A gyönyörű megváltás

Prológus

Daniel

Csak vertem és vertem, nem is tudtam ki az, csak annyit, hogy az ösztöneim mind azt súgják, hogy üsd-üsd, amíg és ahol csak éred. A közönség közben őrjöngve kiabált, hol az én nevemet kurjongatva hol pedig egy Ace nevű fazonét, aki gondolom, nem lehet más, mint akit éppen püfölök.

A vére néhol a kezemen maradt, már picit szánalmas is volt, hogy ennyire nem küzd azért, hogy talpra állhasson.

Az emberek a ring körül még mindig ugráltak és ricsajoztak, de ez engem, mit sem érdekelt, csak figyeltem mire készül éppen Ace.

Próbált védekezni, egyszer-egyszer el is talált, de muszáj volt, hogy engedjem, hiszen akkor nem lenne izgalmas. Mi féle unalom uralkodna itt, ha 2 perc alatt vége lenne a meccsnek?

Hirtelen megszólalt a duda jelezve, hogy vége az első fordulónak. Tettem két lépést hátra, hogy némi térhez juthasson a férfi, akinek már a fél arca véres volt.

Én egyenesen kimentem a ringből, mert a legnagyobb menedéket a szobám jelenti ilyenkor nekem. Nem érdekel, ki mint mond, ha egyszer ott akarok lenni, ott leszek!

-Daniel! Daniel! Nagy voltál!- jött utánam a segédem, aki általában minden egyes meccsen ott van és tartja bennem a lelket, ha esetleg olyan dolog történik (Bár még egyszer sem fordult elő ilyesmi).

-Kösz – töröltem meg az arcom egy kicsit, mert nem titkoltam fárasztó ott állni.

**

–Vége?

-Mára igen, kikészítetted nagyon!- örült túlzottan is a hírnek.

-Jó…- dobtam a törülközőt a fotelra majd felhúztam egy vékony inget és felkaptam a táskát és már mentem is. Bár az ajtóban megtorpantam.

-A pénz…- néztem vissza Conorra. .Add a pénzt is…

-Ja, persze, rendben, ma is, mint máskor sokan fogadtak rád. Szóval tessék, vett elő egy köteg pénzt a zsebéből majd bármi fontolgatás nélkül a kezembe nyomta.

-Kösz – nyögtem oda neki flegmán, sosem bírtam őt igazán.

Mivel most éppen tél közepe van, nem volt elég az a vékony ing, amit felkaptam. Elővettem a szekrényből a kabátom, majd magamra húztam a süsüt, mert nem akartam, hogy bárki is felismerjen vagy odaszóljon, jó nekem csak úgy a magányomban haza ballagni. Ott meg úgy is fog várni pár elkényeztetett liba, akik alig várják, hogy bevezessem őket a „házam” melegébe.

Az utak jegesek voltak, a hópelyheket pedig mintha valaki az égből szitálná, tökéletes téli idő volt.

A ring nem volt messze a házamtól ezért úgy döntöttem végig szenvedem azt a pár métert az ajtóig ebben a hidegben.

Békésen sétáltam, a fülemben a zene szövegét magamban énekeltem mikor valaki elszaladt mellettem, gyors volt és meg sem tudtam nézni, hogy ki az. Nem úgy tűnt, mint aki csak úgy fut, inkább úgy, mint aki menekül.

Viszont a jeges út nem volt nagy segítség a rohanásban, ezért nem sokkal előttem majdnem el is esett, viszont a következőnél már nem volt ekkora szerencséje, hogy megmaradjon a lábán.

Gyorsan odasiettem és megfogtam mielőtt még a földre zuhant volna.

A derekánál fogva egyensúlyba helyeztem magunkat, bár olyan nagy hévvel esett, hogy a végén már majdnem én is elestem. Lenéztem rá, ő pedig a kék szemeivel csak engem fürkészett. Szőkésbarna haja, majd leért a földig, de nem volt ismeretlen, már ismertem ezt a lányt.

-Engedj el, Black!- kiabált rám és közben ficánkolni kezdett a karjaimban.

-Jó, jó, jó… nyugalom!- nyugtatgattam a már kevésbé titokzatos lányt. –De Candice, mit csinálsz te itt ilyenkor?...