12. fejezet
Ezt a részt, egy nagyon kedves olvasómnak és támogatómnak ajánlanám! Ugyan még nem ír, de én remélem, hogy a jövőben majd erre is tud sort keríteni! Vivien:)
Érzések milliói, gondolatok százai, és
persze Ő járt a fejemben. Nem volt biztonságos rágondolni, mintha egy olyan
hálóba ugranék bele, amiről már előre megmondták, hogy lyukas. De gondolom a
sodródni vágyás, az ugrás jóleső bizsergetése sokkal többet jelent, mint tudni,
hogy a vég csúf módon jön majd el.
Este beálltam a zuhany alá, a meleg víz
végigfolyt a már lehűlt testemen. Próbáltam elvonatkoztatni, de nem ment.
Képtelenség kiverni valakit a fejedből, aki már befészkelte oda magát. A pára
beborította az ablakot, amitől nem láttam semmit. A már forrósodó víz égette a
szappanos bőröm, de nem akartam abbahagyni, mert úgy éreztem, ez tisztít. Elmos
mindent, amit szégyenlek, amivel nem akarok törődni. Úgy éreztem, megtisztít és
nincs is jobb, mint friss lappal kezdeni. Végigcsorgott minden milliméterén a
testemnek, jó érzés volt.
*
Másnap reggel minden a rendes
kerékvágásban ment, anya ma otthon volt, ezért reggel elbeszélgettünk, majdnem
el is késtem az iskolából. Meséltem már neki Dan-ről, és most ezt a csók dolgot
is fel kellett tálalnom neki valahogyan.
- Mit szólsz hozzá? – feküdtem be az
ágyba mellé. A tévé bekapcsolva, a telefon lenémítva feküdt és nézett ki a
fejéből.
- Mit szólnék, édesem? – nézett le rám,
mert ezalatt az idő alatt a karjai közé bújtam.
- Nem tudom.
- Nincs semmi baj. Ismerem Danielt
régen, de még nem láttam, hogy valaha barátnője lett volna, vigyázz vele, jó?
Ezt megígéred nekem? – nézett rám kedvesen, azt hittem őrjöng majd, de kellemes
csalódás volt, hogy nem így történt.
-Persze – pusziltam meg. – De most már
mennem kell! – ugrottam ki az ágyból és már szaladtam is, nehogy tényleg
elkéssek.
Beérve a szekrényemhez siettem, mert
benne hagytam egy könyvet, ami még kellhet órára, sietősen kinyitottam, de
valami az ölembe hullott. Fogalmam sem volt mi lehet az.
Maradj
távol Danieltől, mert ha nem, nagyon megbánod! Ha még egyszer meglátom, hogy
vele vagy, elmegyek a rendőrségre és feladom őt, tudok a tegnap esti
verekedésről, és a végtelen bűnlajstromról is, tudok mindent!
Elolvasva leírhatatlan kétségbeesés hatalmasodott el rajtam.Csak néztem ki bambán a fejemből, nagyon
hülyén festhettem, de nem tudtam most ezzel foglalkozni. Tapogatóztam, hogy
megérezzem magam mögött a szekrényeket, amik majd meggátolják, hogy elessek.
Nekidőltem, és lassan lerogytam a földre. Gondolkoztam, ki írhatta? Miért most?
Tud a csókról? Azt hiszi, együtt vagyunk? Biztos valamelyik lufi agyú szőkeség
az, aki féltékeny… ugyan ki más lenne az? Ki akarna így rám ijeszteni? Mit
tegyek most?
Volt akkora szerencsétlenségem, hogy Dan
ma elkésett, így mikor beért megtalált engem a szekrények előtt a földön ülve.
Ledobta magát, én meg ez alatt az idő alatt próbáltam összeszedni magam és jó
mélyre eltemetni a cetlit. Nem akartam, hogy bármi mást lásson az arcomon, mint
magabiztosságot.
- Szia, hát te hogy hogy itt? – nézett
le rám, látszott rajta, hogy jó kedve van.
- Én… elkéstem…
- Úristen, hívjuk a mentőket, itt valami
kurva nagy probléma lehet, ha Candice Jackson nem rohan teljes erővel az
órára…- mosolyodott el, fogalma nem volt mennyire igaza van.
- Beszélnünk kell! – néztem fel és
közben magamra öltöttem egy kis magabiztosságot – legalábbis annak a látszatát
– és elkezdtem beszélni. Már össze is raktam a fejemben mindent, de mégsem jött
össze.
- Várj, előbb nekem kell mondanom
valamit! – teljesen izgatott lett. – Ma meccsem lesz, ezért késtem, Connor
hívott és ma ott kell lennem. Szeretném, ha velem jönnél. – nézett rám a
kiskutya szemekkel, és tudtam, hogy ez a vesztem, nem tudok neki nemet mondani.
Megkérdezné miért, és nem tudnék mit mondani.
- Én… Benne vagyok.
- Tényleg? Úristen Cany, ez kibaszott jó
hír! – pattan fel és engem is magával húzott. – Na, gyere, surranjunk be órára,
megmutatom, hogy kell! – kacsintott rám. Imádtam, hogy ilyen kedves velem, de
mostantól nem lehetek majd vele, akárhányszor csak akarom, mert valaki figyel.
Valakit nagyon zavar az a kapcsolat, amit mi ketten kialakítottunk.
Tudtam eddig is, hogy összesúgnak mögöttünk, de minden pillanattal, amit együtt
töltöttünk nem, hogy megcáfoltuk a mondottakat, hanem még alá is támasztottuk.
És most ide jutottam, megzsaroltak, hogy hagyjam békén.
-Rendben – adtam meg magam, hiszen nem
lehet valakit csak lerohanni egy ilyen hírrel, hogy bocsi, de mostantól ne
akarok veled lenni, de nem a te hibád. Ez pont úgy hangzott, mint amiket Daniel
mondhat a lányoknak, az egy-éjszakás kaland után.
- És te mit csináltál itt? – nézett
vissza és megvárt engem is, mivel én nem voltam most vevő a szapora léptekre,
amivel ő igyekezett előre.
- Csak gondolkodtam- ködösítettem.
Beértünk az órára, már javában tartott
az előadás a kétéltű állatokról, visszagondolva nem volt jó döntés pont erről
lemaradni, de minden összeesküdött elennem és a biosz óra ellen. Elnézésért
esedeztem, miközben Dan már rég helyet is foglalt. Előtte ültem, Britt már bent
volt az órán, rögtön szemet szúrt neki, hogy Dannel érkeztem.
- Hol voltál? – suttogta oda nekem,
miközben a többiek a békacsontvázat adogatták körbe.
- Anya ma otthon volt és elbeszéltük az
időt…- füllentettem, mert nem volt alkalmas az idő a vallomás tételre. Közben
kivettem a cuccom, majd ahogyan kiemeltem a füzetet egy kisebb papír átesett
Britt padjára. Pont az a cetli volt.
- Ez mi? – kapott utána azonnal.
-Semmi – szerencsére én gyorsan voltam.
– Majd elmondom – tettem még hozzá, látva, hogy mennyire nem értette a mostani
szituációt sem. Békésen hallgattam, hogyan táplálkozik a béka, és hogy miket
fogyaszt, mikor Britt hirtelen megütögette a karom.
- Áúú! – szisszentem fel, olyan halkan,
ahogyan csak tudtam. – Mi van? – néztem rá morcos arckifejezéssel.
- Nézd már – mutatott az ablak felé,
ahol egy enyhén borostás arcú fiú ült. –Téged néz folyamatosan – jött közelebb
és a fülembe súgott.
- Persze – mosolyodtam el, mert igazán
nehezemre esett elhinni, hogy egy fiú képtelen levenni rólam a szemét. – Hagyj
figyelni, Britt! – fordultam vissza, de már csak annyit hallottam, hogy a békáról a
gyíkra terelődik a szó.
Az óra végén igyekeztem ki, de még
mielőtt sikerült volna valaki megállított.
- Szia! – futott utánam a fiú, aki Britt
órán mutatott.
- Szia! – köszöntem vissza kedvesen,
igazán szimpatikus volt, ránézésre azt mondtam volna, hogy egyenesen Daniel
ellentéte.
-Mason Jones vagyok – mutatkozott be
illedelmesen.
- Candice Jackson. Nem láttalak még ezen
az órán. - igazítottam meg a könyveimet a táskában.
- Igen, még új vagyok, nem rég költöztem
ide Kansas-ből az apámmal.
- Értem. – mosolyodtam el közben pedig
lassan haladtam az eltervezett irányba.
- Mondd csak, te és Daniel, ti…
- Nem! – akadtam ki. – Dehogyis! Mi csak
barátok vagyunk! – próbáltam magam nyugtatgatni és közben őt is felvilágosítani
a tényekről. Mert így volt, nem számít mi történik, csak barátok!
- Bocsi, én csak úgy hallottam, hogy…
- Nem, nem kell mindent elhinni, amit
hallasz! – mosolyodtam el újra, nagyon aranyos fiúnak tűnt. Normálisnak.
- Örülök neki – villantott rám egy
csibészes mosolyt majd elköszönt. Britt abban a pillanatban ott termett és
faggatózni kezdett. Neki nem volt mindennapos téma a szerelem, sosem
tapasztalta igazán, de mikor az én szerelmi életem volt a téma meglepően
kíváncsi volt.
- Na, mint mondott a szőke-herceg? – bújt
hozzám közelebb.
- Semmit. – néztem el, mert sötétbarnán
fürkésző szeme kezdett nagyon megnevettetni.
- Persze, láttam, hogy néz rád. Már szerintem
hatszor levetkőztetett a szemével. – nevetett fel egy hatalmasat.
- Jaj, Brit! Ne már, ne hordj össze
minden hülyeséget! – szörnyedtem el, de nem bírtam ki hogy ne törjek ki
röhögésben. Mindig ilyen volt, a vicceivel, a hülyéskedésével mindig arra késztetett,
hogy ne gondoljak a rossz dolgokra.
- Tudod, hogy nem, hisz nem is tudnék –
vágott önelégült képet, volt mikor túlzásba vitte, de most csak viccelt és
ezért csodáltam, mert könnyen átsiklik a rosszon és az egyetlen, amit meghall
az a dicséret.
Együtt mentünk haza, elnevetgéltük a
szüneteket és a hazafelé tartó utat. Elmondtam neki a levelet, nem tudom mit
vártam, hogyan reagál majd, de a szemében láttam, hogy egy picit örül neki.
Talán, mert keveset voltam vele, talán, mert nem kedvelte Dant, nem tudom.
- Szerintem tedd, amit mondtak! Jobb
lesz neked is, ha távol maradsz egy olyan embertől, mint Dan!- nézett rám
megkövülten én pedig próbáltam felfogni a szavait. Tudtam, hogy igaza van, de
nem voltam benne biztos, hogy attól még ez az, amit akarok. Utoljára megölelt
majd mindketten hazaballagtunk. Ezek jártak a fejemben, vajon, ha a helyes
dolgot teszem, akkor fájni fog? Vagy a helyes egyenlő lenne a könnyebb úttal?
Beléptem a házba, de ami ott fogadott az
csak egy újabb váratlan meglepetés volt, ami el akarja rontani az életem.
- Apa? – meredtem rá a kanapéra, amin
éppen ült és közben bezártam magam mögött az ajtót. –Te mit csinálsz itt? –
vontam felelősségre.
- Hagyd, édesem! – jött oda hozzám anya,
aki alig két méterre ült apától. –Ülj le! – mutatott kettejük közé.
- Candice, kislányom…- próbálkozott apa,
és egy centivel közelebb merészkedett. – Én beszéltem az anyuval és most
szeretnék veled is…
- Én addig kimegyek a konyhába –
biccentett az említett helység felé anya. Nem tudtam, mit beszélhettek, de
bizonyára nem az előző találkozásunkról volt szó.
- Tudom, hogy elszúrtam. Sokszor. De
kérlek, Cany… nyuszikám, adj egy esélyt. –tényleg elgondolkodtatott a komoly
arckifejezése.
- Én…
- Várj…! Anyával megbeszéltük, hogy egy
időre visszaköltözöm…- mondta gyorsabban, mert már gondolom látta, hogy közbe
akarok szólni. Én rákos vagyok Cany. – mondta ki, mintha csak egy újabb tételt
akarna íratni a bevásárló cédulára. Ezután nem tudtam mit mondani, már azt sem
tudtam az előbb mit akartam.
- Mi?
- Pár hónapja diagnosztizáltak nálam
rákot, ezért jöttem vissza, nyuszikám. – ölelt meg és hallva a szavakat,
késztetést éreztem, hogy én is visszaöleljem. Anya is odabújt mellénk, furcsa
volt, mert nem emlékszem mikor volt ilyen utoljára. Egy család voltunk, vagyis
valami hasonló. Régen nem éreztem már magam így, de volt egy olyan rossz
érzésem, hogy nem fog ez sokáig tartani.
*
Siettem a meccsre, de mikor odaértem
meglepődve nyugtáztam, hogy sehol senki.
- Hahó? – szóltam körbe, de nem visszhangzott az egész épület, ebből következtettem a hatalmas tömeg hiányára,
akik legutóbb bezengték az egész helyet.
- Candice? – hallottam meg egy ismerős,
rekedtes hangot.
- Daniel?
- Itt vagyok – lépett elő egy sötét
szobából. Nem tűnt józannak, sőt különösen mámoros kedvében volt.
- Jól vagy? – néztem rajta végig, de már
tudtam mi a baj. Bűzlött az alkoholtól. Nem ez volt az első alkalom, hogy így
láttam, és őszintén nem tudtam elképzelni miért jó ez neki. Ilyenkor
legszívesebben elfutnék, olyan félelem van bennem, hogy még megérinteni is
félek őt. Legutóbb egyszerinek hittem, de talán késő, és Dan tényleg a velejéig romlott már.
- Soha jobban – szegezte a szemét a
mögüle lévő szobából kijövő lányokra és közben a kezében lévő félig üres üveget lóbálta.
- Nincs meccs? - tettem fel az egyértelmű kérdést.
- Elhalasztottam. - mondta és közben jobban szemügyre vettem a lányokat, akik előléptek hátulról. Tudom, hogy a lányok általában bolondulnak Danért, de nem sokszor látni, olyan nőket,
akikről messziről süt, hogy kívánják őt. Az
egyik kócos, szőke hajú volt, sötét pink ruhában, a másiknak pedig a bőrére
volt tetoválva, hogy Mercedes, ebből arra következtettem, hogy, így hívják,
vagy hogy esetleg nagyon büszke a kocsijára. Erősen göndör, barnás haja
felállt, és a ruha is félig le volt már róla szaggatva. Én elképedtem, de csak
annyi időre, hogy felfogjam, hogy ez várható volt. Daniel bármire képes.
- Örülök nektek – engedtem egy
halvány mosolyt az egyik kihívó hölgy felé.
- Én is neked – mondta önelégülten Daniel,
de én nem értettem mire céloz. Átkarolta a lányokat, akinek persze be is jött,
hogy egy részeg gátlástalanul taperolja őket. Egy részem még őket is sajnálta,
hogy hogyan válhattak ilyenné.
- Találkozunk elsősegélyen...–
fürkésztem a talajt, csak arra a pillanatra néztem fel, hogy ezt a szemébe
mondjam és már indultam is kifelé. Kisebb-nagyobb sikerrel.
- Igyekezettek be! – hallottam még, hogy
odamondja – vagyis inkább kiabálja – a lányoknak, de a következő pillanatban
már előttem volt, és akadályt képezett köztem és a kijárat között. – Ne olyan
gyorsan, Cany!
- Miért, bántani akarsz? – mondtam
azonnal, ami eszembe jutott. Egy picit mintha megtört volna benne valami, hogy
ilyet feltételezek, de mégis mit lehetne ebből a helyzetből gondolni.
Félelmetes volt, ha volt valami, amit egész életemben kerültem az ez a
viselkedés, mégis most önként futottam bele ebbe a csapdába.
- Nem - sütötte le a szemét. – Tudod,
hogy sosem bántanálak téged – olyan komolyan hangzott, mintha vallomást
próbálna tenni, de én csak annyit vettem le az egészből, hogy nem ura magának
és hogy bármit megtehet, ha elborul az elméje. A szájához kapott, gondolkodni kezdett, erősen próbálkozott, kivehető volt arca vonásaiból. Nem találkoztam még ilyen
emberrel, gátlástalan volt, veszélyes, de mégis csábító.
- Akkor? – próbáltam a bátorságom utolsó
morzsáit is összeszedni és egyenesen a szemébe nézni. (Na meg persze el kellett
viselni valahogy a bűzlő leheletét is.)
- Hallani akarom! – bokszolt a falba,
ami egy picit megrepedt, nem beszélve a kezéről, amiből ömlött a vér. Olyan erővel kiabált, hogy az már magában
ledöntött volna pár falat, valami nagyon nem volt most vele rendben. Itt volt
az esély elfutni, mert egy pillanatra már nem képezett akadályt számomra. De
kíváncsi voltam mi lesz a monológ vége. Úgy éreztem, mintha egy sötét gödörbe
estem volna, és én magam sem küzdenék az ellen, hogy kijussak.
- Mit?
- A hangod. - mondta, mintha logikus lenne, de valójában egyáltalán nem volt az.
- Miért? – tükrözte az arcom is az
egyértelmű értetlenségemet.
- Mert az megnyugtat. – fújt ki egy mély
levegőt és rám nézett. Lecsúsztatta a kezét a falon és végigsimított a karomon,
mire én automatikusan elhúzódtam.
- Hogyan? – kérdeztem és közben még
mindig magához bilincselt tekintetével, egy fogoly voltam. De váratlan módon
leemelte kezét és elállt előlem. Már nem volt akadály, nem éreztem forró,
perzselő leheletét, egyenetlen légzését és szagló felsőjét.
- Így – húzta fájdalmas mosolyra a
száját, tényleg látni lehetett, hogy nyugodt, bár ezt az érdemet semmiképpen
nem a hangomnak tulajdonítottam volna. De hallva a választ legbelül
elmosolyodtam, de a felszínen nem akartam mutatni. Abban a pillanatban, hogy
megláttam, milyen állapotban van, és hogy kik a partnerei azon nyomban
tudtam, hogy Brittnek igaza volt és jobb nekem az életem nélküle. Tényleg
nyugodtnak látszott, de én nem éreztem magam annak.
- Viszlát, Dan! – köszöntem, mintha
örökre búcsúzkodnék. Olyan sötét volt, olyan megmenthetetlen, mégis olyan magával ragadó. Tudtam, hogy jobb nélküle, de mintha egy felemet veszítettem
volna el.
Hazaballagtam, nem hittem, hogy ilyen
lesz ez a "meccs", sejtettem, hogy nem lesz kellemes, mert kiborulhat, de ez a
verzió nem játszódott le a fejemben – pedig Isten a megmondhatója, hogy
ezerszer átgondoltam – egyszer sem. Hazaérve ránéztem az órára, ami még csak
nyolcat mutatott, nem szoktam sokáig kimaradni, sőt ami azt illeti eddig nagyon
nem is jártam sehova. Halkan benyitottam és láttam, hogy apa a kanapéról nézi a
tévét, már csaknem aludt, anya szobájából sem áradt ki semmilyen fény, így
ebből is arra következtettem, hogy én voltam itt az egyetlen, aki még az
evilági problémájával foglalkozik.
Épp, hogy csak beestem az ágyba mikor
megcsörrent a telefon.
- Jaj, istenem, ki lehet az? – tekertem
a vizes hajam össze, hogy ne csöpögtessem magam után végig a szobát vízzel.
- Szia, Mason vagyok! – szólt be a
telefonba egy életvidám hang.
- Szia! Honnan tudod a számom?-
szorítottam a kagylót a fülemhez.
- Britt adta meg – nevetett bele a
kagylóba.
- Ááá, igen, így már értem – derített
fel egy picit, mert hát Britt, igen, ő olyan minden lében kanál lány.
- Akkor szabad vagy jövő héten? –
célzott a Red partira, ami az iskola összes tanulója összegyűlik és egy
hatalmas fáklya ég mindig a buli közepén, az elsősök tiszteletére. Nekem kell
megrendezni, ezért mindent tudok róla, de még párom nem igazán volt rajta soha.
- Persze – mosolyogtam bele a telefonba, habár legbelül már a sírás kerülgetett.
Szia!
VálaszTörlésHűha! Eddig szinte mindegyik fejezetnék azt gondoltam, hogy ez nagyon jó, talán a kedvencem, de rájöttem, hogy csak most találtam meg az igazo kedvencemet. Feladtad a leckét magadnak, mert nehezebb lesz ennél jobbat írni. Amikor elolvastam az üzenetet görcsbe rándult a gyomrom, hiszen annyira szép pár voltak és ott volt bennem, hogy ne, ne tegyék ezt, mert ez annyira izé... Aztán nagyon sokat nevettem azon, hogy "lufiagyú", soha nem hallottam ezt a kifejezést, de nagyon cuki. :D És aztán elkezdett rányomulni Mason, annyira kitekertem volna a nyakát, igaz, hogy Cany szimpatikusnak írta le, de nekem nem tetszik...
Egyébként nagyon szeretem Brittet, szerintem csodálatos figura, olyan mindenlébenkanál, hogy magamra emlékeztet.
És aztán megdöbbentett a fordulat az apjával kapcsolatban, és egy pillanatra még meg is kedveltem, ahogy "nyuszikámnak" szólítja Candyt. Megható, de mégis szomorú jelenet volt.
Huh, és aztán Candy elment a meccsre és ahhh. Neeeeeee!!!! Halál komolyan kétségbeesve ülök a gép előtt, hogy ne már, ezt nem lehet így! Pfhuu, eszméletlenül írtad le, és nem csak úgy, hogy hát ez van, légy boldog, hanem érzékien és átélhetően.
Csodás lett! :)
Maffi
Szia drága Maffi!
VálaszTörlésKöszönöm, hogy mindig írsz, nagyon jól esik köszönöm:)) Imádlak téged érte!
Örülök, hogy a kedvencednek érzed, egyébként elmondom, hogy tényleg sokáig tartott mire megírtam, úgy hogy végtelenül boldoggá tettél, hogy tetszik!
Még nem is tudom pár voltak-e de majd egyszer csak kialakul az is!:)
Köszi,nekem is tetszik az a kifejezés:)
(Mason nekem sem tetszik, de azért próbáltam jó színben feltüntetni) Mert hát lesz szerepe!
Igen, Britt nekem is nagyon bejön, az egyik közeli barátomról mintáztam. Igen, nagyon olyan:)
Nagyon köszönöm, hogy írtál!
xo xo -V