Minden végzet nehéz

Ez is eljött, a történet legutolsó része, nagyon köszönöm mindenkinek a bátorítást és hogy írtatok nekem, nagyon hálás vagyok mindenért.

Remélem mindenkinek tetszeni fog, és hétfőn pedig felteszem az új történet prológusát is.

Jó olvasást!

xo xo

26. fejezet

Rájöttem, hogy most az a legfontosabb, hogy Caroline ne menjen sehova. Amiket a fejéhez vágtam nem voltak igazak, sosem tudnám őt utálni. Pedig próbáltam, Hayley elterelte volna a figyelmem, de még ő sem lett volna elég ahhoz, hogy minden gondolatom, minden érzésem elhalványuljon.

-Hayley, ne haragudj, de most mennem kell!- rántottam le magamról, mikor rácuppant a nyakamra, mint egy kis halacska. – Nagyon kedves vagy meg minden, de nekem mennem kell!- magyarázkodtam neki, de a nem szótól már egészen eltorzult arccal nézett rám, és nagyon erős gyanúm volt afelől, hogy haragudni fog rám mostantól.

De most ez sem érdekelt.

Lent már csaknem kisütött a nap, pedig azt hittem, hogy csak este van, de ezek szerint borzasztó az időérzékem is.

A taxik kettesével száguldottak el mellettem, rám sem hederítettek, így megy ez New Yorkban, hiába vagyok híres, egy taxi sem képes megállni nekem. A mellettem lévő fiatal nő rám mosolygott majd a ruháját felhúzta egészen addig, míg ki nem látszott alóla a hosszú formás lába. Elképedve néztem, nem hittem a szememnek, ilyen sem történik mindennap, még velem sem…

A taxisok sorjában kezdtek fékezni, a lány még mindig mosolygott, és mielőtt még beugrottam volna a legközelebbi taxiba láttam, hogy rám kacsintott. Magamban csak nyugtáztam, hogy akkor mégiscsak meg tudok még nyerni valakit a sármommal, ha már a New Yorki taxi társaságot nem.

-Rendben, minden átlépett piros lámpa után kap tőlem ötven dollárt! – Néztem a sofőrre, aki először még nem is értette, miről beszélek, de mikor meglátta a kötegpénzt a kezemben azonnal rátaposott a gázra.

Közben pedig tárcsáztam Bonnie számát, aki nélkül lehet, hogy most életem legnagyobb hibáját követtem volna el.

-Bonnie, mond meg nekem Car járat számát…

-Várj, felírtam…- pörgött a nyelve. Rendben… rendben… meg van… hat óra ötvenkor indul a Newart reptérről.

-Köszi…

-Joseph… hozd őt haza, rendben, mert rám nem hallgatott, de tudom, hogy rád fog… – mosolygott bele a telefonba, szinte hallottam. Jó érzés öntött el, mert nem hiába indultam neki. A zakómhoz kaptam, ahol megtaláltam a benne rejlő gyűrűt, egy ideig még néztem, de tudtam mi a dolgom.

Míg odaértünk láttam, hogy körülbelül 3 piroson áthajtottunk azután már számolni sem mertem. A kocsik közül négy majdnem belénk jött, hatnak majdnem mi mentünk neki. A végén már a hányinger kerülgetett.

-Itt vagyunk!- nézett rám a sofőr mosolyogva. Egy negyvenes éveiben járó kedves férfi volt.

-Köszönöm… és tartsa meg…- nyomtam a kezébe a pénzt, ami körülbelül a duplája volt a megbeszéltnek, de per pillanat nagyon nem érdekelt.

Berohantam az épületben, ahol őrült nagy tömeg uralkodott. Szinte egy centit nem lehetett lépni, olyan tumultus volt.

A pultnál már egy hosszú kígyózó sor állt, és mikor megláttam milyen csigalassúsággal halad, gyorsan odaléptem a pulthoz. A nő először mérges, szikrákat szóró szemekkel nézett rám, de mikor felismert egészen más lett a hangulata.

-Joseph… maga Joseph Morgan… az a Joseph Morgan… uram-atyám…!

-Igen, igen én vagyok, és szükségem van a segítségére. Kedves hölgy… Tracy… - olvastam le a névtábláját - Igen,igen, Tracy, kérem… Tracy adjon nekem egy jegyet…- nyugtatgattam.

-De milyet?

-Teljesen mindegy, adja a legolcsóbbat…- siettem és közben láttam, hogy a repülőtéri óra mutatója nagyot kattan. Hét óra lesz 15 perc múlva. – Adja, már kérem!- sietettem, miközben a mögöttem lévő hölgy már kezdte nagyon elveszíteni a türelmét.

-Itt van… itt van…- adta a kezemben viszont mikor megpróbáltam elvenni tőle, ő nem engedte el…- Mondja, Mr. Morgan nem lenne egyszer kedve meginni velem egy kávét?

-De, de most sietnem kell, úgy hogyha megbocsát…- rántottam ki a jegyeket a kezéből és futottam tovább.

A bejáratnál még éppen át tudtam slisszolni, de még annyit meghallottam, hogy riasztották az őröket is. Futottam, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni a 2 hústornyot, akik engem üldöztek.

Mikor végre megpillantottam a gépet, nagyon megörültem, de abban a pillanatban el is múlt a jókedvem ugyanis láttam, hogy éppen készülnek az ajtaját bezárni. Már majdnem megindultam mikor megéreztem, hogy erős kezek fognak le hátulról. Az őrök voltak.

-Ne, kérem, el kell engedniük, a gépre… kérem, meg kell érteniük…- néztem rájuk, hátha tudok hatni rájuk. Keményen és rezzenéstelen arccal bámultak rám mind ketten, majd mikor ki akartam húzni a kezem és már majdnem bemostam az egyiknek, a másiknak sikerült egyenesen képen ütnie. Az arcomban sajgott a fájdalom, két ember éppen kidobott New York főlégitársaságától és elveszítettem Caroline-t…

Caroline szemszög:

Mikor meghallottam, hogy mit ajánl fel nekem a főnököm nem akartam hinni a saját fülemnek. Nem volt ugyan egyszerű, hogy megoldjam a gyors költözést, de mindent el akartam követni, hogy ez a kezdet jól alakuljon.

Jenna nagyon sajnálta láttam rajta, hogy legszívesebben el sem engedett volna, de ezt nem neki kell eldöntenie. Az én életem, tudom, mit akarok tenni.

Prága. Felajánlottak a cégnek egy nagy lehetőséget, az állás egy tervező menedzser, annyi dolga van, hogy még ma összepakol, és holnap már kezdheti is a vezetői állást. Sürgősen új emberre van szükségük, és ha sikerül elkápráztatnia őket, garantálom, hogy valóra válik minden álma.

Gondoltam vissza, mindennél jobban vágytam az új kezdetre. Miután mindent kitaláltam felhívtam Bonnie-t és mindent elmondtam neki, elbúcsúztam tőle. Szomorú, hogy ennyi barátot sikerült szereznem, de ő mindenkinél értékesebb volt.

Összepakoltam minden fontos dolgot és meghagytam Jennának a címet, ahova a többi cuccom küldeni kell majd. Tudom gyors, és hirtelen ötlet, de talán ez az én nagy lehetőségem.

A gépen végig kifelé meredve néztem, azon ábrándoztam milyen lenne, ha Joseph hirtelen megjelenne és megpróbálná megakadályozni, hogy elmenjek. Egy pillanatig járt az agyam vajon mit mondanék, de tudtam, hogy teljesen felesleges foglalkozom ezzel, mert semmi esély arra, hogy ez megtörténjen. Láttam a szemében, hogy végtelenül csalódott bennem. Vége van.

**

Megérkezve boldogan tapasztaltan, hogy minden olyan jó, mint ahogy azt a főnököm leírta. Vagyis most már csak a volt főnököm.

Van saját irodám, négy fal és virágok meg minden. Nagyon boldog vagyok. Kaptam egy saját titkárnőt, Maggie-t, aki pont olyan, mint amilyen én voltam, nagyon is magamra emlékeztet, csak nekem talán jobban állnak a szőke tincsek. - gondoltam bele és közben a tollamat rágtam és az új irodában ücsörögtem.

Végre olyan voltam, amilyen mindig elképzeltem, hogy leszek. Fekete, stílusos felvágott szoknya, fekete tűsarkú, és egy méreg drága bőrtáska, ami eredeti Gucci. Elismert tag vagyok és imádom a munkatársaimat.

A szüleimet már körülbelül egy éve nem láttam, és pokolian hiányoznak, mikor elmondtam nekik az előléptetést, a videó chat nem volt valami személyes, annyira szerettem volna megölelni őket, vagy megpuszilni őket, de nem lehetett. Nem tudtam.

Prága egyszerűen gyönyörű volt, imádtam, és amíg nem találtam saját lakást lakhattam Maggie-nél. Gyönyörű volt a lakása, ahhoz képest, hogy nem volt valami fényes a fizetése. Minden tökéletes volt.

- Caroline, menj a tárgyalóba, valaki beszélni kíván veled, azt üzeni fontos…- jött be Maggie az irodába, mire nekem a gondolatok ezrei cikáztak át a fejemen, vajon ki lehet az és mit akarhat? A főnök elment egy hétre nyaralni, ha jól informáltak, és más nem kereshet, ha csak nem egy újabb ügyfél. Megigazítottam a kosztümöm és a tárgyaló felé vettem az irányt.

Az ajtó tárva nyitva állt, láttam, hogy valaki ül a székben, de mivel háttal volt, még mindig nem tudtam beazonosítani.

Újból megigazítottam a felsőm, majd beléptem a terembe, a cipőm kopogására felfigyelt majd rögtön felém fordult.

Ahogy megláttam ki az, a szívem egy hatalmasat dobbant.

-Joseph…- nem hittem először a szememnek, mit kereshet ő itt? Itt Prágában? És mit akarhat? Éreztem, hogy a szívem még mindig hatalmasakat dobban, és nem akarja abbahagyni.

-Helló Caroline! – pattant fel a forgószékemből mosolygó arccal.

-Joseph… mit keresel te itt? – adtam hangot a kusza gondolataim lényegének.

-Elfelejtettem elmondani neked valamit…

-Én…

-Nem, most én…- jött hozzám egyre közelebb. Én még mindig a kardigán szélét birizgáltam és közben próbáltam egy percre sem megszakítani a szemkontaktust vele. – Mikor elmentem, olyan fájdalmat éreztem, mint eddig soha, próbáltam túllépni, felkerestem a kis Hayley barátnőnk, már majdnem elkövettem egy nagy hibát, de szerencsére Bonnie megállított. Azonnal tudtam, hogy meg kell állítsalak, tudtam, hogy nélküled semmit nem érek már. Abban a percben mikor lecsókoltál az élelmiszerbolt kellős közepén tudtam, hogy fenekestül felforgatod az életem. Megváltoztattál és most már kerüljön bármibe is, nem engedlek el!

-Joseph…

-Ne szakíts félbe, szépségem! – jelent meg az arcán egy félmosoly. –Eljöttem, mert tudom, hogy neked ez sokat jelent, viszont van még egy utolsó kérdés, ami fel akarok tenni. –Caroline Forbes, az egyetlen prágai tervező menedzserem, hozzám jönnél feleségül?- térdelt le elém. Egy pillanat erejéig lepergett előttem a kapcsolatunk minden pillanata és ez alatt szegény Joseph kezdett elbizonytalanodni.

-Hát persze, hogy hozzád megyek te buta!- nevettem fel és közben leguggoltam mellé. Rögtön elmosolyodott mire én megcsókoltam. Már egy hét eltelt azóta, hogy találkoztunk, azóta, hogy csókoltam és csak akkor éreztem igazán mennyire is hiányzott ez nekem.

-Remélem szabad vagy június huszonnyolcadikán, édesem! – nézett rám Joseph fülig érő szájjal, mintha csak ruhafogassal a szájában aludt volna.

-Miért mi van akkor?

-Rebekah és Ian esküvője…- nézett rám sejtelmesen.

-Nem, csak viccelsz! –  Álltam fel és közben magammal húztam felfelé.

-Nem, nagyon komoly vagyok!

-Ennyi mindenről lemaradtam?

-Igen, még többről is…

-És Bonnie-val mi van? Vele sem beszéltem egy hete.

-Nagyon is jól, ugyanis megkapta az állást a régi munkahelyeden és ahogy Ian-től hallottam találkozott egy Jeremy nevű fiúval és most nagyon boldogak.

-Ian-től?

-Igen, barátok maradtak.

-Le a kalappal előttük!- csókoltam meg megint Joseph-et.

-Bizony…

-És Jenna, őt sem tudtam elérni soha, ez az időeltolódás megőrjít engem…

-Ha jól tudom szakítottak Jasonnal… Ezt inkább Bonnie-val beszéld meg, ezt is csak tőle tudom.

-Nahát, jó sok mindennel nem vagyok már tisztában…

-Szeretlek, Caroline Forbes…- miután kimondta ezeket a szavakat erősen megcsókoltam. Nem engedtem el. Csak szorítottam.

-Megkaptam mindent, amiről csak álmodtam imádom a munkám, itt vagyok Prágában, és teljesen beléd szerettem, ez az én álmaim ne továbbja…

Vége