Mindig van remény…

 13. fejezet

Daniel

Valami erősen égette a szemem, nem akartam kinyitni, de hirtelen szúrást éreztem az oldalamban. Lepillantottam, csak finoman, semmi gyors mozdulat. Egy hosszú fémrúd éppen a baloldali bordacsontjaim közé fúródott. Dobozok között feküdtem, egy hirtelen mozdulat és az egész összecsuklik alattam. Arra sem emlékszem, hogy hogy kerültem ide, de biztosan a bokszteremtől nem messze lehetek, mert ide érzem a pénz és megbánás illatát. Le akartam tenni a lábam, mikor hirtelen az egyik doboz megadta magát, így egyenesen a földre zuhantam. Nehéz volt felkecmeregni, talán még sosem volt ilyen nehéz semmi az életemben. A mellettem lévő szobából zaj szűrődött ki, ezért megkezdtem egy újabb kihívást, miszerint sikeresen talpra tudjak állni. Nem mondom, hogy egyszerűen és talán a falak nélkül nem is sikerült volna, de végre beértem. Két lány feküdt az ágyban. Már fent voltak és körülbelül, olyan arcot vághattak, mint én. Nem volt rajtuk ruha, ezért már legbelül elismerést is adtam magamnak.

Leültem az első fotelszerűségbe, ami bent volt és a két kezem közé fogtam a fejem. Erősen próbáltam ellenállni a fájdalomnak, ami minden perccel rosszabb lett. Derengett pár dolog a tegnapból, de nem sok minden. Britt eljött.

- Daniel, hol van a ruhám? – nézett a göndörebb, talán ő lehetett Mercedes.

- Én nem tudom, édesem, keresd meg magadnak…- semmi kedvem nem volt a céltalan csevegéshez, el akartam mélyedni a gondolataimban és próbáltam emlékezni. Itt volt Candice is… Mit kereshetett itt?... A meccs, bassz ki, tényleg! Lefújtam, Connor irtó pipa lesz. Britt, ő mit csinált itt? Valamit mondott Cany-ről, de én…

- Maradj tőle távol, tudod jól, hogy ő nem olyan, mint, mindenki más! – mondta mérgesen, ki lehetett venni Britt minden érzését az arcának vonásaiból.

- Ezt meg hogy értsem?

- Úgy, hogy ő jó! – ordított rám.

- És én meg túl rossz vagyok hozzá? –kiabáltam vissza.

- Nem így értettem – sütötte le a szemét, ezzel egyértelmű jelét adta annak, hogy hazudik.

- De igen – dobtam le magam a kanapéra, mert ez idáig állva öltük egymást. – De nem baj…

- Nézd, Cany más, ő szeretne jó lenni, ismerem, és látom, hogy rossz hatással vagy rá. Késik az óráról, verekedésekre jár, későig kimarad, nem tanul, hármast írt matekból! – emelte meg a hangját, tudtam, hogy számára ezek tényleg komoly bűnök. – Hagyd, had találjon valakit, aki olyan, mint ő! - könyörgött szinte a szemeivel.

- Masonra gondolsz? – vontam fel a szemöldököm.

- Nem, vagyis talán, ezt neki kell eldöntenie, te is tudod! – simogatta meg a kezem. Hogyan kerültem én ebbe a helyzetbe? – gondoltam azonnal. De be kellett látnom, hogy igaza van, az első perctől tudtam, hogy Cany nagyon más, mint én, vagy mint bárki más.

- Jó, legyen, boldog vagy? Békén hagyom, úgy sem érdekel. Engem semmi sem érdekel, én vagyok Daniel Black! – húztam ki magam és felpattantam a helyemről büszkén.

- Te is tudod, hogy ez nem igaz. Abból, amit rólad hallottam, szerencsére több vagy, mint ”Daniel Black” – engedett meg egy vigasztaló mosolyt felém. – Tudom, hogy törődsz vele! – nézett vissza az ajtóból majd elment. Igaza volt, de nem akartam, hogy ezt tudja, és szerencsére senkinek nem is kellett tudni.

Ezek után már nem sok minden rémlik, csak annyi, hogy megnyomtam a kettes gyors tárcsázót és a két lány harminc percen belül már ott is volt.

Elmélyültem nagyon, a telefon hangos csörgése zökkentett ki a már majdnem félálomból.

- Igen, itt Daniel!

- Halló, a Saint Mater kórházból hívom, kérem, jöjjön be, híreink vannak az anyjával kapcsolatban – mondta teljesen monoton hangon. Erre én megköszörültem a torkom és felkaptam magam állásba. Nem tudtam, hogy rossz vagy jó hír lesz, de a szívem legmélyén nagyon reméltem, hogy jó hír.

- Rendben, köszönöm, nem sokára ott vagyok! – csaptam be magam mögött az ajtót, de előtte még haza akartam menni.

- Dr. Abby várni fogja, tudja hova kell mennie, viszlát! – tette le a kagylót a monoton hangú nő.

- Viszlát! – köszöntem el.

- Várj, Dani, hova mész? – kelt fel a szőke hajú lány, de a nevével már bajban voltam.

- El kell mennem, drága! – néztem rá, mint aki egy szemernyit is sajnálja.

- Ki volt az? – értette a telefonálóra.

- Semmi közöd hozzá – vágtam vissza, mert elég rosszul érintett mikor valaki személyes dolgokról érdeklődik teljesen gátlástalanul.

Milyen nap is van, basszus? – gondoltam végig mikor beültem a kocsiba és teljes sebességgel nekiindultam a kórháznak.

Bent a már megszokott módon a kórteremhez vonultam, ahol Dr. Abby várt rám.

-      Jó napot! – tettettem az illedelmességet, de valójában egyáltalán nem éreztem tiszteletet eziránt a nő iránt.

-      Neked is, Daniel! – mosolygott és közben magához szorított a kórlapot.

-      Nos, mik a fejlemények? – néztem rá, majd megőrültem, hogy halljam a választ.

-      Először szeretném, ha ezt nem itt beszélnénk meg, mert tudod még a falnak is füle van – mutatott körbe és bementünk az irodájába. – Nos, mint azt mindketten tudjuk, az édesanyád már 10 éve itt fekszik, ezért jól tudjuk, hogy nem sok esély van arra, hogy felébredjen.

-      Igen, igen… ezt már hallottam – dűltem le, mint, akit nem érdekel, de valójában olyan volt, mintha kést forgattak volna a szívemben.

-      Rendben, csak akartam, hogy tisztában légy vele. De ha felébred is, akkor szinte mindent újra meg kéne tanulnia, lehet, hogy béna lenne, vagy nem tudna beszélni, vagy el is felejtett mindent, nem lehet tudni…

-      Dr. Abby, kérem, térjen a lényegre, nem azért küldök hatalmas csekket minden hónapban a kórháznak, hogy hablatyoljon hanem, hogy mondja, mi van az anyámmal.

-      Daniel, légy türelmes! – fegyelmezett, mintha példát akarna statuálni, de nekem nem lehet, nem az anyám.

-      Mondja már, az ég szerelmére! – sürgettem és próbáltam kicsikarni belőle, de már lelkiekben készültem a szörnyű hírre, amit ilyen nehézkesen akar kinyögni.

-      Ma délután az anyja újabb jelet mutatott…

-      Mi? – hitetlenkedtem, nem akartam hinni a fülemnek. – Miféle jelet?

-      Az EEG javulást mutatott, de Az EKG szerencsére változatlan – kezdett bele.

-      Lassabban kérem, köznapi nyelven…

-      Az agyi kapacitása nőtt, ez mindenképp jó jel. Az orvosok azt mondták jövő héten megpróbálják felébreszteni a mesterséges kómából, de kérlek, ne éld bele magad, nagy az esélye, hogy nem jön össze…

-      Rendben! – álltam fel.  – Köszönöm! És melyik orvos?

-      Dr. Berrett, ő a legjobb a szakmában, hidd el, nem lesz baj.

-      Remélem is – húztam mosolyra a szám.

-      És… lenne itt még valami…

-      Mi? – néztem kétségbeesetten.

-      Kerüld a feltűnést, most kérlek utoljára! Ha kiderül, hogy milyen ember vagy és, hogy az anyád már nyolc éve csak a te pénzed miatt fekszik itt, mind megnézhetjük magunkat! Kerüld a feltűnést! – utasított szigorúan.

-      Miről beszél? Minden szabályt betartottam – háborodtam fel.

-      Ó, igazán?

-      Igen.

-      Akkor, hogyan lehet, hogy mikor legutóbb itt jártál bent arról az egész kórház tudott, valami szőke lánnyal voltál?! Sőt, még nem régiben a rendőrök is megkerestek, mert nem messze a kórháztól összevertek valakit. Egy csapat tinédzser fiút mondott, úgy a tizennyolcas éveik végén, nem ismerős?  - szegezte nekem a kérdést, amire egyértelmű volt a válasz, csak, hogy sosem lettem volna, olyan balga, hogy be is valljam.

-      Nem tudom, miről beszél – húztam ki magam, mintha nem is most lepleztek volna le, de nem érdekelt, mert már 8 éves korom óta ismerem Dr. Abby-t és sosem árulna el engem.

-      Persze – húzta el a száját. – Tudom, hogy nehéz, de kérlek! Minden rendbe jön – simogatta meg a vállam.

-      Dr. Abby, kérem, jöjjön, szükség van magára a kettes műtőben! – kopogtattak és kiabáltak nem messze tőlünk. Elrohant mire én egyedül maradtam a gondolataimmal. Átbaktattam anyához, leültem mellé és néztem, ahogyan fekszik. Arra gondoltam, vajon milyen lehet neki most? Vannak fájdalmai? Nem tudom, mi lesz, ha felébred, de sokkal kétségbe ejtőbb lesz a helyzet, ha nem. Közelebb toltam a széket és ráfektettem a fejem a kicsi, kezére. Elszundíthattam, mert a következő, amit hallottam, hogy valaki az üvegen kopácsol.

-      Daniel, menj be az iskolába! Emlékszel mit beszéltünk meg? – szorította jobban magához a kórlapokat mérgében Dr. Abby.

-      Megyek már! – kaptam össze magam és még egy utolsó puszit nyomtam anya kezére.

Beérve újra megerőltettem magam és csak próbáltam kibírni a napot, amiben persze a haverok majd sokat segítenek. Éppen becsengettek, sajnos. Megláttam, ahogyan Candy belép az egyik terembe, nevetett, olyan édesen nevetett, picit már idétlenül. Britt az egyik oldalán, az a nevetséges, bárgyú képű, új fiú pedig a másik oldalán. Ő lehet Mason. Ő biztosan sokkal jobb neki, mint én. Bementem én is utánuk és leültem a legmesszebbi padba, majd a sarokba dobtam a táskám. Pár perccel később három lány ült le mellém, mindegyikük ide-ide pillantgatott néha. Pontosan tudtam, hogy ez mit jelent - rövid szoknya, kiengedett haj, amibe percenként beletúrnak - felhívás volt keringőre.

Letettem magam elé a telefont, hogy lássam, ha bárki is hívna, Connor, Dr. Abby vagy bárki más. De persze, most is megkaptam a magamét.

-      Mr. Black, hol volt reggel? Az első két órán nem volt bent. – közöltem a nyilvánvalót az osztályfőnök.

-      Dolgom volt – szögeztem le és nem is volt kedvem tovább ecsetelgetni.

-      Dolga volt? – nézett le rám és közben a kezében lévő tollal játszott.

-      Jól hallotta, tanárnő! – szúrtam oda hegyesen, mert már elegem volt, hogy mindig engem szúrnak ki.

-      Daniel Black, néhány hónap van már csak az iskolából, nagyon kérem, ne bosszantson fel, mert maga húzza a rövidebbet! Délután itt marad büntetésben! – zárta le ezzel a kis vitánkat a tanárnő.

Óra közepén kaptam egy SMS-t Connortól, miszerint ma délután meccs. Finoman közölte, hogyha ezt is lemondom, elintéznek. Nem féltem tőle egyáltalán, ritka gerinctelen ember, kis haszonleső.

Kicsengetéskor felkaptam a táskámat, amit még óra elején a sarokba vágtam.

Lassan, de valahogy eltelt a nap, a három lány, akivel osztályfőnökin akadtam össze, valahogy mindig újra felbukkantak. A tanárok is egész nap figyelemmel kísérték minden léptem. De még tetézték tovább a dolgot, mert órák után végre már éreztem a szabadság jóleső bizsergetését, mikor valaki akadályt állt. Cany.

-      Hova készülsz?

-      El. - zártam rövidre a beszélgetésfonalát.

-      De büntetésben vagy.

-      Ki szerint? – szögeztem hozzá a kérdést, de valójában csak dühíteni akartam, majdnem olyan jól állt neki a dühöngés, mint a boldogság.

-      A tanárnő szerint, aki azt mondta tartsalak szemmel, nehogy ellógj.

-      Miért te?

-      Mert mint mindig, rossz helyen voltam, rossz időben.

-      Nekem most mennem kell, ha megbocsátasz.  – kerültem ki gyorsan, azt hittem – sőt meggyőződésem volt – hogy ennyiben hagyja a dolgot, hiszen megbántottam. De nem.

-      Állj! – lépett egyet hátra, ezáltal még mindig akadály képezett.

-      Candice Jackson, szépen kérlek, engedj el! – fordultam hozzá kedvesen, igazán megerőltettem magam. Közben elment mellettünk egy lány, miniszoknyában volt, egy pillanatra megakadt a szemem a szoknya alsó részén. A következő pillanatban már Cany ítélkező tekintetével találtam magam szemben, ahogy elkrákogja magát.

-      Mi van? – néztem rá.

-      Daniel Black, nagyon szépen kérlek, maradj! – mosolyodott el erőltetetten, el is gondolkodtam rajta egy percre, majd mellettünk megjelent Mason is.

-      Szia, Daniel! – köszönt neked, de persze csak azután, hogy megfogta Candice kezét, és közben felém küldött egy önelégült mosolyt.

-      Mason… Most, ha megbocsátotok nekem, mennem kell! – léptem el tőlük, de ekkor már szabadon távozhattam, bármilyen akadály nélkül.

Visszanéztem, amikor úgy gondoltam már ők nem láthatnak engem, nevettek, mélységesen boldognak láttam azt a kis idiótát, de Cany-t már kevésbé.