Egy érző katasztrófa

8. fejezet

Candice

Egy hét is eltelt már mióta nem beszéltünk. Vagy talán több. De még mindig élénken élnek bennem a szavak, amiket egymáshoz vágtunk. Visszagondolva sajnáltam, amiket tettem vagy mondtam. Úgy éreztem, nem kellett volna, vagy most mit gondolhat rólam? Ezek a gondolatok fonták közre a minden napjaim, én voltam a hibás. De Daniel most megérdemelte, ebben biztosnak kell lennem… és az is vagyok! Muszáj volt elterelnem a gondolataim, nem volt jó ezekre visszagondolni. Bár, meg kell mondjam, hogy nem könnyű kiverni a fejemből, azon járnak a gondolataim, hogy vajon tényleg törődik velem, mert az egyik pillanatban olyan emberi, olyan mint mindenki más, a másikban pedig…mintha nem is tartozna az én világomba. Mintha nem is érdekelné semmi. Semmi sem.
Ebben a pillanatban csengettek nálunk. Mint gyakran most is egyedül ültem itthon. Ezért gyorsan lesuhantam az emeletről, és egy nagy hévvel kinyitottam az ajtót, gyorsan kitártam, de nem volt ott senki sem. Megint széjjelnéztem, direkt többször is leellenőriztem ül-e valaki a virágok között - aki esetleg hasonló cipőben járhat, mint a legutóbb Dan -, de nem volt senki. Már készültem bezárni az ajtót, de a szemem megakadt egy papíron, ami lefordítva hevert a földön, de ahogy rásütött a nap, látni lehetett rajta, hogy valami van a hátoldalára írva. Körülnéztem, hátha csak a szomszéd gyerekek akarnak megviccelni, de nem volt ott senki sem. Gyorsan felvettem a papírt, és becsaptam az ajtót, és a biztonság kedvéért még vagy két zárat ráfordítottam.
Ahogy végre ülőhelyszerűséget éreztem a láthatáron, elengedtem magam és megfordítottam a lapot. Nem sok minden volt rajta, de ahogy végig futtattam rajta szemem kihagyott dobbanni egy ütemet a szívem.

Visszajöttem…

Ennyi állt a papíron, rögtön tudtam, hogy ki az, és hogy mit akar, de nem akartam tudomásul venni, sőt amilyen gyorsan csak lehet úgy éreztem el akarom felejteni, hiszen nem része az életemnek többet, miért törődnék én ilyesmivel? Meg van a tökéletes életem, ami talán olykor nehéz, de nem cserélném el senkiével.
Eldobtam magamtól a papírt, amilyen messzire csak lehet. Álltam ott, mint valami szél ütött és a hajam között turkáltam. Majd mikor megint megszólalt a csengő, azt hittem az utolsó lélegzetem is bent akad. Nem mertem. Nem akartam. Majd lassan közelebb merészkedtem és nagy hirtelenjében kirántottam az ajtót. Vártam, hogy valaki megtámadjon, vagy esetleg nekem rontson, de semmi ilyesmi nem történt.
-Mrs. Borgens, mit keres maga itt? – néztem rá kérdően. Vagyis… hogy hogy átjött hozzám? – mosolyodtam el, mert nem akartam, hogy azt lássa, hogy félek.
-A mamád hívott, mert azt mondta nem tud elérni, de nagyon sürgős lenne…
-Igen, mi lenne az? És közben előbányásztam a telefont a zsebemből, ahol nyugtáztam magamban, hogy tényleg hívott anya vagy hatszor, csak le voltam némítva.
-El kellene menned hozzá a kórházba, hogy elvidd neki a pénztárcáját, mert itthon hagyta…
-Rendben, köszönöm, hogy tetszett szólni! – búcsúztam el tőle.

Felkaptam valamit, tudtam, hogy erről anyának tudnia kell! Habár az úton eszembe jutott sok minden, talán nem kellene ezzel is terhelnem, hiszen annyi dolga van, annyi mindenre kell figyelnie, még ezzel is terheljem, hogy a legutálatosabb személy számára lehet, hogy visszatért az életünkbe? Megéri ez? Gondoltam magamban, de még mielőtt beléphettem volna a kórház ajtaján egy hangos sziréna szóra lettem figyelmes. Ebben a kisvárosban nem sokszor fordul elő ilyesmi, ezért picit meglepődtem. Aztán megláttam Danielt pár fiúval szokatlanul takaró és sötét öltözékben. Széjjelváltak majd láttam, hogy valamit beszélnek, de fogalmam sem volt, hogy mi történhet. Hirtelenjében Daniel közeledi kezdett felém, szerintem nem látott meg, sőt egyikőjük sem. Elfordultam gyorsan, hogy még véletlenül se nézzek a szemükbe. Belegondolva fura, hogy én csak úgy itt ácsorgok két lépéssel a bejárat előtt. Mikor már úgy gondoltam lépek egyet, éreztem, hogy valaki hátulról nekem ütközik. Könyörögtem, fohászkodtam, hogy ne az legyen, akire gondolok, de mikor megfordultam megint ugyanazzal a zavaros tekintettel találtam magam szemben.
-Daniel! – suttogtam magam elé a nevét.
Láttam, hogy egy pillanat erejéig meglepődik, hogy engem lát, de ezután rögtön fel is derült az arca. Ahogy rá néztem már szinte meglepett, hogy milyen nyitott is tud lenni, ha az érzéseimről van szó. Hogy mennyi érzés tükröződik a szeméből, hogyha jól megfigyelem. De az a pillanat el is szállt, mert hirtelen megfogta a vállam és beterelt a kórházba. Két ajtó volt, amin át kellett „verekednünk” magunkat, de az utolsót már nem stabil lábakon tettem meg. Ahogy beértünk hirtelen a falnak estem, Daniel pedig egyenesen rám. Lenézett rám, izmos teste az enyémnek volt szorítva, láttam rajta, hogy direkt csinálja. Csak, hogy még kínossá tegye nekem a helyzetet. Szokásos módon jött a pirulás, már szinte percre pontosan ezt kihasználva Dan nevetni kezdett. Egy hatalmasat bokszoltam a kezébe, úgy csinált mintha fájt volna neki, de láttam rajta, hogy szinte meg sem kottyan neki.
-Aúú! – nevetett fel, mire belőlem is kitört a nevetés.
-Ez meg mi volt? – néztem rá kérdően, mert még mindig csak játszottam le a fejemben, hogy hogyan is kerültem én ide be? Mert az egyik pillanatban kint álltam a másikban pedig más izmos kezek nyomultak a mellkasomhoz. Ő még mindig mélyen nézett a szemembe és csak mosolygott. Amint leesett neki, hogy miről is beszélek egy pillanatra rémültté vált a tekintete és kinézett az ajtón, majd a kezei körülöttem megfeszültek.  – Daniel? Hahó? Itt vagy? – rázogattam meg egy picit a vállát.
-Hüm? …Ja, persze…- fordult vissza felém.
-Mi történt? – tereltem a pillantásom, a derekamra, ahova az említett „szépfiú” a kezét ejtette.
-Ó, ja, bocs…- jelent meg egy kaján vigyor az arcán. Majd elvette rólam mire én is felocsúdtam és neki indultam, arra amerre eleve is szerettem volna.
-Várj, hová mész?
-Gyere!
Anya a második emeleten dolgozott, gondoltam odaadom neki a „szállítmányt” és azután mehetek is, egyetlen szót sem ejtve neki a kis papír incidensről.
-Lassíts, Cany, hova megyünk?
-Anyához.
-Mi? – torpant meg hirtelen.
-Elhoztam anyának valamit, ezért voltam itt – magyarázkodtam, de mintha Dan egy teljesen más helyre került volna. Dan megállt a 11-es kórterem előtt, és csak bámult az átlátszó üvegen keresztül.
-Dan? Dan? – szólongattam teljesen feleslegesen, mert rám sem hederített. Közelebb mentem, hátha javít majd valamit az értetlen arckifejezésemen, és megértem miért is áll ott egyetlen szó nélkül.
Egy nő feküdt bent, eszméletlen volt. Nem tudom, ki lehet az, az ajtóra ki volt írva egy név, de számomra teljesen ismeretlen volt. Daniel viszont úgy bámulta mintha valamiféle csoda folyna odabent.
Ahogy kezdtem szemügyre venni a nőt, már amennyire a távolság engedte, kezdett ismerőssé válni. Közelebb léptem egyet Danhez, aki az érintésemre falkapta a fejét.
-Daniel? Ő ott a…
-Anyukám igen…- fejezte be a mondatom és közben láttam, ahogy a szeméből elhal az utolsó lángja a huncutságnak. Nem akartam elhinni, hogy itt fekszik előttem Dan anyukája, sosem hallottam róla semmit, azt híresztelték, hogy évekkel ezelőtt meghalt, nem gondoltam volna, hogy képes valaki ilyen szörnyűséget kitalálni.
-Mi történt? – néztem rá szerényen, mert mikor legutóbb kérdeztem őt róla, nem lett túl jó vége, nem akartam, hogy most is elveszítse a fejét és tegyen valami még nagyobb őrültséget. Még mindig némán vártam, hogy bármiféle válasz jöjjön, de nem történt semmi. Nem is vártam már semmiféle reakciót mikor hirtelen felocsúdott és ujjait szorosan a karom köre fonta. Megszorította kezét és közben a szürkévé vált szemeit az enyéimbe „döfte”. Elkezdett húzni és mire feleszméltem már bent voltam a kórterembe.
Kérdő pillantásokat küldtem felé, de nem érkezett semmi visszajelzés, ebből gondoltam, hogy túl diszkrét lehetek.
-Daniel…- kezdtem volna bele, de hirtelen leültetett és mélyen a szemembe nézett.
-6 éves voltam. Az anyukám már akkor beteg volt, mikor megszülettem, nem lehetett meggyógyítani. Azt mondták neki, hogy a kezelések majd segítenek, hogy egy kis javulást hoznak majd. Nem így lett…- szorult ökölbe a keze majd pedig leült és rátámaszkodott a combjára, eltakarva ezzel őszinte tekintetét. Tanakodtam, hogy érdemes-e közelebb merészkedni, de nem mertem kockáztatni.
-Folytasd… kérlek…- bátorítottam. Nem nézett fel, azt hittem végleg elvágtam a beszélgetés fonalát, azzal, hogy erőltettem.
-Elvettek tőle, mert egy idő után, már tudták, hogy nem képes arra, hogy ellássa az anyai feladatait. Minél több időt töltött bent, annál inkább megőrült. Amikor már azt hittük javult, már talán 8 éves lehettem, kiengedték, egy hetet töltött velem. Aztán a nevelőanyám közölte velem, hogy most hívtak a kórházból, hogy megpróbálta megölni magát, de nem sikerült. És mivel túl súlyos volt a sérülése, kómába esett. És az óta itt van kómában, amíg alá nem írom, hogy levegyék a gépről, mivel én maradtam neki csak, csak az enyém a jog. Bámulta megkövülten a női testet, aki minden életjel nélkül feküdt az ágyon. De ahogy Danre néztem, közelt sem látta őt olyan élettelenek, mint én.
-És mi lett a nevelőmamáddal, tudtam, hogy volt valakid, de én nem tudtam…
-Elvettek tőle – adta meg a kurta választ.
-Miért?
-Attól a pillanattól, hogy megtudtam, hogy mi történt…- pillantott a számomra már kevésbe idegen nőre. – Nem törődöm senkivel, és rájöttem, hogy így minden könnyebb. Ez lettem én… Egy szörnyeteg vagyok, és nem érdekel.
Ahogy beszélt egyre és egyre közelebb mentem, a célom az volt, hogy megszűnjön kettőnk között a távolság. Ahogy elértem hozzá, lehajoltam hozzá, mivel már a széken ült megint. A fejét magam felé fordítottam, és belenéztem az immáron tündöklő szemekbe. Megöleltem. Ahogy végigsimítottam a hátán, éreztem, hogy beleremeg. A forró leheletét éreztem a nyakamnál. Még mindig öleltem, mikor hirtelen ő is körém fonta izmos karjait. Nem tudom mi volt a célja, de egyre csak erősebb lett a szorítása, de közben éreztem rajta, hogy nem bántani akar ezzel.
Csak szorított és szorított, majd mikor sikerült egy picit ellöknöm magam tőle, annyira, hogy szembenézzek vele, egy apró puszit nyomtam az arcára. Elmosolyodott ugyan, de nem láttam azt a szokásos csillogást, amit Daniel Black szeme mindig sugároz, ahányszor csak rám néz.
-Most el kell mennem egy picit…- suttogtam magam elé, mert eszembe jutott, hogy azt, ami miatt eleve idejöttem, nem sikerült megcsinálni.
-Menj csak…
Ahogy kiléptem a kórteremből, láttam, hogy Dan közelebb megy az ágyhoz, amin az anyukája fekszik. El sem tudom képzelni, hogy én mit csinálnék az anyukám nélkül, de hogy az övé már lassan 10 éve itt fekszik az már több mint katasztrófa.
Ahogy anya irodája felé közeledtem, lassítani kezdtem, mert rájöttem, hogy úgy rohanok, mintha valaki üldözne engem. Néhány nővér éppen előttem lépett be, de mielőtt még valóban bementem volna meghallottam valamit.
-Láttátok ma a férfit, aki a 11-es kórteremnél lófrált egész nap?!
-Igen, szerintetek ki lehetett az?
-Nem tudom, de egy biztos, családtag volt, különben sose tudja meg, hogy melyik szobában fekszik a nő…

A kövi feji 5 komi után jön!
xo xo - V