Megmentőm- első rész

11. fejezet- első fele

 

Candice

Az iskola kapuit átlépve keresni kezdtem rögtön az arcát a tömegben. Az emberek kettesével, hármasával néhol pedig ötösével járkáltak, de fel sem tűnt senki, aki nem ő volt. Egyszer csak megláttam, talán másfél méter volt közöttünk, de mielőtt bármelyikünk is lelépte volna azt a távot Britt a nyakamba csimpaszkodott és egy puszit nyomott az arcomra. Eltántorított az eredeti céltól, de ugyanakkor egy részem örült, hiszen hiába is csábít valami Dan fel, mindig jó érzés ráébredni, hogy volt elég erőm távol maradni.
-Sziaa! Jössz be órára? - szorított még mindig Brit, közben pedig észrevettem Daniel egyik röpke pillantását, elnézett a beszélő fiúcsapat mellől és rajtam pihentette meg sötét tekintetét.
-Persze - bólintottam és bementünk a terembe Miss.Goldberg órájára, aki már most idegesnek látszott. A cipőjének sarka ütemre csapódott a földnek, ami szinte megbolondított. Kedves volt hozzám mindig, semmi pénzért nem bántottam volna meg, mert a hosszú szakadt szoknya, és a pápaszeme mögött egy olyan érzőlény lapult, akinek a véleménye számomra a legfontosabb volt. Helyet foglaltam a számomra múlthéten kijelölt helyen, vagyis az iskola nagymenő drogosa és nőcsábásza mellett, akit volt szerencsém az utóbbi időben egy picit közelebbről is „megvizsgálni”.
 -Szia szépségem! - foglalt helyet mellettem. A becenév hallatára sok mindenki felkapta a fejét, amitől persze engem az ájulás kerülgetett, de láthatóan ő sose volt még ilyen jó formában.
-Css! Megőrültél? - néztem rá villámokat szóró szemekkel, de ő rám sem hederített csak mosolyogva keresztbe fonta a karjait maga előtt.
-Miért? Mi a baj?
-Mi a baj?!  Azt akarod, hogy az egész iskola azt higgye, hogy együtt vagyunk? - néztem rá felhúzott szemöldökkel és közben a ciklon csapatra sandítottam, akik teljesen véletlenül a mellettünk lévő padot pályázták meg azonnal.
-Ne aggódj már annyit...- fordult felém végre teljesen és rám figyelt. - Nincs semmi baj, az emberek tudják mi az a barátság, nem kell ennyit aggódni, okés? - simított végig a karomon.
-Okés - préseltem ki magamból és közben gondoltam megpróbálok olyan utálatos képet vágni, hogy senkinek eszemébe sem jut még egyszer sejtelmesen rám pillantani. Az óra nem sokkal később elkezdődött, pedig már láttam a szőkeségek "csapatánál", hogy kezd egyre jobban felfigyelni az egyik Danre. Megfordult a fejemben, hogy akkor, ha ennyire ki akarnak vele kezdeni, akkor csak nem hiszik azt az emberek, hogy járunk...vagy talán így is simán ráhajtanának, hogy mi együtt vagyunk? Jaj...ez már akkor bonyolult! Mikor Dan részegen beállította hozzám az éjszaka közepén, tudtam, hogy nem egyszerű, de hogy lehetnek a dolgok ennyire bonyolultak egy ember körül...? Gondoltam bele és közben féloldalasan Daniel felé néztem. Szerencsétlenségemre pont elkapta a tekintetem, én pont el akartam nézni, mire ő sejtelmes arcot kezdett vágni.
-Bámulj, ha akarsz, nem zavar, aranyom! - lökte le a tollát, és miközben felvette a földről gyengéden hozzám hajolt és a fülembe súgott. Én erre persze tetőtől talpig elpirultam, de továbbra is szerettem volna úgy tenni, mint aki figyel a tanárra, ezért egyszerűen csak elnevettem magam.
-Csak szeretnéd! - néztem el ezzel megszakítva a kapcsot. Miss. Goldberg éppen magyarázott valamit, hol pedig igazgatta a szemüvegét, de én minden erőmmel azon voltam, hogy bekacsolódjak a dolgokba, és megértsem, amire eddig nem figyeltem.
-Héjj, psszt...- jött megint közelebb Dan. - Este várlak téged a McCall's előtt, este 6 jó?  - búgta szinte bele a nyakamba, a közelsége elég zavarba ejtő volt, de az óra kellős közepén nem akartam rárivallni.
-Miért? Mi lesz ott?
-Meglepetés! Csak legyél ott! - görbült fel a szája és miután már sikerült volna megint visszaterelni a gondolataim az óra felé, kicsengettek. Felkapta a táskáját és kiment, abban a percben pedig a szőke lány társult is hozzá. Muszáj volt nevetnem, ha arra gondolok, hogy milyen átlátszó is ez, de az a mosoly, ami Dan arcára ül ki mikor egy újabb lány van a láthatáron, szintén mindent megér .

Este hatra nem volt nehéz ott lenni a megbeszélt helyen, mert anya is akörül hagyta el a házat. Felkaptam egy farmert, sportcipőt és egy vékonyabb toppot, ugyanis mára már tavaszi időt jósoltak. McCall's pont akörül zárt be, hogy odaértem, csak én ácsorogtam ott a sötétedő utca közepén. A lámpák nem sokkal mellettem már pislákolni kezdtek, bár így sem nagyon javítottak az út hangulatán. A tavaszi szellő befújt a pulcsim alá és már kezdtem nagyon fázni. Egyedül éreztem magam, bárhova fordultam egy árva lélek nem volt sehol, árnyékokat láttam bőven, de hogy azok megelevenedjenek rosszabb gondolat volt, mint hogy egyedül legyek. Úgy éreztem, mintha valaki figyelne engem. Ugyan nem láttam semmit, de nem voltam hozzászokva az érzéshez, hogy valaki engem bámul állandóan. A hideg is kivert ettől a környéktől, azt kívántam bárcsak nemet mondtam volna erre a titokzatos találkozóra, és ráadásul Dannek nyoma sincs, lehet, hogy elfelejtette. Mikor a sikátor felé néztem valami megmozdult, mire bennem egy percre megállt az ütő. Elég volt! Dan elfelejtette, úgy hogy én is inkább hazamegyek. Elhatároztam magam, de a második lépésnél valakibe beleütköztem. Felvezettem a szemem a férfi testén, alaposan minden részét végigpásztázta a szemem, nagyon megörültem mikor a húsvér Daniel maga állt előttem. Még sosem örültem ennyire egy nőcsábász huncut mosolyának életemben.
-Szia! - nézett le rám és közben a táskáját szorította magához.
-Szia, mi van benne? - tereltem volna a témát egyből arra, hogy mi van vele.
-Semmi - mosolyodott el halványan.  - Sokat vártál? - nézett rám aggódóan.
-Nem, csak pár perce érkeztem...- hazudtam, mert már vagy 20 perce itt ácsorogtam és a neszekre, úgy kaptam össze magam, mintha vizelési nehézségeim lennének.
-Akkor jó, menjünk! - mondta és maga mellé terelt.
-Jó, de hova is? - húztam fel a szemöldököm, és egy furcsán bizsergető érzés öntötte el a mellkasom, biztonság. Ahogyan izmos karjait körém csavarta, talán, még ha egy rövid pillanatra is, de biztonságérzetet keltett bennem. A kölnijének ez a megnyugtató hatás most is előjött, nem tudtam betelni azzal, hogy a közelében furcsán nyugodt voltam. Ez az érzés tetszett!
-Majd megtudod, ne legyél olyan kíváncsi - túrt bele szőke hajába, mire a karján belátást engedett a pólója alá. Az izmai megfeszültek és megláttam az egyik tetkóját. Nem vettem ki minden részletet, csak annyit, hogy volt néhány madár, ami egy hatalmas sötét valamiből repül ki, de nem tudtam és nem is akartam tovább puhatolózni, mert hirtelen megtorpant előttem. Észre sem vettem, hogy beléptünk valahova. Büdös volt, izzadság szag terjengett körbe mindenhol, és kigyúrt, macsó férfiak félmeztelenül járkáltak fel-alá, és közben mindegyik odabiccentett vagy kezet fogott a kísérőmmel. Mindenkit ismert, miért is nem lepődtem meg rajta, hogy Daniel Blacket mindenki ismeri? A szememmel mindent meg akartam nézni, mert nem gondoltam, hogy valaha még eljuthatok egy ilyen helyre, az igazat megvallva azt sem tudtam, hogy most mit keresek én itt? De Dan, ahogyan rám nézett úgy éreztem okot akar adni nekem és talán még magának is, hogy miért vagyok most itt. Letette a cuccát és megállt a ring előtt. Bement a közepére és várakozóan rám tekintett. Letettem a cuccom szép alaposan, hátha valaki megzavar és elmehetünk innen, vagy esetleg ez valami rossz álom és a késleltetett reakció az ébredés, de nem...semmi. Bemásztam a kötél alatt, ami könnyebbnek tűnt, mint amilyen volt. Dan végig engem figyelt, egy pillanatra sem vette le rólam a sötét tekintetét, pedig nem tudtam figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy jó formán mindenki minket bámult.  Hallottam nyögéseket, kétségbeesett kiáltásokat, hisztérikus nevetéseket, de próbáltam Dan megnyugtató lényére összepontosítani. Felém nyújtotta a kezét, így túlléptem a kötélakadályom is, amibe már majdnem beletört a bicskám. Elmosolyodott a szerencsétlenségemen, mire én egy picit elpirultam. De ez most nem az hely, és nem is az a helyzet volt, hogy megengedhettem volna magamnak a zavart.
-Mit szeretnél csinálni? - néztem rá kérdően, mire a mögöttünk lévő zenét hangosabbra vette és közelebb jött. Belesúgott a fülembe.
-Harcolni... - búgta a fülembe, kirázott tőle a hideg, sőt beleborzongtam, amire ő persze rögtön felkapta a fejét.
-Csak fázom...- hazudtam, mert még mindig jobb indok volt, mint azt mondani, hogy miatta volt. - Komolyan verekedni akarsz? Velem? Most? Tettem fel a haszontalanabbnál haszontalanabb kérdéseket, mert már láttam a szemében, hogy mire is készül.
-Candice Jackson? - nézett rám hízelgően. - Most megtanítom, hogy rúgd szét az emberek kibaszott seggét! - nevetett fel, és azon kaptam magam, hogy egy pillanatra nem figyeltem a körülöttünk bűzölgő fiúcsapatra, aki a sarokban álldogáltak és egészen biztosan rólunk beszéltek. - Szabad a kesztyűt? - nyújtotta nekem és közben meghajolt, mintha valami értékes dolgot készült volna a birtokomba juttatni. Odanyújtottam neki a kezem, mire az egyszerűen belecsúszott a kesztyűbe. Mellettünk nem messze elsétált egy lány. Hosszú, kivasalt, de összefogott barna haj; kis, alig valamit takaró edzőruha. Nagyon feltűnően szemezett Daniellel, de ahogy Dan rápillantott láttam, hogy ő más, már ismerték egymást, nagyon is! Tényleg gyönyörű volt és persze csinos is, ha van olyan lány, akit Dannek teremtettek, akkor ő pont olyan volt!
-Odamehetsz, ha szeretnél...- súgtam Dan fel, de már amúgy is mindegy volt, hiszen a lány előbb környékezte meg őt.
-Hogy, hogy megint itt Black? - sandított felém egy rövid pillanat erejéig, de azalatt az idő alatt is úgy, mintha az utolsó ember lennék a földön, akivel ő beszélni akart. Ebből én már következtettem, hogy ő lehet Dan exbarátnője.
-Megjött a kedvem. - szúrta oda neki, azt is hegyesen. Egyfajta bizsergető érzést okozott, hogy csak velem foglalkozik, és hogy nem is érdekli őt ez a gyönyörű lány.
-Értem, nos ha kell valami… amiben segíthetek...tudod, hol találsz! - mosolygott egy utolsót majd ő is elveszett a fiúcsapat mögött, akik mostanra remélem találtak nálunk nagyobb szenzációt is. Ezután egy kisebb csend telepedett a ring belső részére, de meg akartam ezt törni!
-Kedves lány - hazudtam szemrebbenés nyoma nélkül.
-Nem az...- nevetett fel egy nagyot.
-Hogy hívják?
-Nicole. – ejtette ki a nevét és közben minta a világ terhe nehezedett volna a vállára.
-Mi a baj?- simítottam meg a vállát a bokszkesztyűben.
-Semmi, csak tudod furcsa, hogy róla beszélünk…
-Miért?
-Mert a volt barátnőm…
-Igen, ezt sejtettem!- engedtem felé egy halvány mosolyt.
-Beszéljünk másról! – próbálkozott gyorsan témát váltani. – Hogy, hogy ma eljöttél?
-Hívtál. – mondtam és közben próbáltam utánozni, ahogyan üt. Megvallom, hogy zavarban éreztem magam, mert féltem, hogy bármelyik pillanatban kiröhög és itt hagy, még ha erre kevés is volt az esély.
-Most komolyan. Mondhattál volna nemet is, a jó lányok ilyenkor tanulnak nem? – jött kicsit közelebb és megfogta a kezem, megszorította a csuklóm.
-Te tudod mi az a tanulás? – néztem rá tettetett meglepődöttséggel, és közben röhögni kezdtem.
-Nagyon vicces… Csak, hogy tudd, igen tudom, mert éppen mögötted van a Megyei Biológus verseny legkitűnőbb embere!
-Nem mondod komolyan!
-Ó, dehogyisnem! Most pedig helyezd az erőd a bal lábadra, tedd előre a jobbat, és a két kezed tartsd szorosan magad előtt. – húzta közelebb a karom magunkhoz. Éreztem, ahogyan a szeme meredtem a kezeimet figyelik, én sem mertem más felé nézni, csak követtem az utasításait.
-Nem hiszek neked! Nem lehetsz okos IS!
-Ezt meg hogy érted Cany? Miért mi vagyok még? – kalandozott le a keze a csuklómról a derekamra, beleborzongtam az érintésbe, majd próbáltam kimenteni magam a slamasztikából, amibe magma kevertem.
-Én…
-Ugyan, mond ki!
-Mit? – néztem rá értetlenül, és már láttam a szemében megcsillanni a szikrát, csak növeltem a már így is hatalmas egóján.
-Hogy helyesnek tartasz! – húzta csibészes mosolyra száját.
-Nem! Én nem!
-Ó, mond ki Cany!
-Jó, legyen, szerintem… nagyon elfogadhatóan nézel ki! – adtam be a derekam félig, de sose mondtam volna ki, amit igazán hallani akart. Pedig igaz volt, nem találkoztam még olyan fiúval, aki ennyire helyes lett volna, mint ő.
-Elfogadható? – húzta fel a szemöldökét, ebből tudtam, hogy a téma még nem lesz felfüggesztve.
-Igen…- mondtam halkan, mint aki némán várja az ostromot, de valójában eszem ágában nem volt együtt működni.
-Valld be, csodálsz! – mélyen a szemembe nézett és várta, hogy megszólaljak, de én egy hirtelen ötlettől vezérelve elgáncsoltam és megpróbáltam kiszabadítani magam a karjai közül. Nevetve borultam rá és még az után is, hogy végre földet értünk. Alig bírta abbahagyni a röhögést, én pedig csak képzeletben vállon veregettem magam, hogy megúsztam az előbbi szituációt. A hasán feküdtem addig, míg újra meg nem láttam a kémlelő tömeget magunk körül, mert akkor hirtelen mindent átértékelve próbáltam felkecmeregni. Ezt megérezve visszarántott, megakadályozva a felkelést és mikorra észbe kaptam már ő volt rajtam.
Láttam a szemében valamit, néztek már így rám, de ez más volt, éreztem, hogy az arcom, mentem lángba borul.
-Legyen, helyesnek tartalak!- vallottam be, mert azt akartam, hogy felkeljünk innen, és ezt a kétértelmű helyzetet egy életre elfelejtsük. Diadalittasan állt fel és közben engem is felsegített. Még egy rövid ideig tanítgatott, de be kellett ismerni, hogy nem én leszek az év tanítványa.
Mikor végeztünk és már elhagyni készültük a helyet, megint feltűnt Nicole. Dan éppen fiúknál állt, Nicole odalépdelt, olyan kecsesen, mint egy kismacska, és egy papírcetlit csúsztatott Dan zsebébe. Dan mint mindig önelégült arcra váltott, majd odahajolt Nicole-hoz, nem tudtam, mit mondhatott neki, de azon erőlködtem, hogy ne is érdekeljen.
-Mehetünk? – lépett oda hozzám mikor már indulásra készen állt mindkettőnk.
-Persze. – néztem utoljára körbe a helyen.
Kint megcsapott a hideg tavaszi szél, összehúztam a felsőm. Rápillantottam az órára, ami fél 10-et mutatott.
-Jól érezted magad? – emelte a vizes üveget a szájához a mellettem álló fiúegyed.
-Igen – vallottam be őszintén, mert a sok zavaró tényező ellenére igenis szórakoztató volt.
-Akkor jó.
Elkanyarodtunk balra, ahol a földön egy negyvenes évei végén járó férfi feküdt éppen. Ilyen helyzetekben átfutnék a járda túlsó végére, de most megőriztem a hideg vérem. Mikor viszont azt hittem megúsztuk, a titokzatos férfi utánunk jött. Előrántott egy kést. Megijedtem, de ahogyan Dan ránézett inkább szánalom volt az arcában, mint félelem, ez engem is megnyugtatott, tudtam, hogy minden jó lesz. Dan maga mögé tolt és dulakodni kezdett a férfival, aki így második ránézésre, nem tűnt szegénynek, sőt! Egy fekete (bár koszos) zakó, és egy vászonnadrágot viselt. Egy elegáns Manolo Blanic cipővel, a rolex óra fénylett a kezén, ahogy az üveg visszaverte a lámpák fényét. A zakón volt egy címke: M. Jenkins. Ez biztosan a neve lehet. A gondolat mentem alatt Dan a földre kényszeríthette, és addig verte, míg már a véren kívül nem láttam mást az arcából.
-Ne! Dan! Hagyd abba! – sikoltoztam a holdfényes éjszakába. Nem akartam, hogy megöljön valakit, mert tudtam, hogy képes lenne rá. Elkapta a kezét, mikor utána nyúltam, de én akkor sem adta fel. – Daniel! Elég!- visítottam még élesebben. Odahajoltam hozzá, kezem közé vettem a véres arcát és letöröltem egy könnycseppet, ami végig futott az arcán.  – Kérlek! – suttogtam ezúttal. Jenkinsnek már gyenge volt a pulzusa, de még életben volt. Segítettem Dannek felállni, majd az út menti telefonnal hívtam egy mentőt. Amilyen gyorsan lehetett eltűntünk és mire észbe kaptam már 6 utcával arrébb jártunk. Megmentett. De ami furcsa, hogy én is őt!...