Támaszpont

9. fejezet

Köszönöm, hogy ilyen hamar összegyűlt az öt komi és akkor az ígért következő fejezet...

Daniel

A ceruza vége a számban volt, és közben próbáltam minden erőmmel nem odafigyelni a tanárnőre, aki bőszen magyarázta nekünk a történelem rejtelmeit. A második világháború, Hitler és még megannyi dolog. Azon járt az eszem, hogy vajon, mit csináljak majd holnap, vagy kivel kell holnap bunyózni? A tegnapra terelődtek a gondolataim, nem tudom, hogy történt, hogy megnyíltam Can-nek, de éreztem, hogy megbízhatok benne, és a szemében láttam, hogy valóban törődik, nem úgy, mint mások.
-Dan… Dan… - mondogatta valaki a nevem – Hol jártunk? – nézett rám egy picit kétségbeesett szemekkel Candy.
-Nem tudom, bocsi…
-Zavarok? – nézett ránk a tanárnő egy pillanatra majd folytatta a mondanivalóját. – Szóval ott tartottunk, hogy Pearl Harbor, ki tudja mi az, és hogy kinek a tulajdonában állt? – nézett körül az osztályon a tanár és kereste a lóbáló kezek között a kiszemeltjét.
-Támaszpont! – szólalt meg a tanár. Az amerikaiaké volt, egy olyan biztos pont volt számukra, amit senki és semmi nem tudott ledönteni a helyéről. Viszont, ha valakinek sikerült volna, akkor egész Amerika egy az egyben megszűnt volna létezni, mint egy erős „pont”.
Ahogy a tanárnő mosolyogva felvázolta nekünk a fogalmat egyetlen pillanatra sem vette le rólam a szemét. Mire gondolhatott ezzel? Nekem semmi szükségem nincs biztos pontra, én magam vagyok a magabiztosság, nincs szükségem senkire, aki engem még erősebbé tenne. - gondoltam bele, de a végén már meggyőztem magam, hogy túl sokat képzeltem bele, és a tanárnő csak véletlenül figyelt engem miközben erről beszélt. Mire a gondolatmenetem végére értem, már kicsengettek és mindenki, mint a csorda egyszerre egy irányba kiigyekezett a teremből.
Candy ma nagyon furcsán viselkedett, az ebédlőbe érve ő már készült helyet foglalni egy asztalnál, de mikor odamentem hirtelenjében, mintha teljesen kizökkentették volna az eddig nyugodtságából.
-Szia! – pattantam le mellé és ledobtam a táskát. Ahogy a táska elrepült, Can szeme követte a vonalát, nagyon elmosolyodott. Így én sem tudtam megállni, hogy ne görbüljön a szám felfelé.
De alig pár másodperc után, már megint visszatért arcára a szomorúság, ült és néha-néha egy sült krumplit tett a szájába, amiből nem szégyelltem én is lopni néhányat.
-Te Cany, mit csinálsz ma?- néztem rá és közben bekaptam egy krumplit.
-Semmit. – felelte egyszerűen.
-Meccs van, Connor vigyázz rád, de ha nem, csak szólj, mert egy perc alatt szétrúgom a kapzsi seggét – néztem rá komolyan, mire egy percre felnevetett, de mikor látta, hogy nem viccelek, egy picit ledermedt az arca.
-És azt akarod, hogy menjek? – nézett rám értetlen arckifejezéssel és közben egy hasáb krumplit lóbált a kezében. A testtartása, az unott arca úgy tükrözte, mintha álmos lenne, de a hír hallatára egészen jó kedve lett. Hatottam rá. Büszke voltam magamra, nagyon is!
-Hát persze, hiszen a barátom vagy – néztem rá még mindig mosolyogva, majd egy utolsó krumplit bekapva, felvettem a táskám és megindultam a terem felé. Egy utolsó puszit nyomtam fejére majd a többi nagymenő kosarassal a tornaterembe igyekeztünk meglesni a még bent játszó kézilabdás lányokat.


A buli már régen megkezdődött, egyedül már csak a ring másik „vendégét” vártuk, hogy megérkezzen. Bementem az öltözőmben Connor már idegesen járkált fel-alá izgalmában. Már éppen készültem ráförmedni, hogy miért nem hagyja abba az állandó járkálást, mikor kinyílt az ajtó. Candy lépett be rajta. A sminkje most erősebb volt, még nem láttam őt így, a ruhája pedig nem volt túl visszafogott, egy rövid shortban volt, és egy dzsekiben, nagyon jól állt neki. Először szinte meg sem ismertem, de ezek a szőke tincsek bárhol és bármilyenek legyenek is, biztos, hogy megismerném őket.
Óvatosan bezárt az ajtót, majd beljebb merészkedett.
-Sziasztok!- vidult fel az arca, mikor Connor meglátta hasonló érdeklősét láttam a szemében, mint legutóbb annál a Chris gyereknél. Felpattant a helyéről és közelíteni kezdett az én tulajdonom felé. Candice.
-Te Connor…- indultam meg én is felé, majd mikor megbizonyosodtam arról, hogy olyan halkan beszélek, hogy Candy egy szót sem hallhat, beszélni kezdtem.
-Merj hozzá érni, de ne csodálkozz majd, ha holnapra úgy beverem a képed, hogy még az az egyetlen barátod sem fog rád ismerni, akinél már vagy 2 éve csövezel. Értve vagyok? – néztem rá kérdően.
Mosolyogva Can felé fordultam, aki mintsem hallott az egészből.
-Mehetünk ki, édes? – néztem rá és közben hevesen bólogatott.
A ringbe kiérve, már megérkezett a következő áldozat, akire az én általam sújtott ütések sorozata volt írva. Ránézve tudtam, hogy könnyű menet lesz, már éreztem, hogy a pénzek ezrei, mint valami toll egyenesen és bármi probléma nélkül az én ölembe hull.
Megszólalt a dudaszó, majd elindult a meccs, ő, mint valami veszett kutya morogva megindult felém, de még egy utolsó pillantást kellett vetnem Can-re, hogy tudjam minden rendben, és a barbár tömeg nem éppen az ő fájdalmas nyögései miatt kurjongat. Connor vigyáz rá, de ha nem személyesen fogom addig ütni, míg nem fújja ki az utolsót. De legbelül nagyon reméltem, hogy erre nem kell sort keríteni és minden rendben lesz.

Candice

Felálltam az egyik padra, hogy jobban lássam, ahogy az egyik legjobb barátomat verik. Nem nagyon örültem neki, de tudtam, hogy fontos számára, hogy itt legyek. Nem akartam elutasítani őt. Connor pár méterre állt, nem nagyon törődött velem, néha egy-egy pillantással jutalmazott mikor elég hangosan kiabáltam Dannek. A mellettem lévő emberek gátlást nem ismerve próbáltak a személyes terembe férkőzni, de egy-egy könyök kapálódás meghozta az eredményét. Vészesen sokan voltak, nem értettem mit élvezhetnek azon, hogy a vér szaga beterít mindenkit és a kék-zöld foltok, mint a tetkóik, soha nem kerültek le az arcukról, mintha csak egy menő arcdísz lenne.
Egyszer csak olyanba bukkantam, akit nem hittem, hogy valaha újra láthatok.
-Mike. – néztem rá meglepettem ezzel szembe ő teljesen boldog volt, rajta semmiféle meglepődöttség nem látszódott. A verekedés még mindig ugyanolyan izgalommal teli volt – legalábbis a tömeg számára – mint eddig, mikor megéreztem, hogy az előbb „ismerősem” keze igen felfelé csúszik a rövid nadrágomon. Furcsa, de az első, ami eszembe jutott, hogy jó, hogy még nem az ennél is rövidebbet választottam erre a „neves” alkalomra, hanem ezt. A második gondolat sokkalta helyén fekvőbb volt, hogy vajon mit is képzel magáról? Egyszer csak megfogta a kezem, a bizsergés, amit eddig nem kevesen tudtak kiváltani belőlem, azonnal sikerült ennek a fazonnak. A keze úgy siklott fel, mintha legalábbis valaki kényszerítené. A szeme egyre vörösödött, szólongattam néha Connort, de csak diszkréten, nehogy feldühödjön Mike-nak és valami olyat tegyen, amit megbánna. Connor nem figyelt. Egyszer sikerült felhívnom a figyelmét, de teljesen hiábavaló volt, mert még abban a pillanatban elfordította fejét tőlem. Így egyedül maradtam.
Mike erősen megszorította a csuklóm, majd pedig elkezdett a tömegen keresztül húzni engem. Az izzadt tömegből mind össze a lenéző pillantások maradtak rajtam, de azokat egy életen át hordozni fogom.
Mike egyre erősebben szorított, még egy utolsó pillantással vissza néztem Danielre, aki szintén kétségbeesetten keresgélt engem a szemével a ringből. Megpróbáltam kapálózni párat, sőt a szorításból is egyre erősseben próbáltam szabadulni, de sikertelenül, Mike birtokló kezei egyre intenzívebb erőt diktáltak az én vékony csuklóm köré.
Kiértünk, és akkor szűnt meg számomra a legutolsó reménysugár, hogy Dan jön és megment majd. Becsapta mögöttem az ajtót, csak ketten álltunk Egy lépést hátráltam, de ez csak még inkább dühítette őt, morgott párat majd a karja meg találta az enyémet és simogatni kezdte.
-Már akkor akartam, hogy így lehessünk mikor az a bunkó állat barátod ránk rontott. Azóta, hogy megláttalak meg akartalak csókolni, és tudom az, hogy ma megint találkoztunk nem véletlen. – csókolt bele a nyakamba, mire én meglöktem, és megpróbáltam a legnemesebb testrészébe rúgni, de nem nagy sikerrel. Az arca, mint az előbb megint eltorzult és közeledni kezdett, én nem tudtam merre menni, egy kis terembe voltunk, csukott ajtóval.
Odajött és magához húzott, végig simított a már libabőrös kezemen majd lejjebb kalandoztak a kezei, megmarkolta a fenekem. Hirtelen felszisszentem mire belekapaszkodott a hajamba és újra beszélni kezdett. – Dan nagyon félthet téged. Biztos sajnálni fogja, hogy már nem lehetsz az övé… de hogy honnan tudhatta ki vagyok? Ráhibázhatott, vagy egyszerűen csak egy őrült… - nézett rám, suttogott a fülembe, de én közben még mindig próbáltam egy stratégiát kidolgozni, amivel ki tudnék innen szabadulni. Nehéz volt, mert nagyon féltem, sosem kerültem még ilyen helyzetbe és most végképp elveszettnek éreztem magam. Egyszerre mögöttünk valaki dörömbölni kezdett az ajtón, a legjobbkor, mert Mike-on már eggyel kevesebb ing volt, mint szerettem volna.
-Nyissátok ki! – ismertem meg a számomra most a legszívmelengetőbb hangot, amit most hallhatok. Mike-nak egy pillanatra ez elterelte a figyelmét, ez volt az én esélyem. Felkaptam egy vázát a sok közül, ami az asztalon sorakozott, majd megpróbáltam egyenesen a fejére célozni vele. Nem egészen sült el úgy, ahogy én akartam, de Dan elég időt nyert vele, mert berúgta az ajtót. Odajött rögtön hozzám, a keze minden részét a testemnek végig tapogatta, még az előbbi helyet is, amin egy perccel ezelőtt még Mike mocskos kezei pihentek. De amint érzékelte, hogy jól vagyok megindult Mike felé is.
-Ne! – kiabáltam fel abban a percben, mert tudtam, hogy Mike nem juthat ki innen élve, ha Dant most oda engedem. Dan püfölni kezdte őt, egy részem végre felszabadult, mert sosem voltam semmiben biztosabb, mint abban, hogy Dan mellett biztonságban vagyok. De egy másik részem őt féltette. – Ne!  - fogtam meg és próbáltam visszahúzni. Nem nagy sikerrel. Még mindig ütötte, Mike vére már a padlón folyt én pedig már a sírás határán voltam. - Hagyd őt! Kérlek! – zokogtam fel, mire végre ő hozzá is eljutott a hangom. Felállt és az eszméletlen Mike-ot a földön hagyta. Egyenesen felém jött és neki szorított a falnak. A pulzusom az egekben volt, néhány könnycsepp végig futott az arcomon, Dan meleg és forró teste pedig egyenesen az enyémhez nyomódott. Teljes erejével nekem támaszkodott, de mégsem fájt, csak furcsán bizsergetett. Szinte levegőt sem kaptam, úgy kapkodtam utána, mintha most szeretné előlem ellopni valaki az egészet.
Dan zihált légzése javult, de birtokló érintése, bilincselő pillantása még mindig szívbe markoló volt.
-Candice…- lehelte elém és közben eltekintett. Ahogy visszafordult szemei égtek, az arca más volt. Ez egy új arca volt.
-Igen? – szólaltam meg végül vékony hangon. Féltem, a szívem zakatolt, de ez más volt, megijedtem. Rettegtem. Ez az arca megrémisztett engem.
-Csak jól esett kimondani a neved…- hajolt hozzám közelebb. A fájdalmat sugárzó szemei megijesztettek. Már majdnem elérte a szája az enyém mikor valaki berontott. Forgott velem a világ, a szívem pedig majd kiugrott, de féltem is. Megrémisztett ez az arca, új volt nekem, és valahogy képes volt olyan intenzív érzéseket kiváltani belőlem, mint ezelőtt soha senki.

Az épületből Daniel hasonló idegesen távozott, mint ahogyan bent volt, egy fokkal sem jobban. A keze olyan erősen fogta az enyém, hogy lassan ripityára törtek az ujjaim úgy szorított. De tudtam, hogy nem bántásból, ez mind csak azért volt, mert féltett. A ring körül már nem sok mindenki állt, elszédelgett a tömeg – velük együtt a „védelmező” Collin is – és nem maradt senki sem ott. Dan szinte leszakította az ajtót, felöltözött majd rám is rám segített a kabátot, úgy öltöztetett, mintha egy gyerek lennék. De a tempója nem lassult, ugyanolyan türelmetlen volt, mint amilyennek eddig is megismerhettem. Nem sokára megállt, de nem tudtam, hogy miért pont itt?
-Te! – mutatott hirtelen egy vadidegen férfira az utcáról. Nem értettem csak bámultam némán. Daniel mérgesen odaballagott. A kb. 18 éves gyerek síri csöndben, megrökönyödve hallgatta végig őt. Bement egy üzletbe, és ekkor értettem meg mindent. Egy cigaretta bolt lehetett. Pár percig némán álltunk ott mikor Dan közelebb jött hozzám.
-Ez a te hibád. Ha akkor nem bájologsz vele, ez mind nem történik meg…- rontott nekem.
-Mi? Te még engem okolsz? – néztem rá kérdően, mert erre aztán nem számítottam.
-Ki más, édesem, hiszen te voltál az, aki azzal a bájgúnárral édelgett, nem? – vont felelősségre Dan, nem is finoman. Kibaszottul téged okollak – ütött egyet a falhoz, majd megérkezett a kiszemelt „áldozat” is.
Átnyújtotta Dannek a dolgokat, de csak diszkréten, úgy hogy ha nem tudnám talán még észre sem vettem volna. Nem értettem teljesen, Dan már volt 18 éves, ebben biztos vagyok, de akkor miért, miért kell meg kérnie valakit, hogy vegyen neki? 
Nagyon ideges volt, nem tudtam elképzelni, hogy lehet valaki ennyire impulzív. A cigi, ami pillanatok alatt varázsolt ki a dobozból, mintha szintén nyugtatóan hatott volna rá. Nem örültem neki, hogy erre van szüksége, csak még jobban felmérgesített engem.
-Dan… Nem! Nem okolhatsz engem, nem én vagyok a hibás…- lettem egyre és egyre mérgesebb, és közben a könnyek is megpróbáltak felszínre törni. Nem akartam sírni, de ezt most nem tudtam meggátolni. – Egy szemétállat megpróbált… megpróbált engem…- eddig bírtam tartani, és az érzéseim mind kiszabadultak.
-Cssss! – jött közelebb Dan, majd magához húzott, elkezdett végigsimítani a hajamon. Megnyugtatott. Ahogy puha bőre az enyémhez ért a pulzusom is normális ütemre tért vissza. – Nem a te hibád! Persze, hogy nem… - ölelt magához. Az ő szívverése is a helyre került, így álltunk ott az utca közepén. Az emberek fel-alá járkáltak, nem ismertem senkit.
-Dobd már el azt az idióta cigarettát is! - törtem ki és kikaptam a kezéből, pillanatok alatt jó messzire repítettem magunktól. Arra számítottam, hogy Dan majd megint mérges lesz, de miután eldobtam letörölt egy könnycseppet az arcomról és hirtelenjében nevetni kezdett. Nem értettem mire fel ez a  jóízű kacagás, de engem is megfertőzött. Nevettünk, mikor  egy arc kitűnt a tömegből, az Övé. Újra hatalmába kerített a félelem búskomor mámora. Ott állt velem szembe, de azért legalább volt köztünk pár méter. Dan semmit sem érzékelt az egészből hálaistennek.
-Menjünk haza! – bújtam Dan meleg pulcsijába és közben erősen szorítottam magamhoz, mint az egyetlen biztos pontot, amim most volt. Lepergettem a szemem előtt a ma történteket, a múltat és most, hogy ő megint itt van, a félelmetes jövőt is…