Ez barátnőre utal…

18. fejezet

Drága édes-szíveim!

Meghoztam a kövi rész, remélem tetszik! 

Rebekah szemszög:

Félelem. Kétségbeesés. Szomorúság. Gyűlölet. Düh.

 Ezek az érzések kavarogtak benne mikor belenéztem Matt csillogó szemébe. Nem tudtam mit hitt, vagy miért csinálta ezt az egészet. Értettem a szavakat, amit mondott, de mind, ha nem is az én nyelvemen beszélt volna.

Nincs már jövőnk. Nem szeretlek többé. Úgy érzem megváltoztál.

Emlékeztem vissza a beszélgetésünkre. Lehangoló volt és rémisztő egyben. Tudtam, hogy egyszer majd elmúlik az az érzés, amit most a mellkasomban érzek, de pillanatnyilag csak fájdalomra tudtam koncentrálni. Mindig emlékezni fogok arra a pillanatra, mikor kisétált az ajtón, a házból, az életemből…

Egyedül akartam lenni, de nem tudtam hova mehetnék, csak a közös házunk jutott eszembe, pillanatnyilag más hely nem lett volna, ahol lehetek.

Bebújtam a takaróm alá, magamra húztam, eszembe jutott mikor megvettem, a gimis barátnők a nyomomban, miközben én szorgalommal válogatom a bútort és a kiegészítő dolgokat az áruházban. Mind a barátnőim voltam, mégis jólesett, hogy egy kicsit irigyelnek. Most pedig nem lesz senkim, egyedül leszek életem végéig, miért irigyelne engem bárki is? - hajtottam bele a fejem a takaróba. Könnyek pedig megállás nélkül kezdtek utat törni maguknak, és én nem voltam elég erős, hogy megakadályozzam.

Aztán hallottam, hogy valaki mögöttem áll, először azt gondoltam talán Joseph lehet, de nem… Caroline volt. Mit kereshet ő itt? Pont ő? Aki mindig csak utál, jött nevetni rajtam?

-Mi a baj?

Nem lesz baj, Rebekah, erős vagy és nélkülem is boldogulni fogsz, hiba lenne, ha együtt maradnánk.

Nem tudtam kiverni ezeket a fejemből, egyszer csak bevillantak és nem tűntek el a gondolataimból, ami újra és újra csak egy nagy űrt hagyott a szívemen. - majd megéreztem a fényt, hirtelen nagyon irritálta a szemem, de próbáltam megszokni.

-Jó ég, jól vagy Reb?- lépett oda hozzám Caroline.

Elmondtam neki mi történt, nem tudom miért pont neki, de most úgy éreztem megbízhatok benne, nem tudom mi válthatta ki ezt az érzést, de nagyon magányosnak éreztem magam és szükségem volt most egy barátra. Jól esett, hogy átölelt, most nagy szükségem volt rá!

-Caroline, mégis hogy kerültél te ide?- húzódtam el.

-Joseph… kórházban van, és…

-Mi?

-Nyugodj meg, minden rendben, már jól van, csak nem tudtunk téged elérni és eljöttem, megnézni, hogy mi van veled.

-Köszönöm. De Joseph mit csinált, mit történt vele?

-Pontosan én sem tudtam kihúzni belőle, gondolom, azért mert valami nagy hülyeséget csinálhatott. - nevette el magát, majd szembe lefeküdt velem az ágyba és a párnára hajtotta a fejét.

-Igen, kiskorunkba is, ilyen volt. Egyszer, mikor anya rájött, hogy nincs meg a nagyi 30 éves vázája, kiakadt, rajtunk kereste, de senki nem szólt egy szót sem, később kiderült, hogy Joseph törte el és hónapokig próbálta összeragasztatni, hogy megint jó legyen. Mindig szerette a dolgait maga intézni, nem szól senkinek, még ha valamit nagyon el is tol. – mosolyodtam el.

*

-Caroline…

-Igen? Leoltanád a lámpát, szeretnék aludni egy kicsit. – suttogtam magam elé.

-Persze. – majd kikelt az ágyból és lekapcsolta ezután megcélozta a kijáratot.

-Caroline…

-Igen?

-Örülök, hogy itt vagy!- lágyult ez az arcom és egy pillanatra tényleg mérhetetlen hála gyúlt a szívemben az iránt a lány iránt, akit eddig szívből gyűlöltem.

Matt szemszög:

Álltam ott, Caroline pedig sietősen eltűnt a vendégek sokasága között. Nem akartam követni, felesleges lett volna. Amit tettem, el sem hittem, végig tapintottam magamon, hogy most tényleg itt állok-e, tényleg megtettem-e a dolgokat, és szomorúan kellett nyugtáznom, hogy igen… Meg!

Egy rossz érzés kerített hatalmába, úgy éreztem, na most szúrtam el mindent, sikerült mindent tönkre tennem!

És most pedig vissza kellene mennem Reb-hez, megfogni a kezét, megcsókolni, oltár elé állni vele, és leélni vele az életem, ezek után?

Én nem vagyok szörnyeteg, szeretem azt a nőt, aki ott ül, bár már szerelmet nem érzek iránta, de tiszteletet igen!

Nem tehetem ezt meg vele, nem ezt érdemli meg!

Caroline, többet jelentett nekem és a vágy, hogy megtudjam, hogy vajon ő hogy érez, a Reb-bel való közös jövőmbe került.

Ha az időkereke forgatható lenne, na, én most eljátszanék vele egy kicsit!- gondoltam szomorúan.

Bár ne így cselekedtem volna, bár ne Caroline lenne az, akit most megcsókoltam, bár ne Car lenne, akibe beleszerettem!

Csak én vagyok a hibás, senki más, és most meg kell érte fizetnem!

*

Kikísértem a kocsihoz Reb-et, de vele menni már nem volt erőm, nem tudtam volna belépni a közös otthonunkba aztán pedig csak úgy elsétálni.

-Reb…

-Matt, nem szállsz be a kocsiba?- nyitotta ki nekem az ajtót.

-Nem, Reb, nekünk most beszélnünk kell. - zártam vissza.

-Mi a baj?

-Én… ez nem mehet így tovább!

-Mi? Miről beszélsz?- húzta össze a szemöldökét.

-Én, nem csinálom ezt tovább, sajnálom. Nem vehetlek el, már nem… nem érzem azt, amit régen éreztem irántad.

-Most csak viccelsz velem, Ha? Matt! Viccelsz?- kiabált egyre hangosabban, és közben már a sírás küszöbét súrolta.

-Nem… Sajnálom... De vége van!

-Nesze, akkor itt a gyűrűd is, dobta a földre elém, bár engem nem nagyon érdekelt a vacak gyűrű, csak, hogy most Reb-nek ekkora fájdalmat kellett okoznom. Csak az én hibám és most ő bűnhődik!

Én még mindig szerettem őt, egy részem élénken idézte fel az érzéseket, amiket ő keltett bennem ahányszor rám mosolygott, megnevettetett. De már ez nincs többé. Caroline történt! Nem tudom, hogyan, de vele az érzéseim erősebbek voltak. Vége!

Joseph szemszög:

Ahogy Caroline elment, Jason érkezett meg. Felváltották egymást.

-Szia! Na, hogy vagy, minden rendben? -  Érdeklődött, meglepően kedvesen, bár nem mintha mást vártam volna tőle, csak még nem ismertük egymást annyira.

-Jobban, kösz. - adtam meg a szűkszavú választ.

-Caroline?

-Elment, van egy kis családi dolog és abban segít, de jó, hogy mondod, mert fel kellene már hívni, ide adod a telefonom?- mutattam az öltönyömre, ami a kanapén hevert.

-Persze.- oda akarta nyújtani, de közben a zsebéből kiesett valami. És nem is akármi, hanem egy kis doboz, amit Caroline-nak tartogattam, csak nem tudtam átadni neki tegnap. Egy különleges ajándék lapul benne, és csak reménykedni tudok, hogy Car is olyan izgatott lesz tőle, mint én magam. – Ó, bocsi!- szabadkozott. – Nem akartam, egyébként nagyon szép, még egy masni is van rajta, ízléses. – vigyorodott el.

-Köszi, de nem nagy szám.

-Gratulálok!

-Kösz.

-Tessék! – nyújtotta oda a telefont.

Megnyomta a kettes gyorshívót és már csöngött is, de pechemre senki sem vette fel.

-Na?

-Semmi! Nem tudom, hol van. Egyébként nem tudod, mikor engednek ki engem innen?- reménykedtem egy biztató válaszban.

-Megyek, megkérdezem.

-Tényleg? Nagyon köszönöm, jövök eggyel neked!

-Nem tesz semmit.- legyintett majd kiment. Miután kiment megszólalt a telefonom, jelezve, hogy üzenetem érkezett.

Megnyitottam az üzenetet és láttam, hogy Caroline küldte.

Bocsi, de most nem tudtam felvenni, majd később hívlak! Szeretlek!

Nem igazán tudtam ezt mire vélni, de majd csak megtudom, csak szabaduljak már ki innen végre!

-Joseph!- kiabáltak nekem a folyosóról.

-Igen?

-Beszéltem az orvossal és azt mondta, megérkeztek az eredményeid és mind jó, ha akarsz, akkor elmehetsz, bár még csak saját felelősségre. Na?

-Mi, na? Ezen nincs mit meggondolni, pakolás!- léptem le az ágyról, de már nyoma sem volt a szédülésnek rosszul létnek, csak boldog voltam, nagyon nyomasztó volt itt a hangulat, és ki tudja, hogy Reb és Car mit csinál ebben a pillanatban, amíg én itt fekszek. Menni akartam!

*

-Mindent összepakoltál?- fogta meg az egyik csomagom Jason.

-Igen, de igazán nem kell segítened, egyedül is tudok boldogulni.

-Jó. Látom, nem nagyon szereted, ha beleszólnak a dolgaidba.

-Igen, ez így van, ne haragudj, nem miattad van.

-Semmi baj.

-Szóval, merre megyünk?- kérdezte Jason mikor beülte hozzá a kocsijába, mert felajánlotta, hogy elvisz.

-Hozzám. Rose Street 6.

-Mehetünk is!

-Még egyszer kösz, hogy elviszel.

 -Semmiség.

 És mi az ott?- néztem a kocsi hátuljára, ahol Jason-nek pár cucca hevert.

-Mire gondolsz?

-Ott egy fekete díszdoboz, mutattam hátra.

-Ja, az? Ajándék!- dadogta össze.

-Kinek?- folytattam a vallatást.

-Egy barátnak, most lesz a szülinapja, és ezt vettem neki.

-Közeli barát lehet. - puhatolóztam tovább.

-Igen, úgy is mondhatjuk…

 

Hol van Rebekah?

17. fejezet

 Joseph szemszög:

Nem tudtam hol vagyok, nem tudtam mi történik velem. Csak a sötétség volt, semmi más. Éreztem, hogy valaki megérint, hideg ujjai az enyém közé fúródtak. Nem akartam elengedni többet, nyugalmat adott, biztonságot éreztem, átjárta mindenem ez a jóleső érzés.

*

Felnyitottam a szemem, a fény, ami az ablakon keresztül betört, égette a retinám. Addig pislogtam, míg el nem múlt ez a kényelmetlen érzés, és mikor már rendesen láttam, körvonalazódtak a körülöttem álló emberek. Ismertem őket. Mindnyájukat.

-Üdv újra itt, haver!- veregette meg a vállam, Ian.

-Szia, látom, még mindig próbálsz viccesnek tűnni, de megsúgom, hogy nagyon rosszul csinálod. – nevettem el magam, mire fájdalom nyilallt a mellkasomba. Próbáltam nem mutatni, de nem nagyon sikerült. Caroline, amint meglátta a szenvedő tekintetem még egy lépéssel közelebb lépett hozzám, már ha ez lehetséges volt.

-Hogy vagy?- simított végig a másik vállamon, majd meg sem várva a választ megölelt. Kezeit körém fonta, egy kicsit megint fájdalmat éreztem, de nem rontottam volna el azzal a pillanatot, hogy felnyögök. A szőke haja leengedve volt, néhány tincse belelógott a számba, de még ez sem zavart. Bár belegondolva elég szánalmasan nézhettem ki.

Miután elengedett egy nagy mosolyt intézett felém, szeméből aggódás sugárzott, de már nem tűnt olyan nyugtalannak, mint mikor beértünk a kórházba.

-Jól vagyok, Caroline. - legyintettem, mert tényleg, úgy éreztem, hogy nincs ok az aggodalomra.

-Rendben.

-Caroline?

-Igen?

-Hol van Reb?

-Nem tudom, én még nem láttam, ti srácok?- fordult Ian és Bonnie felé, akik ugyanolyan értetlen arcot vágtak, akárcsak én.

Majd az ajtó nyílása kizökkentett mindenkit a gondolkodásból, mert az orvos lépett be a kórterembe.

-Jó napot mindenkinek! Hogy van a betegünk?- nevetgélt és közben a kórlapot lapozgatta.

-Jól, köszönöm. – feleltem higgadtan.

-Mr. Morgan, önnek a vész esetén értesített személy a húga, jól tudom?- helyezte fel a szemüvegét az orvos, majd jobban a papírjaiba mélyedt.

-Igen, Doktor úr, így van, miért?

-Mert próbáltuk elérni, sokszor, de nem tudjuk. Gondoltam szólok.

-Köszönöm, biztos minden rendben van, de azért megpróbálom felhívni. - álltam volna fel, de hirtelen megszédültem.

-Állj!- lépett hozzám oda Caroline és megakadályozta, hogy lelépjek az ágyról. –Ne mozdulj semerre! Majd én felhívom, jó?

-Rendben, de hallani akarom.

-Jó.- majd kivette a telefont a zsebemből, milyen szerencse, hogy mindig itt van. Tárcsázni kezdte Reb számát, hallottam, hogy kicsöngött, vártam, hogy valaki felvegye, de semmi.

Rebekah Morgant hívta, most nem tudom felvenni, kérem, a sípszó után hagyjon üzenetet. – szólalt meg a megszokott szöveg.

-Semmi. Nem veszi fel.

-Na, jó, ennyi volt!- húztam le magamról a takarót és megint le, és fel akartam állni.

-Ne! Joseph! Majd én megkeresem, jó?

-Mi?

-Neked még itt kell bent maradnod, én addig pedig elmegyek, megkeresem a húgod, csak maradj már nyugton!

-Megtennéd?- néztem rá hitetlenkedve, mert ezt nem nagyon vártam.

-Persze. – majd visszafeküdtem.

-Köszönöm. Tudod hol laknak Matt-tel, ugye?

-Persze, már említették párszor. – mondta szarkasztikusan, mert Reb már vagy ezerszer elmondta.

-Akkor jó.

- Vigyázz rá!- nézett Ian-re, de láttam, hogy nem nagyon akar elmenni és itt hagyni minket.

-Meglesz.- eresztett el egy mosolyt Ian.

Caroline szemszög:

-Hogy érted, hogy láttál?- néztem Bonnie-ra értetlenül, mert nem értettem mit láthatott, ami ennyire kiakasztotta.

-Az étteremben, láttalak Matt-tel. - a szavai hallatára lefagytam. Hogy lehet nekem ilyen mázlim? El fogja mondani Joseph-nek és örökre meggyűlöl majd! Ez nem lehet!

-Mi?

-Láttam, ahogy megcsókolt.

-Te láttad?- húztam fel a szemöldököm.

-Igen. Láttam. Megcsókolt, te pedig utána ellökted magadtól.

-Igen.- ültem le az egyik székre mellettünk.

-De mi történt? Mármint miért csókolt meg téged, ott volt a menyasszonya nem messze, meg persze Joseph is. - foglalt helyet mellettem, és közben le sem vette rólam a szemét.

-Hát… ez elég hosszú történet.

-Én ráérek.

-Na, jó, röviden, csak, hogy régen mi jártunk, akkor még nem ismertem Joseph-et, ezt ő is tudja, én már csak barátként gondoltam Matt-re, de aztán kiderült, hogy ő rám nem. Joseph-hel már összevesztünk emiatt, és ezért nem merem neki elmondani, hogy mi történt, örökre meggyűlölne!- temettem a kezeim közé az arcom, és éreztem, hogy egy kövér könnycsepp folyik végig az arcomon. Bonnie simogatni kezdte a hátam, nagyon kedves volt tőle, de engem csak az zavart, nehogy még jobban sírva fakadjak itt előtte.

-Nyugodj meg, én megőrzöm a titkod.

-Igazán?- néztem rá, és közben letöröltem egy könnycseppet az arcomról.

-Igen, de meg kell ígérned, hogy elmondod majd neki.

-Megígérem. Bár, most, hogy még kórházba került, nem nagyon szeretném, az orvos azt mondta ne izgassuk fel semmivel.

-Aha. Hallottam.

-Tudod, nagyon kedves lány vagy, Bonnie. Bár csak előbb megismertelek volna. – mosolyodtam el.

-Te is az vagy.

-Holnap megkérdezem Jennát a munkáról, de ha minden jól megy, akkor nem sokára már munkatársak leszünk. - nevettem fel.

-Köszi, nem tudod milyen sokat jelent ez nekem. - borult a nyakamba. Én is átfontam a karom körülötte és megöleltem. Olyan rég óta nem volt már legjobb barátnőm. Ha volt is legjobb barátom, az inkább fiú volt, velük mindig jobban kijöttem, bár nem tudom, hogy miért.

-Szívesen.

*

Hívtam egy taxit és bepattantam a kocsiba, valójában annyira nem izgultam Reb miatt, mert biztos csak elfelejtette, hova tette a telefonját, de nem hagyhattam, hogy most Joseph felizgassa magát ezen, most nem!

Mentünk, mentünk, néha egy-egy piros lámpa megállított, ilyenkor ki tudtam volna tépni, a sofőr két szál haját, hogy hajtsunk már át a piroson, de szerencsére türtőztettem magam.

-Végre!- ugrottam ki a kocsiból, miután átnyújtottam a pénzt, a taxisnak.

A kerítésen még nem volt nehéz bejutni, nyitva volt, viszont az ajtónál megtorpantam. Hiába kopogtattam, semmilyen válasz nem érkezett. Kezdtem aggódni, talán még sincs minden, olyan nagy rendben, mint én azt hittem?

Egyre erősebben vertem az ajtót, de semmi. Ácsorogtam kint, mikor eszembe jutott, mit mondogatott nekem Matt éveken keresztül, mikor átjött hozzánk régen.

Hogy kellene egy pótkulcs! De sohasem hallgattam rá, na és persze ki is zártam magam hetente egyszer, de ez egy másik történet.

Szóval, lennie kell valahol egy pótkulcsnak! Ez ezer százalék!- keresgélni kezdtem, vagy hat virág volt az ajtó lőtt, mindegyikbe belenéztem, de nem volt, majd megfordítottam az „Üdv itthon” lábtörlőt, és megtaláltam a keresett „kincsem”. -Na, végre!- örültem meg.

Beleraktam a zárba és elfordítottam, pontosan beleillet.

-Hahó?!- néztem körbe és suttogtam magam elé. Teljes sötétség volt, el volt húzva az összes függöny. – Van itt valaki? Rebekah? – nem válaszolt senki sem, kezdtem azt hinni, hogy teljesen feleslegesen törtem be ide.

Aztán megláttam, hogy nem messze egy ajtó tárva nyitva áll, onnan még kiszűrődött egy kis fény is, úgy gondoltam mit veszíthetek, ha benézek. Elkezdtem lábujjhegyen járni, bár nem tudom megmagyarázni, hogy miért is. Bekukkantottam, az ágyon feküdt valaki, ez teljesen kivehető volt, de az már nem hogy ki is az.

-Rebekah?- léptem oda. Be volt takarózva, alig látszott ki belőle valami.

-Caroline? Mégis mi a fenét keresel te itt?- nézett rám értetlenül.

-Inkább te miért vagy itt? Mi a baj?- kérdeztem közben pedig a villanykapcsoló keresésére indultam.

-Én… én… csak fáradt vagyok.- dadogta össze-vissza.

-Igen, és a telefonod, hol van?

-Miért?- szipogta.

-Végre!- kiabáltam mikor végre sikeresen felkapcsoltam a villanyt, nagy volt a szoba és a vak sötétben csak mentem körbe-körbe és simogattam a falat. Hülyén festhettem. Mikor Reb felé fordultam egyből láttam, hogy ki van sírva a szeme és papír zsebkendők tömkelegét dugdosta a párna alá. –Mi a baj?- lágyult el a hangom és közelebb mentem hozzá.

-Mit érdekel az téged, ha? Mindig csak el akarod rontani a boldogságom, gratulálok ezúttal is sikerrel jártál.

-Mi? Hogy érted ezt?

-Matt… elhagyott… lefújta az esküvőt és elment.

-Mi?!- akadtam ki teljesen. - Hogy tehetett ilyet?

-Te mondd meg!- rivallt rám Reb.

-Ezt meg hogy érted?

-Mindig utáltál, feltételezem ahhoz is közöd, hogy a vőlegényem elhagy pár nappal az esküvő előtt!

-Nem Reb, nincsen!- léptem hozzá közelebb, közben pedig próbáltam rezzenéstelen arccal állni előtte, nehogy észrevegyen valamit.

-Miért?- folyt végig egy könnycsepp az arcán. - Hogy tehette ezt?- láttam, hogy összetörték a szívét, és valószínűleg én vagyok a hibás. Elszállt minden haragom Reb ellen, rájöttem, hogy én vagyok a legrosszabb, talán ha én máshogy állok a dolgokhoz, akkor a mi kapcsolatunk is más lenne. Megöleltem őt. Először csak sírt tovább, de utána éreztem, hogy ő is magához szorít.

-Minden rendben lesz, Reb, nem vagy már egyedül.

-Elment… nincs többé…

 

Szerelem? Szerelem!

16. fejezet

Caroline szemszög:

-Joseph?- lepődtem meg, mert mára vár nem vártam semmilyen látogatót, őt pedig még annyira sem. –Mit keresel te itt?- mondtam, de közben éreztem, hogy egyre hevesebben kezd verni a szívem, gyönyörű kék szemeibe néztem, ami tele volt érzéssel. Láttam rajta, hogy fontos mondani valója van. - Gyere be!- tártam ki az ajtót, mire ő egy nagy lépést tett és már mellettem is állt. Megfogta a kezem és bezárta maga mögött az ajtó.

-Beszélnünk kell!- vágott halál komoly arcot, mire már nekem is leolvadt a mosolyom.

-Jó, fáradj beljebb!- mutattam a nappali felé.

-Kösz.- lehelte maga elé, de tisztán kivettem. – Én… én csak…

-Sajnálom!- könnyítettem a dolgán – Sajnálom, ami történt, csak is az én hibám. - folytattam.

-NEM! Dehogyis, eszedbe se jusson ezt mondani! - lépett hozzám közelebb, átszelve ezzel minden távolságot közöttünk. - Az én hibám, jobban kellett volna foglalkoznom, azzal, hogy mit mondasz és nem féltékenykedni, igazán sajnálom.- nézett le rám, és azt vettem észre, hogy idő közben a kezeit a vállam köré csavarta.

-Én…- kezdtem volna mondani, de az ujját a számra helyezte, meggátolva ezzel, hogy megosszam vele mondandóm. El akartam neki mondani mindent, ami ma este történt De olyan nehéz volt! – Nem, Joseph nekem mondanom kell valamit!- dobbantottam egyet a lábammal, mert majd meg őrültem, hogy kimondhassam végre, ami a szívemet nyomja.

-Mondd, édes!- nézett rám azzal a szomorú, tengerkék szemeivel, amibe bármikor is belenéztem mindig elbűvölt.

-Én… ma… - nem ment, csak dadogni tudtam, és azt is elég bátortalanul. Nem értettem mi van velem, mindig kimondtam, ami a szívemet nyomja, nem számított kit bántok meg vele. Nem mondanám, hogy bunkó vagyok, nekem csak mindig is nagy volt a szám. De ahogy Joseph állt ott velem szembe, és szótlanul várta, hogy mi lesz a következő szavam, elnémultam. Egy szó sem jött ki a számon.  

Minek neki erről tudni? Matt nem olyan hülye, hogy elrontson mindent, egy kis csók miatt! Nem kell megtudnia Joseph-nek, úgy is csak összevesznék vele megint, amit már nem szeretné. Ráadásul meg is bántanám, amit szintén nem akarok.

-Én csak azt akartam mondani, hogy nem kellett volna, hogy Matt-el menjek, csak vissza akartam vágni neked. - mondtam lehajtott fejjel. Mire ő csak közelebb lépett, megemelte az állam, amíg bele nem néztem, kéken tündöklő szemeibe.

-Miért szerinted én miért beszélgettem annyit Hayley-vel?- nevetett fel, majd a komoly arca hirtelen kiderült, és már teli szájból mosolygott.

-Ne már, te kis hazug!- löktem meg egy kicsit.

-Nem, csak remek színész!- nevetett fel.

-Nem vagy olyan, ó, nehogy azt hidd!

-Igen?- húzta fel a szemöldökét.

-Igen, sőt…

-Na, várj, ezt még megbánod!- majd felkapott és ráfektetett a kanapéra és elkezdett csikizni, ahol csak ért.

-Ááá! Elég!- sipítoztam, de ő nem „kegyelmezett” meg. Pár perc után abbahagyta és én be tudtam fejezni a nevetést. De megint szembe találkoztam vele, kék szeme belefúródott az enyémbe. -Nem is érdekelt, hiszen olyan csinos?- néztem rá és ezzel megtörtem, hogy a néma csendet. A szavaim hallatára, elmosolyodott, egy pillanatra ugyan elkapta a fejét, de rögtön utána vissza is fordult, majd lágyan a fülembe súgott.

-Nem vagyok oda az ilyenekért, édesem.

Ahogy lágyan elsöpört egy tincset és megéreztem forró leheletét, a szívem máris gyorsabb ütemre kezdett rá. Lassan elhajolt a fülemtől és egyre az ajkaim felé közeledett. Én még mindig a kanapén ültem ő pedig velem szemben térdelt. Ahogy találkoztak az ajkain, gyengéd volt, simogató, de utána éreztem, hogy egyre határozottabbá, követelőzővé válik

Elterített a kanapén majd felém tornyosult, apró csókjai testemen perzseltek, a szívem pedig már a torkomban dobogott, mindig ilyen hatást váltott ki belőlem, nem értem, hogy lehet valami ilyen intenzív. Eszembe jutottak a ma történtek is. Hogy lehetek ilyen rossz ember? – kérdeztem magamtól. – kezdtem eltolni magamtól mikor meghallottam a bűvös szót, ami mindent megváltoztatott.

-Szeretlek. - ejtette ki a szavakat – Szeretlek, Caroline. - nézett rám, nem szólt egy szót sem, többet, csak várta, hogy reagálok.

Nem tudtam mit mondhatnék, nem lehetek olyan kegyetlen, hogy ha most mondom el a mai történéseket. Majd rendesen bele gondoltam mit is érzek én iránta.

-Szeretlek. - néztem megint a szemébe, mert egy pillanatra elbizonytalanodtam. Újra rátapadt az ajkaimra, én készségesen pedig a karjaiba omlottam és hagytam, hogy a szeretett férfi kényeztessen. Mikor lekalandozott a kezem a hasára, hirtelen felszisszent.

-Mi a baj?

-Nem tudom. - mondta majd felhúzta a pólót magán, hogy jobban szemügyre vehesse az érintett területet. A legalsó rétegen már látni lehetett egy kisebb foltot, de miután már az a szövetdarab is eltűnt, láthatóvá vált a sérülés, ami ott díszelgett Joseph hasának bal oldalán. Nagyon csúnya volt, látszott, hogy be van gyulladva és gennyesedik.

-Úristen!- pattantam fel a kanapéról. – Mi a fene?! Mit csináltál?- kérdeztem és közben közelebb léptem hozzá, hogy jobban megnézhessem.

-Nem tudom. - adta az ártatlant.

-Mi az, hogy nem tudod, nem tudod, hogy került rád egy hatalmas sérülés?- néztem rá úgy, mint egy komplett idiótára.

-Én… én... TUDOM!- tört rá a felismerés.

-Igen?- néztem rá még mindig úgy, mint egy nem normálisra. –Mondd már!

-Ma, munkába mentet, egy kamion jött velem szembe, és meglehet, hogy a kocsi fordult párat mielőtt meg tudtam volna állni.

-Mi?!- kiáltottam el magam- És eddig nem érezted?

-Nem, tényleg nem, néha elzsibbadt, de csak azt hittem bevertem vagy ilyesmi azt nem gondoltam volna, hogy egy nagy seb van rajta. - kiabált velem, láttam rajta, hogy egyre idegesebb.

-Jó, csak ülj le!- ültettem le a kanapéra. Na, jó, oké, oké, hívjuk a mentőt!- kaptam fel a telefont.

-Nem! Nem kell!- kapta el a kezem. –Nem kell, jól vagyok!

-Miket beszélsz? Nem vagy jól! Van egy seb az oldaladon, és ha nem kezelik, akár bele is halhatsz!- mondtam el, mind ezt egy levegő vétellel.

-Jól van, nyugi minden rendben lesz, oké?

-Te nyugtatsz engem?- mosolyodtam el – Nem nekem kéne téged?

-Nem. - mondta nevetve majd átkarolt.

Majd meghallottam az ajtó csapódást, eleinte furcsálltam, mivel csak mi vagyunk elvileg a házba, de utána rájöttem, hogy Jenna volt az, aki hazaért. De nem volt egyedül!

-Szia Jenna! És Jason?- vettem szemügyre a jóképű, ámbár ismeretlen férfit. Még csak egyszer láttam, de akkor nem voltam olyan állapotban, hogy jobban szemügyre vegyem. Ugyanis az nap éjjel volt, hogy Jennát elrabolta az a szemét főnöke Josephnek.

-Igen, csak bekísért, de már megy is. - pirult el Jenna, bár nem nagyon értettem az okát.

-Rendben. –mondtam majd visszafordultam Joseph felé, aki még mindig csak feküdt és próbált úgy tenni, mint aki itt sincs éppen. Várj!- pattantam fel gyorsan Joseph mellől, aki erre egy kicsit megijedt. Idejönnél egy kicsit Jason, kérlek!- fordultam vissza feléjük, mire Joseph csak diszkréten közelebb rántott magához és ellenzésül összehúzta a szemöldökét, tudta mit akarok és nem tetszett neki, de ez nem érdekelt, tudni akartam, hogy Joseph jól lesz-e vagy sem.

Jason közelebb merészkedett, bár látszólag ő is elbátortalanodott a kérésemre. – Én, csak szeretném, ha megnéznéd Josephet!- mutattam az előttem fekvő férfira. Lehajoltam és felhúztam mire ő is meglátta az éktelenkedő sebet, ami Joseph mellkasát díszíti.

-Te jó ég! Mit csináltatok?- lepődött meg, mire Jenna is közelebb jött.

-Tudod csak történt ez-az. - mentegetőzött Joseph.

-Jó, nem fontos elmondanod, csak gyere be velem a kórházba!

-Nem! Nem kell!- tiltakozott még mindig látványosan.

-De kell, higgy nekem én már sok ilyet láttam és szükséged van egy orvosra, most és azonnal.

-Rendben, legyen. - adta meg magát.

-Helyes! - kiáltottunk fel.

Jason felsegítette a helyéről és egészen a mentőautóig próbált segíteni, bár Joseph nem nagyon engedte, túl büszke volt.

-Köszönöm. – intéztem még oda Jason-nek, aki beült a kormányhoz és a legközelebb korházhoz kezdett vezetni. Jennát meggyőztük, hogy maradjon otthon, így ő nem tartott velünk.

Mikor beértünk Jason ott maradt velem, amíg Josephet elvitték. Az orvos nem mondott semmit, csak gyorsan riasztotta a többi kórházi dolgozót. Ez nem jelent semmi jót! Miért nem mond nekem senki semmit? A folyosóról eltűnt mindenki, nem maradt egy árva lélek sem rajtunk kívül

-Miért nem jön már valaki? Miért nem mondd senki semmit?- nyugtalankodtam, és közben úgy kapkodtam a levegőt, mintha valaki el akarná előlem lopni.

-Nyugodj meg Caroline, minden rendben lesz. – nyugtatgatott, közben pedig mosolyra húzta a száját. Be kell, valljam, Jennának nagyon is igaza volt, helyes pasi.

Csak ültem és vártam, Jason-nek közbe el kellett szaladnia egy betegért, így azt mondta csak pár óra múlva tud visszajönni.

Egyedül folytattam a várakozást, már kezdett nagyon idegesíteni, hogy mit csinálnak eddig. Vajon túl éli? Mit csinálhatnak vele? Vajon él még?- jutottak eszembe a legrosszabb gondolatok.

Felhúztam a lábaim és összekulcsoltam mögötte a karom, eszembe jutott a csók, amit először váltottunk Joseph-hel. A bolt kellős közepén voltunk és hirtelen csak letámadtam. – az emlék hatására legördült egy könnycsepp az arcomról, elszomorított a gondolat, hogy talán soha többet nem lehet velem. Olyan régen volt már az első találkozásunk, úgy érzem mintha már vagy ezer éve ismerném őt.

Eszembe jutott az éjszaka, mikor először voltunk együtt, olyan boldog voltam, sosem éreztem még olyan örömöt, mint mikor a karjaiba bújtam. Nem hazudtam Joseph-nek mikor az mondtam, hogy szeretem, még ha a Matt dolgot el is titkoltam előle.

Szeretem, és most azt sem tudom, hogy mi van vele, ez olyan őrjítő!

Már kezdtem álmos lenni, és az is kitartást jelentett, hogy le ne csukódjanak a szemeim.

*

Éreztem, hogy valaki rázogatni kezd, éppen, hogy megsimította a vállam, de én nagyon ijedten ébredtem, ugyanis szörnyű álom volt.

A kórház folyosóján sétáltam, mikor Joseph jött velem szembe, nem szólt egy szót sem, csak ment tovább, én kiabáltam neki, próbáltam megállítani, de ő rám se hederített. Aztán egyszer csak eltűnt, mintha soha ott se lett volna, elhalványodott az alakja és semmivé lett. Én csak lerogytam földre, és utána ébredtem fel. Fogalmam sincs arról, hogy ez vajon mit jelenthet, de annyit tudok, hogy nekem semmi jót.

-Hölgyem, kérem, jól van?- rázogatott tovább az orvos.

-Igen, persze. Hogy van Joseph?- pattantam fel a helyemről.

-Most már jobban, a műtét sikeres volt, és már stabil az állapota, ha szeretne, bemehet hozzá, bár még az altató hatása tart, de pár óra múlva már teljesen ébren lesz.

-Rendben, köszönöm. - majd megcéloztam az ajtót, amire az orvos mutatott, és lassan benyitottam. Odaültem az ágya mellé, és megfogtam a kezét. Rám emelte a tekintetét, egy kicsit elmosolyodott.

-Caroline…- nyöszörögte.

***

Kinyitottam a szemem, már reggel volt, átaludtam az egész éjszakát.

Az ágy melletti székben ébredtem, a kezem még össze volt kulcsolva Josephéval, alig tudtam megmozdulni.

Lassan kibontottam a kezem, bár elég nehezen ment, mert nagyon erősen szorított.

Egy emelettel lejjebb találtam egy kávé automatát és vettem is egyet, mert úgy éreztem magam, mint aki egy hete nem aludt.

Mire visszaballagtam a kórteremben, már láttam, hogy Ian és Bonnie is ott volt.

-Sziasztok!- léptem be hozzájuk.

-Szia!- köszöntek nekem halkan, de közben csak egy apró pillantást vetettek rám, csak Joseph-et nézték.

-Járt bent az orvos?- kérdeztem, hátha lemaradtam valamiről, amíg lent voltam.

-Igen.- válaszolt Bonnie röviden.

-És mit mondott?- aggódtam tovább, és elkezdtem rágni a körmöm, ami igazán nem vall rám, mindig utáltam, de most elkerülhetetlen volt.

-Jókat… csak jókat- nyugtatott meg – Caroline…

-Igen?

-Kijönnél velem egy kicsit, kérdeznék valamit.

-Ööm… persze.

-Köszi. - majd kivezetett az ajtón, kicsit már kezdtem furcsának érezni, nem tudtam vajon mit akarhat mondani.

-Caroline…- torpant meg, majd szembe fordult velem.

-Bonnie, én szeretnék vissza menni, szóval, ha…

-Láttalak tegnap este!- emelte meg egy kicsit a hangját, mire én egy kicsit megszeppentem.

Az asztaltól 5 méterre

15. fejezet

Sziasztok drágáim!

Tudom, hogy egy kicsit elkéstem a résszel, de mostanában, olyan bizonytalan vagyok, hogy egyáltalán érdemes-e írni ezt a történetet. Félre ne értsetek, végig fogom írni, mert nem az a fajta vagyok, akinek most, ha úgy szottyan kedve bezárja az oldalt, csak egyre kevesebb a visszajelzés, és ez elbizonytalanít.

Remélem a mostani részhez kommenteltek, mert nagyon jól esne.

Előre is köszi, nektek. Jó olvasást!

xo xo 

Caroline szemszög:

Tudtam, hogy Joseph mérges lesz, hogy Matt-tel jöttem, de már azért, sem érdekel, azt teszek, amit csak szeretnék és Matt nagyon jó barátom, szeretek vele lenni!

Mikor megérkeztünk láttam, hogy már néhányan előttünk értek ide, aminek kimondottan örültem. Joseph meglepődött tekintete, haraggá alakult át. Tudtam, hogy ilyen lesz, de mégis fájt egy kicsit. Nem akartam megbántani, csak a tudtára szerettem volna adni, hogy minden rendben, mert csak barátok vagyunk Matt-tel, de úgy látszik ez nem jött össze. Aztán miután mi helyet foglaltunk Rebekáht pillantottam meg, és nem is egyedül érkezett, egy ismeretlen lányt láttam az oldalán. Vajon ennek köze van a Matt-tel való vitájához?

Nagyon csinos lány volt, bár látszott rajta, hogy ezzel ő is tisztában van, mert úgy rázta magát, mint egy divat díva, akit most engedtek először a kifutóra.

Ahogy Joseph felé közelített, és ránézett nekem már gyanús lett valami, ahogyan lágyan simogatta, és mosolygott rá, minden világossá vált, Rebekah azért hozta őt ide, hogy engem féltékennyé tegyen vele. Nem tudom, mi lehet közte és Joseph között, de a vacsora alatt, úgy tűnt ő is nagyon élvezi a társaságát, ezért az egyetlen, akihez egész vacsora alatt egy jó szót tudtam szólni az Matt volt. Nem igazán élveztem az estét, mikor már a desszertet hozták azért imádkoztam, hogy gyorsuljon már fel egy kicsit az idő.

-Szóval, Caroline, hol dolgozol?- kérdezte tőlem Bonnie, közben pedig a sütijében turkált, úgy tűnt mintha egyáltalán nem ízlene neki.

-Egy reklám cégnél vagyok asszisztens, de nagyon szeretem. Te?

-Tudod, épp ezért kérdezem, régen a férjemnek dolgoztam, én is olyan asszisztens féle voltam, de most, hogy tudod, börtönben van. - csuklott el a hangja. – Arra gondoltam szerezhetnék egy új állást.

-Ez remek ötlet, és mire gondoltál?

-Én azt szerettem volna kérdezni, hogy nem tudnál-e nekem segíteni ebben. Tudom, hogy nagyon jó helyen vagy, mert sok jót mondanak rólad. Tudsz nekem segíteni, szerinted?

-Hát, én nem nagyon, de Jenna, nála lakom most, ő igen. Nekem is ő hozta össze, szóval szólok neki és majd felhívlak, hogy mi van, rendben?- mosolyodtam el, mert nagyon szimpatikusnak tűnt, és ha belegondolok nem is lenne olyan rossz, ha lenne a cégnél valaki, akivel jóba lehetek.

- Köszönöm, nagyon kedves vagy! Várj, megadom akkor a telefonszámom. Tessék!- nyújtotta át nekem a névjegyét.

-Akkor majd hívlak! De most bocsássatok meg, megyek, megigazítom a sminkem. - álltam fel majd közben egy gyors pillantást intéztem Joseph és a liba felé, akivel egész este társalgott. Még mindig valami izgalmas téma közepén lehettek, szóval nem zavartam őket csak mentem és megkerestem a női mosdót.

Mikor megtaláltam, örömmel nyugtáztam, hogy nincsen bent senki. Nem kellett kimennem, csak már nem bírtam tovább ott maradni!

Belenéztem a tükörbe, és amit láttam, egyáltalán nem tetszett, féltékeny vagyok egy lányra, akivel Joseph beszélget, nem ismerek magamra, régen olyan laza voltam, nem izgatott, ha valamelyik pasimnak mondjuk egy lány volt a legjobb barátja, vagy már jártak, de barátok maradtak. De Joseph! Féltékeny vagyok, érzem és ez borzasztó!

-Na, jó!- fújtam ki a levegőt, majd kimentem a vécéből, de pechemre beleütköztem valakibe.

-Bocsi!- szabadkoztam.

Majd mikor felnéztem megláttam, kivel is kerültem szembe, aki nem volt más, mint Matt.

-Semmi baj! Egyébként is utánad jöttem, azt hittem rosszul lettél vagy ilyesmi és aggódtam.

-Ez kedves, de jól vagyok.- majd legyintettem és vissza akartam menni a többiekhez.

-Várj!- rántott vissza maga felé. – Mondani akartam még valamit, amit, picit nehéz elmondani, a mostani helyzet mellett, de nem bírom tovább titkolni…

-Mondd csak, valami Rebakáh-val van?

-Nem egészen. - lépett egy kicsit közelebb. – Én azt hiszem…

-Igen? - rivalltam rá, mert nem bírtam, ha valaki húzza a mondanivalóját, ha mondani akarja, akkor mondja!

-Szeretlek. - ejtette ki a szavakat kiválóan artikulálva.

-Mi?- lepődtem meg. – Ezt hogy érted?- néztem rá, mint aki most lát először fehér embert.

Majd bármi válasz nélkül egyre csak felém közelített, és megcsókolt. Ez nem olyan volt, mint amikor a templomban volt egy kis szájra puszi, ez jóval intenzívebb volt, éreztem, hogy csókolni akar, nagyon is. Én először lefagytam, nem tudtam mi is történik, arra gondoltam lehet elaludtam a kaja fölött és ez most csak valami rossz álom, de nem, nem az volt. Mikor ráeszméltem mit is csinál eltoltam magamtól, amilyen erővel csak tudtam, és mivel nem számított rá, majdnem fellöktem. - Mi a franc?! Mit művelsz?!- kérdeztem és közben végig simítottam az ajkaimon.

-Én… szeretlek, Caroline!

-Neked menyasszonyod van, tudsz te erről? – fakadtam ki, de mikor láttam, hogy meg akar szólalni, nem hagytam, csak folytattam. – Aki az én pasim húga, ha nem tudnád!

-De…

-Semmi de! Én Josephet szeretem! Most mennem kell!- majd elfutottam, és mikor visszaértem mindenki ugyanúgy volt, mint mikor elmentem, kivéve, hogy Bonnie nem ült az asztalnál. De ez nem nagyon érdekelt, hazudtam valamit, ami először eszembe jutott, és elhúztam onnan, amúgy sem hiszem, hogy bárkinek is hiányoznék onnan. Joseph remekül ellesz a kis cafkával.

Kikértem a kabátom és leintettem egy taxit. A szívem még mindig a torkomba dobogott, csak el akartam tűnni onnan és hazaérni. Arra már nem is mertem gondolni, hogy mit mondok majd Joseph-nek hiszen mind végig igaza volt, Matt nem csak egy barát volt, még ha én azt is hittem, hogy az…

Bonnie szemszög:

Örültem, hogy beszélhettem Car-rel, mert mostanában nagyon unatkoztam, nem mondom, hogy régebben halálra dolgoztam magam, de volt munkám és nagyon is szerettem csinálni.

Talán Caroline személyében egy jó barátnőre is rátaláltam, nagyon szimpatikusak tűnt, bár azt láttam rajta, hogy a mai vacsi leginkább egy kínzással ér fel neki. Joseph is el volt foglalva azzal a kétes erkölcsű hölgyecskével, bár szerintem csak Cart kínozta vele, mert ahányszor csak ránéztem mindig Car-en volt a szeme. Nem nagyon értettem mi folyik itt, de sajnáltam őket, mert olyan szép párnak, tűnek.

Mikor Car elment fontolgattam, hogy vele megyek, de az is eszembe jutott, hogy talán csak egyedül szeretne lenni, ezért hagytam, de mikor már Matt sem jött vissza, elmentem megnézni, hogy mi tarthat ennyi ideig. Csak nem történt valami?

De, amit láttam, arra nem számítottam, Matt és Caroline csókolóztak, lehet, hogy Matt-nek köze lenne a Car és Joseph közötti mosolyszünethez? És miért csókolóznak? Tudtommal Matt-nek menyasszonya van. Nem akartam elhinni, azon járt az eszem vajon mit fog majd ehhez szólni Joseph, mikor hirtelen láttam, hogy elszakadnak egymástól, Car nagyon mérges arcot vágott, de azt is láttam, hogy a sírás fojtogatja. Mi történhet itt?

Gyorsan elbújtam, hogy véletlenül se lássanak meg, mert nem tudom, mi történne, ha most valamelyikük felfedezné, hogy én itt állok.

Caroline elszaladt, Matt pedig csak állt ott, már majd nem megsajnáltam szegényt, láttam, hogy fájt neki, de ez nem mentség, itt van 5 méterre a menyasszonya is, mi féle féreg tesz ilyet?!- gondoltam magamban.

Visszaültem a helyemre, és csalódottan észleltem, hogy Car már nincs itt, mondjuk nem is meglepő. Látva Joseph arcát, ő viszont nagyon is meglepődött, csalódottnak tűnik, már a miniszoknyás ribi sem aktív beszélgető társa, vajon mi történhetett?

Nem akartam beleszólni az ügyeikbe, de úgy láttam, közöttük nagyon elromlottak a dolgok.

Joseph szemszög:



Láttam, ahogy Caroline kisétál a teremből, nem tudta levenni róla a szemem, amíg végül el nem tűnt. Észrevettem, hogy zaklatott valamiért, de nem mertem megkérdezni, hiszen lehet, hogy én vagyok az oka. Hayley még mindi szorosan mellettem ült, jó volt vele beszélgetni, nem mondom, hogy nem, mert tudom, hogy okos is tud lenni, de valójában, sosem bűvölt el a kisugárzása, úgy, mint, ahogy mindenki mást.
Már befejeztük a desszertet láttam, a többieken is, hogy menni akarnak ezért bátorkodtam kikérni a számlát.
-Pincér!- kiabáltam egy legyintettem egyet, mire ott is termett egy vékony fiú a számlánkkal a kezében.
-Uram!
-Meghívlak titeket, rendben?
-Nem. - vágták rá kánonba, és mivel tudom, hogy felesleges velük vitába szállni, beleegyeztem, hogy közösen fizetünk.
Együtt mentünk a kijárati ajtóig, azután Matt és Reb, úgy láttam együtt sétált el, picit meglepődtem, de én csak örülök, ha közöttünk minden rendben van, talán mégis csak túlreagáltam a dolgokat, és nincs okom az aggodalomra.
Ian és Bonnie is lassan hazaszédelegtek, így csak én meg Hayley maradtunk.
-Nos, szép este volt!- mosolygott rám, és közben a kezei között szorongatta a fekete, bőr táskáját.
-Igen.- álltam ott előtte és bólogattam, mint egy hülye. - Mondd csak, hazavigyelek?- kérdeztem, mert nem akartam udvariatlan lenni és csak úgy ott hagyni őt a sötétben a kihalt utcán.
-Igen, köszönöm. – majd a kocsim fel kezdtem terelgetni.
Mutogatta, merre kanyarodjak, merre forduljak, és kis idő múlva megérkeztünk hozzá.
-Hát, itt lennénk!
-Igen.- kezdett egyre kínosabb lenni a helyzet.
-Élveztem a mai estét.
-Én is
Majd kezdett egyre közelebb jönni, kezét felcsúsztatta a lábamon, rögtön odakaptam a kezem és arrébb raktam az övét, mire ő csak elmosolyodott. Hirtelen lecsapott az ajkaimra, és vadul csókolni kezdett, lehet, hogy hamis jeleket közvetítettem? De hát tudja, hogy barátnőm van. Majd ellöktem magamtól, csak finoman, hogy ne okozzak neki fájdalmat.
- Mit művelsz?! - kiabáltam rá, mire ő nagyon elkomorodott, gondolom, nem volt hozzá szokva, hogy visszautasítják.
- Én, csak élvezem. Neked is jobb lenne!- mondta nevetve, és újra közeledni próbált.
-Nem, nem világos? Szállj ki!- nyitottam ki neki az ajtót.
-Mi?- lepődött meg.
-Jól hallottad. Szállj ki!- ismételtem meg.
-Tudod, Joseph, ha igazán törődnél vele, most nem engem fuvaroznál haza. - célozgatott Car-re. –Na, ha meggondolnád magad, az ajtóm nyitva áll!- mondta nevetve, majd becsapta a kocsi ajtót.
Elgondolkodtam azon, amit mondott, lehet, hogy igaza van. Már nem abban, hogy visszajövök, hanem, hogy most nem itt kéne lennem, hanem valahol máshol. Caroline…


Caroline szemszög:

Csak, hogy hazaértem! - gondoltam magamban, Jenna nem volt otthon, így senki nem kérdezősködött, mikor felszaladtam a szobámba és a párnába temettem az arcom.
Nem akartam sírni, de éreztem, hogy már nem tudom visszatartani. Utat tört magának a megannyi sok dolog, ami az elmúlt időben történt velem, éreztem, hogy elhatalmasodik rajtam.
Bebújtam a meleg takaró alá, és jól magamra húztam. Próbáltam elaludni, hátha valami jobbat tartogat nekem az álomvilág a valóságnál. Becsuktam a szemem, éreztem, hogy lefolyik néhány könnycsepp az arcomról, de nem érdekelt, csak jobban szorítottam magamhoz a rózsaszín virágos takaróm.
Majd minden elsötétült, sokkal jobban éreztem magam, már nem nyomta a fájdalom, kínzó súlya a lelkem, felszabadultam!

*

Arra ébredtem, hogy valaki erőteljesen dörömböl az ajtón. Lassan levánszorogtam az ajtón és fejben már a pokolba küldtem az illetőt, aki ilyenkor meg mer engem zavarni. A hajam gumóba fel volt fogva a fejem tetejére és a mackós pizsim felkapva jöttem le az emeletről, majd kitártam az ajtót, az ismeretlen dörömbölő előtt, aki nem volt más, mint…