25. fejezet
Halihó, mindenkinek!
Itt az új rész, bocs, hogy nem valami hosszú, de igyekszem. A
következő a helyzet, 18.-án van egy nagy vizsgám, kérlek, mind szorítsatok
nekem, de ígérem, azután már gyorsabban lesznek frissek, és egy nagyon jó
befejezést írok nektek, legalábbis nagyon próbálkozom majd! Köszönöm a plusz
feliratkozókat, Eni örülök, hogy megint itt vagy és remélem, nem okoz csalódást
a történet, Adel Evans, téged is szeretettel köszöntelek, remélem, tetszik majd
a rész:)
Nem húzom az időt tovább...
Joseph szemszög:
Az
emberekkel zsúfolt utcán ácsorogtunk, majd Hayley hirtelen magával rántott.
-Gyere!
-Hayley,
ezt nem mondhatod el senkinek, megértetted?- rivalltam rá, mintha bármiről ő
tehetne, ami balul sült el.
-Jó,
jó…- csókolt meg azonnal, meg sem várva, hogy befejezzem a mondatot.
Nem
értettem, hogy miért teszem ezt, csak az a mámor, a pillanatnak az a
felszabadító édes érzése jelentetten nekem a megváltást. Nem akartam érezni
semmit, semmit a világon, és Hayley tökéletes elterelés volt! Nem akartam
gondolkodni, sem megváltoztatni a döntésem, csak túlélni!
A
tömegen átverekedtük magunkat, aztán nagy nehezen felértünk Hayley lakására,
tágas volt és szép, bár rögtön kitaláltam volna, hogy csak egy hayleyszerű lány
élhet itt, nem más!
-Menj
be, mindjárt megyek én is…
Bementem
és lehuppantam az első ülőhelyre, amit megláttam.
-Itt
is vagyok!- jött be a szobába egy egészen más ruhadarabban, mint ami eddig volt
rajta. Nagyon illet hozzá, és ez nem minden értelemben volt túl nagy bók, mert
ennél többet mutató ruhával még nem találkoztam. Hirtelen elkezdett csörögni a
hátsózsebemben a telefon, először csak arrébb akartam dobni, de aztán Bonnie
nevét láttam meg a kijelzőn. Mit akarhat?
-Bocsi…-
állítottam meg az eddig macskaként doromboló barnát. -Igen?
-Szia,
itt Bonnie… hol vagy?
-Tudom…
én… én… éppen nem nagyon érek rá, valami baj van?- makogtam és közben Hayley
macskaszerű hangjait próbáltam tompítani.
-Caroline…
-Bonnie…
mi van megsérült - pattantam fel a kanapéról, de előtte ledobtam magamról
Hayleyt, aki még mindig a puffogva várt rám.
-Nem
egészen, de szerintem sietned kellene…
-Miért?
Mi van?- sürgettem, hirtelenjében már nem éreztem haragot, csak egyszerűen
féltettem őt, mégis mi történhetett?
-Elmegy
Joseph… el akar menni…
-Mi?
Mégis hova és miért?
-Annyit
mondott, hogy Prágában kapott munkát és mielőbb oda kell utaznia, és nincs
semmi, ami itt tartaná. Elmesélte mi történt köztetek…
-Bonnie…
én…
-Tudom,
Joseph, de ismerlek már titeket annyira, hogy megmondjam, bolondulsz azért a
nőért, akinek a gépe 1 óra múlva felszáll Prágába.
-Bonnie…-
dadogtam még mindig, ne tudtam mit kellene tennem. Nem veszíthetem el! Nem
lehet! Nem lehet így vége, nem hagyhatom.
Ian szemszög:
Bementem
Joseph-ékhez, ahol már láttam, hogy nagyon készülődnek a lánykérésre. A
szememmel rögtön Rebh-et kezdtem keresni, nem volt nehéz megtalálni, mert éppen
az egyik virágossal kiabált.
-Reb,
nekünk beszélünk, kell!
-Nem…
nem...megmondtam reggel, hogy nekünk nincs miről beszélni!- írt tovább az
előtte lévő papírra, amit megállás nélkül bújt.
-De…
-Tűnj
innen Ian, nem akarom, hogy a bátyám…
-Nem
történt semmi…
-Mi?-
akadt fent a szemöldöke.
-Igen…
Semmi sem történt… Csak elájultál és hazavittelek. Nincs mi tudnia a bátyádnak.
– emeltem meg egy kicsit a hangom, mert egy picit kényelmetlennek éreztem a
helyzetet.
Akárcsak
ő, de ő inkább elvörösödött és a maga előtt tartott papírcsomót birizgálta.
-Menj
el…
-De…
-NEM!
Menj el…- nézett fel, a szikrázó szemeivel megtalálva az enyémeket.
Nem
tehettem mást muszáj volt elmennem, láttam rajta, hogy most hajthatatlan, csak
összevesznénk. Közelebb mentem és megpusziltam az arcát. Nem tudom miért
tettem, hirtelen ötlettől vezérelve csináltam, de nagyon jól esett. Az illata
hirtelen megcsapta az orrom, de nagyon kellemes volt, olyan illata volt, mint
egy vattacukornak, sosem éreztem édesebbet.
De
elhajoltam és elhagytam az épületet, mert éreztem, hogy most ez a legjobb, amit
tehetek.
Jenna szemszög:
Szakítok,
mert szakítani akarok. Ez az, amit tennem kell, hiszen sosem lehetne együtt
normális életünk. A szakítás az egyetlen, amit tennem lehet, és amit tennem
kell.
Jason
és én mostantól nem leszünk együtt…- gondoltam bele. Ha ezt meglépem, Jason és
én mostantól nem járunk majd, ne fogja meg a kezem, nem túr bele a hajamba és
nem mosolyog rám. – gondoltam bele még mélyebben a dolgokba.
De
így kell lennie…
Na most kiváncsi vagyok eléri-e a gépet Joseph! Sok sikert a vizsgához!
VálaszTörlésSzia!
TörlésMár hiányoztál tényleg:))
Hát, remélem szép vég és tetszeni fog mindenkinek:))
xo xo