Badarságból barátság

4. fejezet

Candice

-Nem kell, haza tudok én menni egyedül is!- próbált ezúttal is keménykedni, és ha esetleg az elmúlt napokban nem lett volna szerencsém egy kicsit jobban megismerni még el is hittem volna.

Pár lépés után tényleg tudott egyedül menni, de aztán hirtelen összecsuklott.

-Vigyázz!- termettem ott megint, hogy megfogjam. – Jól van, jól van…

-Köszi.- sandított felém, bár látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát.

-Nos, visszatérve az előző kérdésre, hol is laksz?- nevettem fel, hogy tovaűzzem a rossz hangulatot, ami kialakulóban volt.

-Egy utcára lakom innen, de kint áll a kocsim is!- nyögött fel, még csodálkoztam is, hogy a bentiek meg sem hallják.

-Remek, én vezetek!- derültem fel, mert imádtam vezeti, csak egy bökkenő volt eddig, hogy senki sem engedte. Valahogy mindig rossz sofőrnek akartak beállítani, pedig én nem vagyok az.

-Mi?! Nem!- ahogy kiértünk rengeteg autó állt a ház előtt, és pontosan nem tudtam, hogy Dané melyik lehet. Ránéztem Danre ő pedig úgy tett, mint aki megnémult, biztosan nagyon szerethette akkor azt a kocsit, de nekem eltökélt célom volt végre hazavinni, és nekem is hazamenni, hogy megkapjam méltó büntetésem, hogy eddig kimaradtam otthonról. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felé fordultam és ránéztem a nadrágjára. Belenyúltam a zsebébe és keresni kezdtem a kulcsokat.

-Candy!- szól fel hirtelen.

-Mi van?- néztem rá értetlenül.

-Édesem, ha fogdosni akarsz nyugodtan, de miért nadrágon keresztül?- „tette” fel megint azt az önelégült mosolyt az arcára.

-Nagyon humoros volt, de a kulcsokat keresem. – néztem el, mert megint éreztem, hogy az arcom egy paradicsom színére kezd leginkább hasonlítani.

Már átkutattam az első zsebeit, de a kulcsok még mindig nem voltak meg.

-Kérlek, csak add ide, nem hagyhatod a kocsid itt, mert itt… mindig ellopják őket. Tudod, hány lopás volt már ezen a környéken?- füllentettem picit akadósan.

-Igen, édes, tudom… semennyi – mosolygott rám sármosan.

-Kérlek…- könyörögtem neki.

-Rendben, egy feltétellel! – nézett rám sokat sejtetően.

-Úristen nem!- vágtam rá azonnal.

-Nem, nem az, amire te gondolsz…- mosolygott el.

-Hát mi?

-Nyúlj be a bal hátsó zsebembe.

-Mi? Nem?! Miért?

-Csináld!- nevetett fel.

Tettem, amit mondott, bár mondjuk már előre is féltem mi történik, tekintve, hogy Daniel Black áll velem szemben.

A zsebébe nyúlva még mindig hallottam, hogy nevet.

-ÓÓÓÓóóó- nyögött fel az utca közepén.

-Ne már!- nevettem és sikoltoztam egyszerre. De gyorsan kivettem, amit benne találtam és már egy lépést el is léptem tőle. A kezembe pillantva megláttam a kulcsot, aminek most végtelenül örültem. – Köszi.- tettem azért hozzá.

Megnyomtam a kulcson a gombot és a kb. 3 méterre lévő kocsi máris pittyegni kezdett. Gyönyörű szép autó volt, szürke, de mégis csillogó és sehol sem volt egy karc vagy egy koszfolt rajta.

Ahogy megérkeztünk a házhoz, megint csak meglepődtem, azt tudtam, hogy Danielnek nincs gondja a pénzzel, de azt nem tudtam, hogy milliomos.

-Daniel, te itt laksz? – néztem rá ámulva.

-Igen.- adta meg a kurta választ.

Még mindig segítettem neki, hogy el ne essen, de láttam rajta, hogy még mindig nem örül annak, hogy segítségre van szüksége. Sosem gondoltam volna, hogy Daniel Black ilyen büszke.

-Foglalj helyet!- mutatott maga mellé a kanapéra mikor már bent voltunk a házban.

-Kösz – mondtam, de közben még mindig azon ámultam milyen gyönyörű is ez a ház.  De ahogy forgolódtam megláttam a szekrényen lévő órát, ami nem kevesebbet mint éjfélt mutatott. – Jaj! Nekem mennem kell!- pattantam fel a kanapéról, amin már csaknem, kényelembe helyeztem magam.

-Ne menj!- nézett rám Dan kérlelő szemekkel.

-Mi? De hiszen már mindjárt éjfél, mennem kell!

-Ne menj, kérlek!- állt elém, nagyon közelre.

-Én…

-Kérlek, aludj itt!

Nem igazán tudtam mit mondhatnék erre, egy részem teljesen fel volt háborodva, hogy mit képzel, én nem egy olyan ribanc vagyok, akire elég egy szépet mosolyogni és mindent megtesz. A másik részem pedig belenézett a szemébe és fontolóra vette az ajánlatát.

-Nem hiszem, hogy ez egy jó ötlet…- hallgattam az okosabb felemre és indultam meg a kijárat felé.

-Candice…- nyúlt a karom után, aminél fogva sikeresen visszahúzott maga elé. – Maradj, kérlek, én alszok itt a kanapén, te pedig alhatsz az ágyamban…- nézett rám még mindig azokkal a sötét szemekkel, amik ezúttal semmilyen dühöt nem tükröztek.

Bent ültem Dan szobájában, gondolkodtam és közben a nagy semmibe bámultan meredtem.

Majd kopogást hallottam az ajtó túl feléről.

-Bejöhetek?- kérdezte Daniel.

-Persze, hiszen a ez te szobád- mosolyodtam el.

Bejött majd a szekrényekhez ment, ahonnan egy nagy pólóval tért vissza.

-Tessék – nyújtotta oda nekem. Először nem nagyon értettem, de azután elvettem tőle a pólót.

-Csak, hogy legyen miben aludnod. És arra van a fürdőszoba – mutatott a másik ajtóra, ami tárva nyitva állt. Bementem, bár éreztem, hogy Daniel le sem veszi rólam a szemét.

Magam mögött bezárkóztam és magamra kaptam az pólót, amit az imént átnyújtottak. Miközben öltöztem végig az ajtót néztem, nehogy valamilyen váratlan „vendég” bejöjjön. Szerencsére nem jött senki. A kapott póló leért egészen a térdemig. Ahogy kimentem Dan még mindig az ágyon ült.

-Tyűhaa!- viccelődött majd közelebb jött hozzám.

-Na, milyen? – kérdeztem tőle halál komolyan, bár nem tudom, mit lehet várni egy olyasvalakitől, mint Daniel.

-Nagyon csini vagy benne, többet kellene a ruhámban járnod!- viccelődött tovább engem közben pedig megint a pirosság kerülgetett.

Leültem az ágyra és közben megláttam egy képet ami, a komódon állt.

-Ez kicsoda?- mutattam rá, mire Daniel idepillantott, de nem sokat időzött rajta a szeme.

-Senki…- rándult ökölbe az ökle, a szeme pedig a sötét barna helyett mintha szikrákkal pattantó feketévé vált volna. Teljesen elváltozott az arca, egy pillanatra meg is ijedtem tőle. Egy darabig csak állt ott és nézett maga elé, erre én lassan felálltam és közeledni kezdtem felé, közben egy picit aggódtam mi lesz, majd ha elveszti a fejét. Már láttam mérgesnek, már láttam idegesnek, de nem fordult még velem elő, hogy így, ilyen állapotban láthassam őt. Ahogy hozzáértem rögtön rám nézett, nem érettem, de mintha szomorúság lett volna a szemében a düh helyett, ami már szinte Black védjegy lett ebben a faluban. Csak álltunk ott mikor egy pityegést hallottam, amire mind ketten elkaptuk a fejünket.

-Ez mi volt?- néztem rá értetlenül.

-A sütő. Kész a vacsi. Magamban arra gondoltam, hogy ez volt Daniel Black, már körülbelül születésem óta ismertem, és ahogy nagyobb lett, egyre rosszabb híre lett. De ami még furcsább volt, hogy szinte semmit nem tudtam róla. De ez a pillanat volt ő. Valamiért így éreztem.

-Gyere ki, meg mutatom mit csináltam… - húzott ki magával ellentmondást nem tűrően.

-Rendben...- leheltem magam elé alig érthetően szinte.

Éjszaka csak forgolódtam az ágyban, mert az álom egyszerűen sehogyan sem jött a szememre. Belegondoltam a ma történtekbe…

Daniel Black ezalatt a pár nap alatt belecseppent az életemben, ami eddig tökéletes volt. Ha nem is a megszokott módon.

Megmarkoltam magam alatt a paplant és magamhoz húztam a párnát is… nem akartam elhinni, de Daniel Black ágyában készülök elaludni. Méghozzá, úgy hogy anyának fogalma sincs, hogy hol vagyok éppen. 

Nagy nehezen sikerült álmot erőltetni magamra, de mielőtt még lecsuktam volna a szemem a képet láttam magam előtt, amit pár órával ezelőtt Daniellel néztünk. Mikor szóba hoztam Danielnél, teljesen elkomorult. Olyan más volt, nem tudnám megmagyarázni, de azt hiszem ő a legveszélyesebb ember, akit ismerek. Egy részem félt tőle, de egy dominánsabb részem pedig féltette őt.