inkább nem szóltam semmit sem. Méregettem egy ideig a srácot, de nem tudtam megbarátkozni a gondolattal, hogy kettesben legyenek.

-      Igen, mostanában egyre nehezebb a matek – mondta Nate, mintha ezzel meg tudna hatni engem, átláttam rajta. Szánalmas volt.

-      Cany, beszélhetnénk négyszemközt? – néztem felé. – Megbocsátasz? – sandítottam vissza Nate felé. Arrébb húztam, majd betoltam az egyik tanterembe, ahol nem volt senki sem. Bezártam magunk mögött a termet, természetesen olyan termet választottam, amelyiket kulcsra lehet zárni, maximális volt a védelem. Cany értetlenül bámult rám, nem értette mi folyik itt.

-      Mit akartál mondani? – kérdezte és közben magához szorította a táskáját, ami a vállán lógott.

-      Nem akarod tényleg tanítani ezt a majmot, ugye? – nyomtam a falnak gyengéden.

-      Miért ne akarnám? – nézett rám kikerekedett szemekkel. Belecsókoltam a nyakába, tiltakozni akart, láttam, ismertem már, hogy tudjam, mit gondol. Ellökött magától.

-      Tetszik neked igaz? – kérdeztem tőle vigyorogva.

-      Ki?

-      Nate – csókoltam megint a nyakába, de most már nem lökött el.

-      Mi? Dehogyis – tiltakozott.

-      Ne tagadd, azt akarod, hogy most ő álljon itt, ő csókoljon, ahogyan én, igaz? – néztem rá, ahogyan felvázoltam a képzeletem egyre mérgesebb lettem, elöntött a düh, ahogyan magam előtt láttam őket, együtt, csókolózva és még ki tudja mit csinálva.

-      Nem akarom - tagadott dühvel a hangjában mindent. Újra csókolni kezdtem, de ezúttal már készségesen elhajtotta a nyakát, hogy tovább csókolhassam. Úgy gondoltam, hogy győztem.

-      Valld be – utasítottam egy-két csók között.

-      Megőrültél? – zihálta. – Nem akarok mást – mondta teljesen komolyan arccal.

-      Elfeledtetem veled – megcsókoltam, belé fojtva ezzel a szót. Keményen és akaratosan csókoltam, tudtam, hogy mit akarok. Mikor elváltunk - a kezemmel még mindig fogtam az arcát -, mindkettőnk azonnal levegő után kezdett kapkodni.

-      Nem vitázom veled, nem akarok Nate-től semmit és tanítani fogom, ha akarod, ha nem, nem kell az engedélyed – mondta magabiztosan, de nekem volt még egy utolsó fegyverem. Viszont az, hogy ilyen magabiztos volt nagyon vonzóvá tette. Imádtam mikor ilyen.

-      Nem taníthatod – utasítottam őt, tudtam, hogy ki nem állhatja, mikor ezt csinálom. Az arca meg sem rándult, teljesen közömbös volt velem. Újra megcsókoltam, nem viszonozta. Nem reagált semmire. Majd megfogtam a fenekénél és felemeltem, nem vittem sehova csak a falnak kezdtem nyomni, egy picivel erősebben, mint eddig.  – Az enyém vagy – mondtam neki érzékien. – Elfelejtetem őt veled, kicsim – búgtam a nyakába. Megint megcsókoltam, utána pedig elkezdtem kihámozni őt a kis blúzából, ami hamar meg is adta magát az ostromomnak. Cany viszont kitartott. – Nézz a szemembe – nem engedelmeskedett nekem, dühített, hogy esetleg másra vágyik, és hogy nem azt csinálja, amit én akarok. –Kérlek – súgtam oda neki, mire végre belenézett a szemembe. Újra csókolni kezdtem, a lábai körém kulcsolódtak. A derekára tettem a kezem, tudtam, hogy hol van a gyenge pontja, ahogyan végigsimítottam rajta, belenyögött a csókba. Jó jel volt, kezdte megadni magát. A nadrágomban már éreztem a hamarosan kitörő izgalmat, már nem bírtam sokáig visszatartani. Az arca még mindig nem tükrözött semmit, maximum sértettséget, de mást nem. A mellkasát kezdtem csókolni, mikor éreztem, hogy az övem után nyúl. Nyertem – gondoltam magamban. Hamarosan kiszabadított mindenből, ami akadályt jelenthetett. Szabadjára engedte a férfiasságom és ékes jelét adta annak, hogy nyertem.

-      Csakis te kellesz – nyögte és közben az arca lassan piros színre váltott át. – Téged akarlak – mondta tovább, amitől egyre jobban kívántam őt. A testét erősen az enyémnek préseltem, a kifújt meleg levegője engem is felmelegített. Az illata megrészegített nem beszélve a tudatról, hogy teljesen az enyém volt, senki másé. A szájára tapasztottam az enyémet és addig csókoltam, míg már nem bírtam levegő nélkül. A kezem egyre csak feljebb siklott a testén, könnyű volt megszabadítani a bugyijáról, mivel csak egy kisebb szoknya volt rajta. Egyik kezével belém a másikkal pedig a falba kapaszkodott kétségbeesetten. Nem engedtem el egy pillanatra sem. A fenekén nyugvó kezemmel belé markoltam majd magamhoz húztam, még közelebb, belé hatoltam. Beleszippantottam egy nagyot a dús, szőke hajzuhatagába, megerősödött a mangó illata. A kezemmel irányítottam, úgy mozgott az ölemben, ahogyan én utasítottam. Egy hatalmas morgás hagyta el a szám, ezzel közvetítettem felé, hogy milyen jól esik, amit csinált. Láttam az arcán, hogy nem sokáig bírja már tartani, el fog élvezni.

-      Várj! – néztem rá egy hirtelen. Nem akartam, hogy úgy menjen el, hogy nem látja az ajándékom. Kibújtattam magam a fehér pólóból, ami még rajtam maradt, ezzel fedetlenné téve a bőrömet, amin a tetkó díszelgett. Pontosan a mellkasom bal oldalán volt, a legközelebb a szívemhez. Tudtam, hogy az a tökéletes hely.

-      Egy liliom – simította végig kis ujjait a mellkasomon, picit hitetlenkedve.

-       Igen, az – mondta kedvesen, tudtam, hogyha eddig haragudott is most már tovaszállt a dühe.

-      Igazi? – kérdezte, majd picit megpiszkálta.

-      Igen – kacagtam fel.

-      Nekem csináltad? – csodálkozott még mindig, eközben még mindig a falnak támasztottam gyenge testét.

-      Igen, bébi, csak neked – mondta őszintén.

-      Köszönöm – csókolt meg majd megint elkezdtem benne mozogni. Imádtam nézni, ahogyan a kezem között vonaglik a teste, csakis én irányítottam őt. Mindketten elértük a mámor kapuját majd elengedtem őt. A keze utoljára végigsimította mellkasom, ahol a fehér virág díszelgett, még mindig álmélkodott. Majd nyomtam egy utolsó puszit a vállára ahonnan a ő „tetkója” már kezdett lekopni.
- Tetszik? - kérdeztem.
- Igen - mondta hatalmas vigyorral az arcán.

 6 komi és jön a kövi!