2014. május 31., szombat

Esély

15. fejezet

Halihó drágaságok!


Nagyon köszönöm a visszajelzéseket, remélem nem késtem el, siettem, ahogy csak tudtam, de még le akartam ellenőrizni, hogy jó legyen! A következő fejezetet Bagyzoli15-nek ajánlom, ez volt az e-mailedben, remélem nem baj, hogy ezt írtam! A következő rész két hét múlva jön! Remélem a mostanit is szeretni fogjátok!
xo xo -V



Candice

Forgolódtam és próbáltam álmot erőltetni magara, de csak a Red partira tudtam gondolni, mindent megrendeltem? Minden jó lesz így? Vajon tetszeni fog majd az embereknek? Megrántottam magamon a kis plédet mérgemben, mert egyszerűen képtelen voltam elvonatkoztatni attól, hogy mit is szúrtam el? Szerettem volna, ha tökéletes lesz és már csak alig egy napom volt, hogy azzá tegyem. Hirtelen anya éles hangja szűrődött át a falakon a nevemet sikongatva. Nem értettem mi lehet, mert már az óra is fáradtan kattogta a hajnali kettőt. Azonnal a hang irányába indultam, lentre futottam, mert onnan hallottam a zajokat. Anya apa mellett térdelt, kétségbeesettem próbált segíteni.
-      Mi történt? – néztem rájuk és odaguggoltam anya mellé.
-      Rosszul lett, és nem tudok mit csinálni, hívd a mentőket, kérlek! – mondta hisztérikusan.
-      Rendben – nyúltam a telefon után, mire apa keze megállított az enyémet.
-      Ne! Nem kell!
-      Miket beszélsz te itt? – néztem rá értetlenül.
-      Én jól vagyok… - tápászkodott fel, teljesen egyszerűen, valóban, úgy tűnt, hogy semmi baja.
-      Jól vagy? – kérdeztem aggódva még mindig magamhoz szorítva a „csoda” készüléket.
-      Soha jobban – nyögött egy nagyot, de utána már nem is szólt egy árva szót sem.
-      Biztosan? – közelítettem meg óvatosan, nem féltem, csak éppen voltak elképzeléseim mik történhetnek.
-      Persze. – adta meg az egyszerű választ.
-      Biztosan, Zach? – kérdezett rá anya is, hogy biztosra menjünk.
-      Igen, Hillary, minden rendben, ne aggódjatok már ennyit, csak egy kicsit fájt a fejem..- legyintett.
-      Rendben – mondtam értetlenül, de már nem feszegettem a témát.
Visszaballagtam, elég furcsa volt, talán álmodtam volna?- jött hirtelen az ötlet, de nem volt túl valószínű.
Reggel már csaknem megőrültem az idegtől, kapkodtam ide-oda, és méghozzá eredménytelenül, mivel jóformán idegességemben mindent elrontottam.
-      Nyugodj meg, édesem! – simította meg anya a vállam.
-      Én nyugodt vagyok – mondtam és közben abba hagytam a körmöm rágását is, hogy hitelesebb legyek. – Fel kell hívnom a virágost, ha megbocsátotok – álltam fel az asztaltól. Közben hallottam, hogy a csengő is megszólal, ami csak még egy tétellel bővítette a listám. – Megyek én! – kiabáltam, pedig belegondolva felesleges volt, hiszen anyáék pár méterre voltak. Arra számítottam, hogy egy ételfutár vagy egy fényképész, aki már nem ért el telefonon, de nem az volt.
-      Itt írja alá, kérem! – dugta azonnal az orrom alá a papírt a postás, meg sem várva, hogy elvegyem a fülem mellől a telefont. Aláírtam és átvettem egy dobozt. Hatalmas volt és könnyű. Nem sejtettem mi lehet benne. Bent ledobtam majd próbáltam tovább intézkedni, egyszer csak arra figyeltem fel, hogy anya megint nekem kiabál.
-      Candice!
-      Igen? – tértem vissza közéjük. –Mi van?
-      Azt hiszem ez neked jött! – húzott ki a dobozból egy rózsa vörös báli ruhát. Magához mérte, és egyszerűen csodálatosan festett. Körben csipkeszabása még jobban feldobta a már eddig is gyönyörű darabot.
-      Ki küldte? – mentem közelebb bátortalanul.
-      Nem tudom- mosolyodott el, nincs hozzá kártya. Én sejtettem valamit, de nem akartam elkiabálni. Masonről még nem sokat meséltem, de talán majd ezután a bál után többet fogom emlegetni a nevét. Boldog vagyok, éreztem magamon, hogy elönt a jóleső boldogság. Nem éreztem, hogy felemésztene, csak egyszerűen képes volt mosolyt csalni az arcomra. Olyan megnyugtatóan édes volt, mintha soha semmi rossz nem történhetne. Az iskolában, ahogy meglátott azonnal odajött hozzám.
-      Szia, végre, hogy itt vagy!
-      Miért, mi történt?
-      Az igazgatónő téged kéret, már egy félórája csak őrjöng! – mondta siettetéssel a hangjában.
-      Rendben, megyek – nyomtam egy puszit az arcára, mire elmosolyodott.
-      Nyugi, Cany, minden oké lesz! – ezzel a végszóval az igazgatói felé vettem az irányt. Bent volt már és engem is azonnal fogadott.
-      Csak, hogy itt vagy. – mondta kedvesen. – Beszéltem a tanárokkal, és szomorú hírt kell, hogy közöljek…- kezdett bele majd szinte leültetett a vele szemben lévő székben. Egy picit kétségbe esetem, mert nem tudtam miről lehet szó. – Az a helyzet, hogy adódott néhány probléma, és nem tudunk sort keríteni a Red partira… - kezdett bele, de most az egyszer udvariatlan módon közbevágtam.
-      Az nem lehet, hiszen már minden meg van…- estem még jobban kétségbe.
-      Sajnálom, drágám, de van néhány tényező, ami nem hagyható figyelmen kívül! – mondta szigorúan.
-      Mi? Miféle tényezők? – néztem könyörgően, hátha meghatódik, sőt el akartam érni, hogy meghatódjon, mert nem akartam lemondani a partiról, fontos volt nekem. Még ha nem is tudom megmagyarázni, hogy miért.
-      Sajnálom, de nem mondhatom meg…- mondta és közben elfordított a fejét. – be akarta tartani a szabályokat, de én nem bírtam annyiban hagyni.
-      Kérem… kérem szépen…
-      Rendben – adta be a derekát egy kiadós csönd után. – Az iskolát rendőrök fogják figyelni, mivel néhányan az iskolából drogot tartanak maguknál. Ha ez a buli megrendezésre kerül, akkor biztos, hogy a fél iskola a rendőrségen fogja tölteni az éjszakát drogbirtoklásért és még Isten tudja miért… Nem engedhetem meg ezt, az iskola jó híre fontos, nem egy akármilyen hírű iskola vagyunk, képzelje csak el, milyen lenne, ha az egyetemi felvételién az elbírálók azt látnák, hogy egy olyan iskolából jött, ahonnan a fele gyerek büntetett előéletű. Nem engedhetem, hogy ez az este lemenjen, sajnálom Candice, de azért ne keseredjen el, hiszen a jutalmát, mint mindig most is megkapja.
-      Nem kell, és köszönöm, hogy elmondta, ígérem, nem mondom el senkinek! – vettem fel a táskám a földről majd elhagytam a termet.
A következő pár órám teljesen nyugodtan ment, próbáltam koncentrálni, de csak azt számolgattam hány embert kell felhívnom és lemondani a dolgokat. Kicsengetéskor eszeveszettül szaladtam a szekrényhez, míg végül bele nem ütköztem valakibe. Próbáltam minden papírt felkaparni a földről, míg végül észrevettem kibe botlottam bele. Szürkéskék szem, erősen piros száj és erősen kidolgozott test.
-      Szia, Daniel! – vettem fel az utolsó darabokat majd tovább próbáltam állni.
-      Candice, én hallottam a Red partiról, hogy haladsz vele?- kapott el mielőtt még el tudtam volna menni.
-      Annak vége, lemondták – világosítottam fel, majd végleg tovább álltam. Nehéz megmondani, milyen emberek fognak meg, melyek azok a tulajdonságok, amelyek egyesülve olyan embert adnak, akivel törődöm, de Dan ilyen volt, és ezért utáltam magam. Számolgattam az órákat, hogy minél hamarabb teljenek, a parti nyolckor kezdődött volna, nem tudom miért vártam ennyire, de tényleg bántott, hogy elmarad. Már éppen indultam volna haza, mikor valaki megjelent mögöttem, Mason volt az.
-      Candice, hallottad? – kapott fel egy pillanatra.
-      Mit? – néztem rá értetlenül.
-      Hát, a Red partit…
-      Mi van vele? – szóltam vissza azonnal.
-      Meg lesz tartva, most mondta az igazgató.
-      De hiszen az lehetetlen.
-      Az imént hallottam, és halál biztos! Red parti! – üvöltött fel. – Örülj már! – villanyozott fel engem is. Nem értettem ezt, de inkább úgy gondoltam, hogy nem is foglalkozom vele, csak örülök neki. Minden rendben volt, minden le volt szervezve és már csak alig pár óra volt addig.

Középen egy hatalmas fáklyamenet vezetett a felsorakozó elsősökhöz, aki mint mindenki más piros ruhában voltak. Már majdnem besötétedett, ezért csak a fáklyák tüze világította be a teret. A fiúk feketében voltak és az este tiszteletére mindegyikükre egy vérvörös rózsát tűztünk. A színpadon az énekesek szintén ezekben a színekben pompáztak. Virágos út futott végig a közepén a térnek, és volt egy kis hely, ha valaki táncolni akart. Tökéletes volt, pont olyan volt, amilyennek terveztem. Britt hirtelen megjelent mellettem, furcsa volt ruhában látni, de gyönyörű volt, jól állt neki a piros.
-      Gyönyörű lett! – bókolt nekem, mire az arcom átvette a ruha színét.
-      Köszönöm. – majd meghallottam a kedvenc számom, nem beszéltem le az együttessel ezt a számot, ezért meglepődtem, de persze kellemesen.
-      Felkérhetek egy táncra? – hallottam meg magam mögül egy ismerős mély hangot. Megfordultunk Brittel, és Dannel találtam magam szemben ismét és ott állt mellette még egy fiú, nem ismertem őt. Nem tudom, mit feleljek, legszívesebben nemet mondtam volna azonnal, de nem tudtam.
-      Én…
-      Nem fogadok el nemleges választ, ennyire már ismerhetnél! – húzta mosolyra a száját, olyan magabiztosnak látszott.
-      Sajnálom, de pedig azt kell, hogy mondjam, nem lehet, ügyelnem kell, hogy ne legyem semmi baj a partin…- hazudtam szemrebbenés nélkül, Britten láttam, hogy rögtön levágta, de sajnos Dan is.
-      Ő itt Emmett, mutatott maga mellé a fiúra, ők pedig Britt és Cany! – mind ketten kezet fogtunk, érdekes volt, ahogy ez a fiú Brittre nézett, furcsa érzésem volt vele kapcsolatban. – Miért nem hozol Brittnek egy italt? – nézett rá sokat sejtetően Dan.
-      Rendben – válaszolt, mintha már előre tudta volna, hogy mit mondjon. – Mit mondasz Britt? Eljössz velem hozni egy italt? – nézett végül Emmett őrá. B kicsit megszeppenve, de beleegyezett. Utálta az ilyet, de nem akartam beleszólni, tudom, hogy képes megvédeni magát. Mindketten elmentek, mire csak mi ketten maradtunk (már megint).
-      Na, még mindig nem akarsz táncolni? – nézett rám vigyorogva, tudta, hogy felbosszant, élvezte, hogy mérgelődöm.
-      Nem, nem akarok, megyek és megkeresem a pasim – nyomtam meg a pasim szót a mondatban.
-      Ááá, igen? – vágott be elém Dan majd közelebb jött, olyan pofátlanul aranyos volt.
-      Igen. – adtam a választ morcosan, akartam, hogy tudja, dühít a közelsége, és csak arra vágyom, hogy elhúzzon.
-      Szerintem nem hiányzik neked – a zene egyre hangosabb volt, a kedvenc számomon kívül semmit nem hallottam. Dan egyre csak a személyes terembe férkőzött. A fülembe suttogott, amitől még a szőr is felállt a hátamon.
-      De igen – vitattam, sőt tudtam, hogy igazam van.
-      Táncolj velem! – utasított szinte, én pedig ezt utáltam.
-      Nem fogok.
-      Miért? Félsz? Félsz, hogy nem bírsz nekem ellenállni?
-      Nem félek.
-      Bizonyítsd be! – adta meg nekem a kihívást, amit talán egy józan ember visszautasított volna, de én már megrészegedtem, nem az alkoholtól, hanem attól a hatástól, amit ő rám gyakorolt.
-      Legyen! – nyomtam a kezem a kezébe, amit nekem tartott. Lassan a táncosok közé húzott, még mindig túl közel volt hozzám. Egy pillanatra visszanéztem Masonre, aki felé az imént megindultam, egy hosszú szőke hajú lánnyal beszélgetett, hátulról nem ismertem meg a lányt, de azt láttam, hogy Mason folyamatosan engem, vagyis minket néz. A perc egy töredékére összetalálkozott a tekintetem a Danével is, azonnal el is kaptam a fejem.
-      Ne félj! - nem féltem, csak irritált, hogy ilyen közel van.
-      Sosem félek! – húztam ki magam. A zene azóta már váltott, de még mindig jó volt. Dan le sem vette rólam a szemét, kényelmetlenül kezdtem érezni magam.
-      Nagyon dögös vagy ebben a ruhában! – húzta lejjebb a kezét a derekamig, amibe egy picit beleremegtem.
-      Köszönöm – mondtam és közben mérgesen elfordítottam a fejem.
-      Te semmit nem változtál! – nevetett fel, majd picit közelebb vont magához.
-      Te sem! – jegyeztem meg sértően, mivel meg is érdemelte, hogy ilyen sértő legyek vele. Egy bunkó volt és még mindig az.
-      De igen! – fogta meg az egyik kezével az állam, majd magához fordított. – Megváltoztam! – jelentette ki magabiztosan.
-      Bizonyítsd! – használtam ellene ugyanazt, amit ő is ellenem egy perccel ezelőtt. Egy pillanatra elnevette magát majd a fülemhez hajolt, olyan meleg volt a lehelete. A keze megfeszült körülöttem, biztos azt hitte ficánkolni fogok majd.
-      Meg akarlak csókolni – túrt bele a hajamba. Hallottam, hogy megnyalja a száját, majd éreztem, ahogyan a nyakamba csókol, egy pillanatra lehunytam a szemem és élveztem azt a kellemes bizsergetést, amit okozott, de utána feleszméltem mit is csinálok.
-      Hagyj békém! – toltam el magamtól.
-      Candice – lépett eggyel közelebb vissza, majd lenézett a szemeimbe. – Mond, hogy te nem akarod, és már itt sem vagyok! – várt a reakciómra, mire én szinte lélegezni sem mertem.
-      Nem akarom! – üvöltöttem neki, pont, úgy, mint ő az előbb nekem.
-      Hazudsz!
-      Ó, igen? – néztem rá kérdően.
-      Igen, látom a szemeiden. Nem is tudom, mit csinálsz még azzal a kis mitugrásszal – jött közelebb és kezdett suttogni – mikor csakis engem akarsz csókolni.
-      Szeretnéd! – húztam el a szám határozottan, holott pedig már azt sem tudtam, hogyan meneküljek innen, nem voltam ura a helyzetnek.
-      Nem, tudom, hogy így van! – mondta mire én végleg meguntam azt a műsort és el akartam menni. Már mindenki minket bámult, utáltam ezt, az arcom lekörözte a ruhám színét, szörnyen kellemetlen volt. A szívem a torkomban volt és a legszörnyűbb, hogy már megint Daniel miatt voltam ilyen helyzetben. És még csak nem is szabadultam el, egy métert sem tettem meg mikor a csuklóm köré egy magabiztos kéz fonódott. Visszarántott. Dannel egy pillanatra csak álltam szemben, szorított, nem fájt, csak annyira, hogy tudjam, ha akarnám, sem lenne kiút. A derekamon lévő keze megfeszült mire rátettem a kezem.
-      Engedj elmenni! – suttogtam neki oda, amilyen kedvesen csak tudtam, a hangom szinte már könyörgő volt. Egy pillanatra elernyedtek az izmai, és a már csípőmön nyugvó keze sem szorított. Azt hittem sikerült. Már a szívem sem kalapált annyira, habár magában, hogy talán egy centi sem választott el tőle félelmetes volt. Megcsókolt. Egyszeriben csak magához rántott, olyan sebességgel, hogy én magam sem tudtam hol vagyok. Olyan hévvel csókolt, és mégis olyan gyengéden, hogy szinte elájultam. A keze közé fogta az arcom és úgy csókolt, hogy még véletlenül se tudjak elhúzódni. Nyelve besiklott a számba, annyira intenzív volt. Nem tudom meddig álltunk így, de az időérzékemre már nem is mertem hagyatkozni. Dan csak állt előttem, olyan hihetetlen arcot vágott, volt a szemében boldogság meg meglepődöttség, nem is tudtam mire fel.
-      Sosem engedlek el! Már egyszer sikerült megszereznem a szíved, sikerülni fog még egyszer! – mondta suttogva még mindig túl közel hozzám. Hallottam a szavakat, de mire fel is fogtam el kellett telnie pár percnek. Kiszabadítottam magam a kezei közül, amit már hagyott is és elfutottam. Nem néztem vissza, csak futottam. Mindenki utánam bámult, én pedig csak azon törtem a fejem, hogy miért pont én? Miért pont én dőltem be Dan hülyeségeinek?

 Fél tízet ütött az óra, most kell megejtenem a „rituálét”. A jövő évi elsősök beavatása mindig az én feladatom volt, viszont nem akartam úgy kilépni oda, hogy elkenődött a sminkem a könnyektől. Szépen megnyugtattam magam pár szóval majd kiléptem a tömeg elé. Kerestem Brittet a szememmel, de nem találtam sehol, ez még inkább dobott a félelmemen. Mondtam egy rövidke beszédet, valamiért sikerült egy picit el is vonatkoztatnom és csak az elsősök előtt álló gyönyörű évekre gondolnom. Már az utolsó lépéseket végeztük, minden diák meggyújtotta a maga lángját és eltáncolta az első fáklyatáncát, már csak az volt hátra, hogy mindegyikőjüknek gratuláljak, mikor hangos sziréna szó hallatszott nem messziről. Az egyik fiú felkiáltott: a zsaruk! A tömeg, ami eddig türelmesen hallgatta a beszédem, őrült módon üvölteni kezdett és sikongatni. Mindenki arra futott, amerre csak látott. Egyedül én álltam a helyemen, és szidtam magam, amiért ebben egyáltalán részt vettem. Pocsék volt ez az este, ennél már talán nem is lehetne rosszabb. A gondolatmenetem ezzel a mondattal zárult, mire az égből hirtelen egy villám csapott le, elkezdett esni az eső is. A menekülő tömeg és a mérges zsaruk hangja nem ért fel azzal a hanggal, ahogyan a zuhogó esőcseppek hozzácsapódtak a kőhöz és egyenként oltották el az égő fáklyákat. Megfogtam az elázott, piros gyönyörruhát magamon és szaladni kezdtem, néhány embert kikerültem, akit már bilincsen vezetett el a rendőrség és a hátsó kijáraton kimentem az iskolából. Szerencsére senki sem követett, nem volt kedvem az estét egy börtön ágyon feküdve tölteni, miközben anyáék otthon várnak. Sajnáltam, hogy itt voltam, hogy mit tettem Dannel, hogy mi lett a partival és azt is sajnáltam, hogy mit fog majd mondai az igazgatónő, ha mindezt megtudja. Futottam, a magassarkúm szinte kiabált a szenvedéstől, amit az eső és a folyékony sár okozott neki. Egyszer csak dudaszó szakította meg a belső káromkodásom. Nem mertem hátranézni, mert már előre féltem, hogy kivel találom magam szembe. Csak mentem tovább, mintha nem is hallottam volna semmit. Hallottam, hogy valaki megint kiabálja a nevem, muszáj volt bátorságot vennem magamra és megfordulnom.
-      Mi van? – mondtam mérgemben, olyan bántóan, amilyen bántón ezt a két szót csak mondani lehet.
-      Elvigyelek?- nézett rám büszkén Dan a piros Maseratiból meg sem hallva, hogy mit mondtam egy pillanattal ezelőtt.
-      Hagyj békén! – ordítottam rá, mert már tombolt bennem a méreg.
-      Nem foglak. – tisztázta a nyilvánvalót, amitől csak még jobban felpaprikázott. Így folytattuk, én a szakadó esőben, amennyire tudtam óvtam a drága ruhám és a cipőm, ő pedig kocsival követett és próbált meggyőzni, hogy szálljak be. Egyszer csak hallottam, hogy mögöttem becsapódik valami, megerőltetem magam és hátrapillantottam.
-      Mi a fenét csinálsz? – néztem értetlenül Danre, aki szapora léptekkel tartott felém, semmi nem volt nála, ami megvédte volna az esőtől.
-      Követlek – ejtette ki a betűket, mintha csak a legnormálisabb dologról beszélne. Mikor odaért hozzám odahúzott magához és próbált megvédeni az esőtől.
-      Mi a jó francot művelsz? – kérdeztem tőle flegmán újra.
-      Próbállak megérteni, mi a fenéért menekülsz előlem?
-      Én nem menekülök. –tagadtam a nyilvánvalót.
-      De igen…- vitatkozott velem továbbra is, nem értettem miért.
-      Miért csinálod ezt? – kérdeztem tőle és valóban kíváncsi voltam, ennyire jól esik neki, ha kínozhat? Mert nagyon úgy tűnik. Hatalmas szünet keletkezett, azt hittem már nem is lesz válasz.
-      Candice, szeretlek. Úgy, ahogyan még senkit. És majd megőrülök, hogy az enyém légy. Eddig ahányszor valakivel együtt voltam üresnek éreztem magam, de veled… a jó kurva életbe is végre nem! Veled több dolgot kaptam, mint amit megérdemelnék, de nélküled viszont nincs semmim, te vagy a legjobb barátom. És azt hiszem nagyon beléd estem – mondta lassan, láttam rajta, hogy nehezére esett kimondani a szavakat, de nekem sem volt egyszerű hallani. Nem lehettem vele, a saját érdekében kellett volna, hogy távol maradjak tőle, ennek ellenére most megint itt álltam. Mindig olyan keménynek gondoltam, ő volt a nagy Daniel Black, most pedig… ahogyan előttem állt, olyan törékeny volt és sebezhető. Olyan emberi volt, sosem hittem, hogy láthatom majd ezt az arcát is. De hogyan vezetett az utam vissza megint hozzá? De nem is számított, csak az, hogy nem lehetek vele!
-      Nem hiszek neked! – kiabáltam vissza mérgemben.
-      Pedig elhiheted, ha nem így lenne, miért beszéltem volna az igazgatóval, hogy tartsuk meg a Red partit, miért küldtem volna neked ezt a ruhát- mutatott a vizes „csodára" rajtam - miért hoztam volna Emmett-et Brittnek és miért vontam volna el a kis Mason figyelmét Tiffany-val? Miért tettem volna mindezt? – nézett rám várva, hogy szóljak bármit, ez már ordított a tekintetéből is. – Most miért vagy piros? –szólalt meg újra egy kis szünet után, próbált nem nevetni, de nem nagy sikerrel.
-      Mert zavarban vagyok.
-      Miattam? – kérdezte idegesen.
-      Nem.
-      Akkor miért?
-      Mert meg akarlak csókolni – mondtam nevetve, de muszáj volt elfordítanom a fejem, mert nem bírtam a szemébe nézni.
-      Ez furcsa.
-      Miért? – néztem rá értetlenül, azt hittem most jön majd a rész, hogy az egész vicc volt.

-      Mert én mindig meg akarlak csókolni, de sosem vagyok zavarban – nevette el magát majd odahajolt, hogy megcsókoljon, ezzel minden kétségem elfeledtette.

2 megjegyzés:

  1. Drága Nika!
    Ámulok és bámulok, fantasztikus vagy. :D
    Egyrészt mert az új design nagyon tetszik, egy kicsot sötétebb hangulatú, de illik az időjáráshoz.
    A másik pedig a fejezet. Először nagyon elkenődtem, hogy nem lesz Red parti a drogok miatt. Aztán mégis lett és ami ott történt: hát hűha! Mindenre számítottam, de erre nem (azaz mégse mindenre...). Nagyon jól megoldottad. Csak így tovább!

    VálaszTörlés
  2. Szia drága Maffiám!

    Köszönöm szépen, te is az vagy<3
    Köszönöm szépen, reméltem, hogy tetszeni fog, a fejlécet nem én csináltam ha nem Dóra de imádom<3 Próbáltam hozzá igazítani a hátteret is és így jött ki:)
    Nagyon szerettem volna, hogy ez a Red parti izgi legyen, saját bevallásom szerint még mindig nem elég ütős, de nagyon köszönöm a dicsérő szavakat, jól esik! <3333
    Nehéz volt, mert ezt olyan áttörésnek gondoltam ezt a részt, remélem, hogy nem lett túl nyálas, mert az sem igazi Dan-es, de végülis ha azt mondod, hogy jó, hiszek neked!:)
    Köszönöm szépen, egyébként ha lenne valami, amit szeretnél benne látni (vagyis olvasni) akkor írj nyugodtan egy emailt vagy valami és majd megpróbálom beletenni.:)
    xo xo -V

    VálaszTörlés