Sértő vagy segítő?

1. fejezet

Candice

Mint minden áldott reggel, leballagtam a lépcsőn, és szomorúan nyugtáztam, hogy egyedül vagyok. Üres ez a ház, mióta apa elment, de nem baj, mert az óta anyával jobb a kapcsolatom, mint bárkivel a világon. Mindent megbeszélhetek vele. Nagyon szerencsésnek tartom magam.

Reggel 7 óra volt, ha csak az ébresztő órám nem azzal próbálkozik, hogy hazudjon nekem. Gyorsan kimentem az udvarra, majd pár méter megtétele után elfüttyentettem magam. Majd a szomszéd ház ablakában megláttam a legjobb barátnőmet, széles mosollyal az arcán köszöntött, mint minden reggel. Mindig együtt megyünk suliba, ha hó esik télen, ha napszúrást kapunk nyáron, vagy ha tornádó jön ősszel.

-Szia Candy! – csimpaszkodott a nyakamba.

-Szia!- fuldokoltam még mindig a szorító karjaitól. – Brittany… jó látni téged – öleltem tovább.

-Mehetünk?

-Persze, és mondd mi történt veled a téli szünetben?

-Semmi…- hallgattam el a tegnapi kis találkámat Daniel Blackkel, mert tudom, hogy nem nagyon bírta őt, nem szerette az olyan alakokat, mint Black.

Beérve az iskolába ugyanolyan volt minden, mint a téli szünet előtt. Mire odaértünk már becsengettek, szóval mind ketten rohantunk órára.

-Miss, Jackson, Miss Harris… hol voltak eddig?- nézett le ránk a tanárnő a pápaszemén keresztül. Nem sokan szerették, de nekem a kedvenc tanáraim közé tartozott, bár velem mind kedvesek voltak a tanárok, ezért nagyon szerettem őket.

-Elnézést… Miss. Goldberg, nem fordul elő többet!

-Tudom Candice… de még időben is jöttetek, most olvasom fel az ülésrendet. Mivel az itt töltött idők alatt, észrevettem, hogy sokkal jobban odafigyelnek a gyerekek, ha az általam készített tanterv 100%-ban érvényesül, így idén is én kaptam a megtiszteltet…- hagyta félbe a mondatát, mert a nem messze mellettem ülő fiú nagyon beszédes kedvében volt.

-Mister Parker lenne, szíves megosztani velünk miről folyik a csevej?- tolta feljebb a szemüvegét Miss. Goldberg.

-Mi csak arról beszéltünk Daniellel, hogy már nagyon izgulunk, hogy kihez oszt minket a tanárnő…

-Igen?- ment közelebb a tanárnő a vicces kedvű Parkerhez.

-Igen.- felelte halál nyugodtan.

-Nos, köszönjük, Mr. Parker, hogy nagyban hozzátett óránk színességéhez és akkor most elmondom az ülésrendet – mielőtt Parker lerágja a körmét idegességében – nektek.  Szépen sorjában sorolta a neveket és mikor meghallottam az enyémet nagyon örültem, mert már alig bírtam megállni a lábamon.

-Miss Jackson, Mr. Black…- ment volna tovább.

-Nem! – szólaltam meg hangosan, pedig esküszöm, hogy csak magamban akartam kimondani.

-Valami baj van? – nézett rám a tanár.

–Nem, dehogy!- de közben láttam, hogy az osztály többi lánya epekedve néz engem, hogy megkaparintottam Daniel Black-et padtársnak.

-Szia, édes!- nézett rám sokat sejtetően Daniel. Látva az arcát láttam, hogy sok minden átfutott az agyán, sok olyan dolog, amit én nem akarok tudni. –Most már, hogy padtársat lettünk, lehetnénk közelebbi barátok is – húzódott a székével közelebb, és mintha a mellettem ülő lányok szájából valóban nyálat láttam volna kifolyni. De engem máshogyan neveltek!- finoman elhúzódtam, de persze most sem maradt el hogy olyan piros lett az arcom, mint egy túlérett paradicsom. Nem tudom miért és hogyan, de engem rendkívül könnyű volt zavarba hozni, főleg ilyen fiúk közelében, akik sosem tudják hol a határ.

-Ne menj édesem!- húzott magához közelebb vissza, amitől nekem már kicsit borsódzott a hátam.

-Maguk ketten kérem!- nézett rám a tanár. Fejezzék be a beszédet!- szikrázott a szeme Dan felé.

Szerencsére még abban a pillanatban kicsengettek, habár nekem azok a percek, míg mellette ültem óráknak tűntek. Gyorsan rohamoztam ki, de meg akartam várni Brittet, ezért szerencsétlenségemre visszanéztem, Daniel elment mellettem majd rám kacsintott mielőtt még elhagyta volna a termet. Nagyon sármos volt, és az izmairól már nem is beszélve, de nekem nem jönnek be az olyanok, akik a föld felett 5 méterrel keringnek az egójukkal.

-Candy!- rohant felém Brit. –  Daniel Black…- mondta ki lassan a nevét. –Sajnállak…

-Igen, tudom, de most már menjünk!- mondtam nevetve és kiráncigáltam a teremből.

A harmadik óra után mindenkit ebédelni küldtek, de nekem most egy falat sem ment le a torkomon. Kimentem a friss levegőre, és elgondolkodtam a tegnap estéről. Mielőtt még váratlanul a „szépfiúba” botlottam volna, láttam valakit a sötétében. Valakit, akivel sosem akarok újra találkozni… de lehet, hogy csak képzelődtem… Már éppen arra gondoltam, hogy felállok és megkeresem Brittet, de akkor láttam, hogy valaki megáll előttem. Az eddig letartott fejemet felemeltem és közben végigfutattam rajta a szemem. Ő volt, az, akitől tegnap este majd a hideg is kivert és már menekülni akartam csak előle.

-Hallgass meg!- rántotta meg a karom.

-Hagyj, hagyj, eressz el!- tiltakoztam minden erőmmel. – Eressz!- buggyant ki egy könnycsepp a szememből.

-Engedd el!- hallottam meg magam mögül egy mély és határozott hangot. Mikor nem történt semmi közelebb jött egy lépéssel és megismételte. – Nem hallottad, engedd már el te féreg!- kiabálta Daniel.

Kiszabadított az erős karok közül, majd a gallérjánál fogva megmarkolta a számára ismeretlen férfit.

-Tudod, ha egyszer én mondok valamit, akkor jobban jársz, ha rögtön ugrassz is! – morogta és közben kicsit felemelte a földtől.

Már éppen arra készült, hogy behúz neki egyet mikor én is feltűntem a színen. Hátulról megfogtam a kezét, és megakadályoztam, hogy behúzzon neki.

-Deniel...- néztem rá kérlelő szemekkel.

-De Candice, ez a férfi itt…

-Nem számít, engedd el! Kérlek…- könyörögtem neki és már éreztem, hogy a könnyeim is szabad utakon „járnak”. Látva az arcom rögtön elengedte a férfit, aki kicsit elesett, de rögtön utána feltápászkodott és elrohant, amerre csak látott. Nagyon megijedt Dantől.

A zokogásom egy picit felerősödött mikor láttam, hogy vissza sem néz, de nem tudtam mi tenni, mindig ilyen hatással érint. Daniel értetlenül nézett rám, de ahelyett, hogy kérdezett volna erősen a karjaiba zárt…