Nem tudtátok, hogy az időzítésen múlik minden?

23. fejezet

Caroline szemszög:

Ahányszor csak felkeltem, és kiléptem az álomvilág tág kapuján, megtört a varázs és újra a valóságba kerültem, úgy tűnt az álomvilág „varázsereje” nem ér el ideáig. Felnyílnak a szemeim, de mégis mindig az kép jelenik meg előttem, ahogy Joseph néz rám és szemembe mondja, mit érez, olyan őszinte volt és valós, én pedig mit csináltam? Csókolóztam a legjobb barátommal… Hogy tehettem? Miért?

Annyi szép emlékünk van Joseph-hel, nem értem, miért nem mondtam meg az igazat… csak álltam és még levegőt venni és féltem, mert úgy féltem, hogy már abból is kitalálja, mit akarok mondani.

-Nem!- kiabáltam magamnak, mert muszáj volt legalább magamat meggyőzni, hogy magabiztos vagyok. – Ma! Ma elmondom, nem tarthatom tovább magamban, mert belülről emészt fel ez az egész, csak kiabálja le a fejem… és amúgy is, minden rendben lesz!- nyugtatgattam magam, de azért én is gondoltam, hogy annál több fog történni, mint hogy, hogy mérges lesz.

Lerántottam magamról a takarót, mintha bármiért is az lenne a felelős, csak le akartam vezetni valamin vagy valakin a haragom. Ahogy a lábam elérte a földet, megint elkapott a rossz érzés, ami már csak nem egy hete kínoz, mindig jó volt a lelkiismeretem, gyerekkoromban is tudtam, hogyan kell viselkednem, mindig tudtam mi a helyes, de a bűntudatom mindig hatalmas volt, ha valamit nem úgy csináltam, ahogy kellett volna.

Joseph pedig ezt nem érdemelte meg és én nem hagyhatom, hogy még egy napig titok maradjon ez a titok!

Rebekah pedig csak olaj a tűzre, ha valaha megtudja mi történt… főleg, ha mástól tudja meg… tőlem kell hallania!- gondoltam bele alaposan, mert nem láttam értelmét annak, ha örökre megutálnak engem mindketten, főleg, hogy most még Reb is olyan kedves velem, vagy legalábbis próbál az lenni. - mosolyodtam el.

Már éppen belekortyoltam volna az én éltető nedűmbe, a forró és jó erős kávémba mikor a telefon, csörrenő hangja végképp kizökkentett a világomból és a fél bögre forróital mind az én ruhámra került.

Megköszörültem a torkom és próbáltam megőrizni a hideg vérem. Ahogy körülnéztem örömmel nyugtáztam, hogy üres a ház, mert most egy áldott lélekhez nem lenne erőm.

Odabandukoltam a telefonhoz és láttam, hogy Joseph írt egy sms-t, a mai estével kapcsolatban.

Joseph szemszög:

-Mi?!- nézett rám teljesen lesokkolódva Bonnie.

-Igen, komolyan gondolom, ma délután elviszem vacsorázni és megkérem a kezét. - néztem rá teljesen komolyan, mert attól féltem bármelyik pillanatban elröhögheti magát és elfuthat.

-Te és Caroline… ma, hát… én… ö… gratulálok. - ölelt meg, habár még mindig elég bizonytalannak tűnt.

-Köszi, örülök, hogy végre elmondhatom valakinek, mert nem tudtam már tovább magamban tartani.

 -De nem túl gyors ez?- húzta fel a szemöldökét, de láttam rajta, hogy azért próbál tapintatos maradni.

-Én… beleszerettem, és végre megoldódtak a problémáink… nincs, már ami közénk állna!- nevettem, de a jó kedvem egyáltalán nem ragadt át Bonnie-ra. – Minden rendben lesz!- mondtam ki és közben fogalmam sem volt róla, hogy mennyire nincs igazam…

Redben, mindennek tökéletesnek kell lennie!- mutattam körbe az összehívott embereknek, akiket mind azért béreltem fel, hogy Caroline-nak ez legyen élete legkülönlegesebb napja.

-Tehát, akkor szeretném, ha maga… oda…- mutattam, de nem tudtam befejezni a mondandóm, mert beállított egy váratlan személy... Reb! – kiabáltam, mert ilyen helyzetben nem tudok, elképzeli, nála értékesebb személyt! Feltépte az ajtót és betipegett.

-Mégis mi folyik itt? Haza megyek és senki otthon csak egy cetli egy címmel?- nézett rám értetlenül. – Mégis mi folyik itt?

-Megkérem Caroline kezét. - húztam elő a kis dobozkát, amiben benne volt a mai este lényege, a gyűrű.

Még mindig mozdulatlanul állt, a szája elé kapta a kezét és szemében valamily csillogást véltem felfedezni.

-Ez csodaszép… Jaj, bátyó, ez gyönyörű…- nedvesedett meg egy kicsit a szeme.

-Reb?- karoltam át, mert nem akartam, hogy úgy érezze, most már végképp egyedül van, hiszem mégis csak rossz az időzítés, de nem akarok várni, érzem, mit kell tennem és semmi nem állíthat meg! Szeretem őt.

-Szeretem.

-Tudom. - nevetett fel, és ez egyértelmű jele volt annak, hogy áldást adta ránk. – Na, jó!- törölte le arcáról a nem létező szöszöket. Kezdjünk bele a rendezésbe!- nevetett fel, mire már én sem tudtam elfojtani a kacajom.

Már javában voltunk a szervezésnek, meg volt az asztal, amire Reb hozatott virágot a város leghíresebb üzletéből a Disguise-ból, még az sem volt baj, hogy a város másik feléről hozatták, mert Reb nem volt rest annyit ajánlani, hogy ide érjen egy óra alatt.

Meg volt a muzsikus is, aki addig húzta a próba dalt, míg mindenki be nem dőlt a sarokba aludni, egyedül Rebekah állt kint és állította meg a hegedűst, akinek már nagyon elege volt Rebből. Kész öröm volt most arra is ránézni, hogy szívja ki az utolsó örömöt is Reb a hegedűsből.

Meg volt a díszlet is, hasonlóan a virágüzlet kezeskedésével valósult meg.

Nem tudom miket tervezett még bele Reb, de mikorra már ötödjére zavart arrébb nem is mertem beleszólni semmibe.

Ültem és éppen magamban próbáltam összerakni a szövegem.

-Én…Te…Mi…mi vagyunk akik..te…szer…- próbáltam beleélni magam, de rosszabbnál rosszabb verziók születtek, egyszerűen nem voltak képes kinyögni egy épkézláb mondatot.

 Mikor kinyílt az ajtó és Ian érkezett meg, úgy láttam nagyon keres valakit. Sőt még csak leplezni sem próbálta szándékát!

Megállt Reb előtt, aki látszólag rá sem hederített, mégis miről maradtam le?- gondoltam magamban, de időm sem volt találgatni, mert a zsebemben elkezdett csörögni a telefon, automatikusan nyúltam utána és kikaptam és mikor felvettem csak akkor ébredtem rá, hogy Caroline-nal beszélek.

-Szia!

-Szia, édes!

-Hol vagy?- idegeskedett a vonal másik végén.

-Ööm... otthon. – hazudtam neki rezzenéstelenül.

-Rendben, akkor átmegyek, jó? Beszélnünk kell!-mondta ellentmondást nem tűrően.

-Várj… inkább ne, mert még el kell intéznem valamit! Gyere a Bride Street 26hoz, második emelet, 33 ajtó, könnyű lesz megtalálni, itt leszek!- csaptam le a telefont, a szívem már őrült módon kalapált, egy gépfegyver semmi nem lett volna ehhez képest.

-Emberek, mindenki siessen a mennyasszony 30 perc múlva befut, és mindennek készen kell állnia!- pattantam fel a székből és közben, ahogy csak bírtam megszólaltattam a hangom.

 

Ahogy a nagy teremben mindenki füléhez eljutottak a kiejtett szavak, úgy lett idegesebb Reb is.

Mióta Caroline-t ismerem csupa kaland az életem, de ez most a csúcs! Mindenki ideges és izgatott, rólam már nem is beszélve!

Ian még mindig ott állt és éppen heves vitában volt Reb-bel, aki az eddigieknél is vörösebb arccal díszelgett.

-Mi folyik itt?- közelítettem meg őket. Hol Iant hol Reb-et méregettem.

-Semmi, haver, semmi…- kerülte Ian a szemkontaktust velem, majd fogta magát és elviharzott, jól becsapva maga után az ajtót.

-Mi volt ez?!- fordultam rögtön Reb-bel szembe, aki hasonlóan meglepődött arcot vágott, bár közelt sem annyira, mint én.

-Én… nem tudom! Mégis miért nézel így rám?- vett fel egy ártatlan arcot.

-Gondoltam… hogy…

-Rosszul gondoltad! Nem tudom, most eddig menj! Folytatnom kell, még 15 perc, addig még el kell intéznem valamit!- került ki és odébb állt.

Megint magamra maradtam, de mikor ráocsúdtam, hogy 15 percet mondott, még a szívem is kihagyott egy ütemet dobbanni, ami nem hiszem, hogy a legjobb jel.

Semmi perc alatt elrepült az a 15 perc, sőt ha egyszer kivallatnak, azt fogom mondani, hogy talán még egy másodperc sem volt. Legalábbis én úgy éreztem! Már percekkel előtte lehetett hallani a cipőjének a kopogását az üres folyosóról, így amikorra megérkezett Reb elküldött mindenkit, aki nem volt odaillő.

Én megálltam és vártam, hogy megtörténjen, amit elterveztem!

Caroline szemszög:

Istenem! Istenem!- gondoltam magamban, ahogy beléptem. –Nem lehet igaz, nem ez nem történhet meg nem velem… nem most, nem így… Megláttam, ahogy Reb ott áll és közben már a könnycseppeket alig bírta megfékezni… Joseph egy fekete öltönyben térdelt előttem, tartott a kezében egy érdekes kis dobozkát, eljátszadoztam a gondolattal, hogy esetleg könnyebb lenne csak elfutni és holnap, úgy tenni mintha semmi nem történt volna, de nem tehettem! Szembe kellett velük!… vele néznem! És mindent kitálalnom, mindent a legutolsó részletig!
Joseph mögött egy óriási asztal volt, minden úgy nézett ki mintha csak egy meséből másolták volna ki… hogy történt ez? Hogy lett nekem ilyen pasim?- kérdeztem magamban, és közben álltam ott előttük, mint akinek a lába a földbe gyökerezett.
-Caroline… Caroline Forbes…- térdelt le elém.
-Várj!- állítottam meg, mert először nekem kellett kitárulkoznom, mert tudtam, hogyha először ő lép, én meginogok, és úgy járok, mint ezelőtt, elveszem a tekintetében, és nem tudok majd megálljt parancsolni magamnak, sem pedig neki!
-Joseph… én… én…
-Mi az?
-El kell, mondjak valamit…
-Bármit, szépség, bármit elmondhatsz nekem. – lépett hozzám közelebb, de én ezzel mit sem foglalkozva álltam ott. Miután megint felnéztem a csillogó szemeibe-észbe kaptam és rájöttem, hogy szükségem van egy kis térre, hogy tisztán tudjak gondolkodni… most muszáj volt, mindent tisztán látnom!
-Én… Mattről van szó!- csuklott meg a hangom és közben éreztem, hogy képtelen vagyok bárkivel is szemkontaktust létesíteni, csak a számat harapdáltam és felváltva néztem a plafont és a lábamat, hogy milyen szép is a mai napi cipőm.
Láttam, hogy név hallatán már Reb is jobban elkomolyult, nem beszélve Josephről, akinek a szemei szinte szikrákat szórtak…
-Mi történt? – lépet megint egyet közelebb, de már nyoma sem volt az ezelőtti csillogásnak a szemében, sokkal inkább láttam benne sértettséget, és csalódottságot, dühöt. – Mit csinált az a féreg?- fogta meg a vállam.
-Josep…
-Caroline, szépen kérlek, mondd el!- szűrte ki a szavakat lassan, bár a kedvességét nyoma is eltűnt minden egyes kiejtett hangjából.
-Caroline, ne bolondozz már, mondd!- lépett egy nagyot előre Reb is, aki szintén kíváncsi volt a mondandómra.
-Matt…a múltkor estén,mikor mind együtt voltunk…Bonnie...Ian…
-Igen, emlékszünk!- türelmetlenkedett Joseph feltűnően! Bár, be kell valljam én is reménykedtem benne, hogy egyszer csak jön valami és nem kell ezt a beszélgetést befejeznem. De nem így történt…
-Megcsókolt… de csak egy, egyetlen csók volt… és nem jelentett semmit!- magyarázkodtam Joseph-nek. Kérlek, bocsáss meg!- kezdtem zokogni, mert ez alatt az idő alatt mióta Joseph-hel vagyok, megismertem, és tudom, hogy ez nem olyan dolog, amit egy könnyen megbocsátana! Sőt…
-Caroline…- szorította ökölbe a kezét, a teljes figyelmem ráirányult, és megfeledkeztem Rebekáhról aki éppen mérgesen készült nekem rontani, már csak arra eszméltem rá, hogy a keze az arcomon csattan.
-Reb…én…
-Menj a pokolba, ugyanaz a szemét ribanc vagy, aki pár éve, és megérdemled, hogy egyedül végezd, most pedig menj, mert, hogy a bátyám nem bocsát meg, abban biztos lehetsz!- kiabált minden egyes szót, már nem tudtam megfékezi a könnyeim. Megint Joseph-re néztem, aki az óta már felborított egy asztalt. Nem láttam még ilyennek, bár be kell valljam nem gondoltam volna, hogy egyszer úgy fogom megismerni ezt az oldalát, hogy én hozom elő! Sosem akartam bántani soha…

-Joseph…

-Ne! Ne! Tudod mit csináltunk mi itt Car?- nézett rám lenézően és közben körbemutatott. Tudod? – emeltem meg a hangját mikor látta, hogy nem válaszolok.

-Igen…- néztem a padlót, ami most nagyon is szép volt, olyannyira, hogy a szemem szó szerint hozzátapadt.

-Rendben, akkor bizonyára azt is tudod, hogy ebben a dobozban mi van – nyújtotta a kezembe és belezárta a tenyerembe. – Akkor bizonyára azt is tudod, hogy honnan vannak a virágok, hogy milyen sorrendben vannak a számok a lemezlejátszóban. És akkor bizonyára azt is tudod, hogy mit akartam mondani…

-Én...Joseph…kérlek- sírtam és próbáltam nem teljesen kiakadni, ami már éreztem, hogy nincs messze!

-Caroline, akkor bizonyára azt is tudod merre a kijárat!- nézett rám teljesen érzelemmentesen…

-Bocsáss meg!- nyöszörögtem tovább majd odahajoltam hozzá, mert akartam adni egy búcsú puszit az arcára, de elhúzódott ezzel egyértelműen jelezve, hogy nem akar semmit sem tőlem. Kifelé tartottam a teremből, mikor egy utolsó hangra felemeltem a fejem…

-Szerettelek…

Karácsony

Sziasztok kincseim!

Szeretnék minden kedves olvasónak és barátnak boldog karácsonyt kívánni,remélem jól telnek a  napok, és a következő év is ilyen jól fog eltelni veletek!
Köszönök mindent!
xo xo

Részlet

Sziasztok, kincseim!

Nem, nem fejezem be a történetet, egyáltalán szó sincs róla, megnyugtatok mindenkit, hogy ez teljesen kizárt! Csak mivel nem haladtam a  törivel, így úgy gondoltam addig mutatok mást, hátha az is tetszik nektek... 

A szépség és az árkozottról ne sok véleményt hallottam, de remélem azért elnyerte a tetszéseteket!

Nagyon sajnálom, de még január közepéig el leszek havazva nagyon tényleg nagyon sajnálom, de most van ami fontosabb, de higgyétek el nekem is nagyon hiányzik az írás!

Addig is itt egy kics részlet!

Puszillak titeket!

xo xo

Istenem! Istenem!- gondoltam magamban, ahogy beléptem. –Nem lehet igaz, nem ez nem történhet meg nem velem… nem most, nem így… Megláttam, ahogy Reb ott áll és közben már a könnycseppeket alig bírta megfékezni… Joseph egy fekete öltönyben térdelt előttem, tartott a kezében egy érdekes kis dobozkát, eljátszadoztam a gondolattal, hogy esetleg könnyebb lenne csak elfutni és holnap, úgy tenni mintha semmi nem történt volna, de nem tehettem! Szembe kellett velük!… vele néznem! És mindent kitálalnom, mindent a legutolsó részletig!

Joseph mögött egy óriási asztal volt, minden úgy nézett ki mintha csak egy meséből másolták volna ki… hogy történt ez? Hogy lett nekem ilyen pasim?- kérdeztem magamban, és közben álltam ott előttük, mint akinek a lába a földbe gyökerezett.

-Caroline… Caroline Forbes…- térdelt le elém.

-Várj!- állítottam meg, mert először nekem kellett kitárulkoznom, mert tudtam, hogyha először ő lép, én meginogok, és úgy járok, mint ezelőtt, elveszem a tekintetében, és nem tudok majd megálljt parancsolni magamnak, sem pedig neki!

-Joseph… én… én…

-Mi az?

-El kell, mondjak valamit…

-Bármit, szépség, bármit elmondhatsz nekem. – lépett hozzám közelebb, de én ezzel mit sem foglalkozva álltam ott. Miután megint felnéztem a csillogó szemeibe-észbe kaptam és rájöttem, hogy szükségem van egy kis térre, hogy tisztán tudjak gondolkodni… most muszáj volt, mindent tisztán látnom!

-Én… Mattről van szó!- csuklott meg a hangom és közben éreztem, hogy képtelen vagyok bárkivel is szemkontaktust létesíteni, csak a számat harapdáltam és felváltva néztem a plafont és a lábamat, hogy milyen szép is a mai napi cipőm.

Láttam, hogy név hallatán már Reb is jobban elkomolyult, nem beszélve Josephről, akinek a szemei szinte szikrákat szórtak…

-Mi történt? – lépet megint egyet közelebb, de már nyoma sem volt az ezelőtti csillogásnak a szemében, sokkal inkább láttam benne sértettséget, és csalódottságot, dühöt.

A szépség és az átkozott

1. fejezet

This is my destiny

Sziasztok Édesek!

Nem fejezem be az előző történetet, csak közben belekezdtem egy másikba is, remélem, majd írjatok, hogy mit gondoltok! Ez is Klaus/Car alapú történet, és nem igazán igazodik a sorozathoz, írjatok, hogy tetszik vagy nem!

Puszi: Nika

A nevem Klaus Mikaelson és már több mint ezer éve élek ezen a földön. Nekem is normális életem lehetne, ha az az éjszaka nem rontotta volna el mindent…

Múltban:

Boldogan jártam az utcát, síri csend honolt, csak az én füttyszavam zengette be az üres falut.

Most örököltem meg, a vagyont, amire senki nem hitte, hogy egy nap az enyém lehet. Egy hatalmas kastély és az ott élő emberek, szolgák, munkások pedig automatikusan az én beosztottaim lettek.

Egy gazdag és fiatal örökös fiú lettem, aki nem mellékesen jóképű is. A lányok sorba álltak, hogy feleségül vegyem őket, de olyan is előfordult, hogy egy lány, csak egy éjszakára keresett nálam megnyugvást, amit boldogan meg is adtam neki. A házasság nem volt nekem való, ugyanis élvezni akartam, amivel az élet megajándékozott.

Már egy hete beköltöztem a kastélyba, ami már az én saját otthonom, elképesztő érzés, úgy érzem, most már kezembe vehetem a dolgokat és hatalmam is van irányítani. A szolgák nem voltak túl készségetek, de majd idővel megnevelem őket, tudniuk kell, hogy ki az úr a háznál.

Egy hűvös éjszaka köszöntött a palotára egy fagyos téli napon mikor, valaki kopogtatott a hatalmas ajtómon.

Rögtön az egyik cselédnek akartam kiabálni, de hiába is ismételgettem a kérésem, semmilyen válasz nem érkezett.

-Hogy, az a! Nekem kell kinyitni az ajtót, nekem? És akkor mire vannak a szolgák? Hol lófrálhatnak? Majd adok én nekik!- szitkozódtam és közben lefelé baktattam a hosszú lépcsőn, ami egyenesen az ajtóhoz vezetett.

Meglepően észleltem, hogy nem egy újabb gazdag barát, aki üdvözölni akar a nagyok életében, hanem egy idős asszony állt az ajtóm előtt. Látszott rajta, hogy fáradt és majd meg fagy a nagy hidegben.

-Drága, jó uram, megtenné, hogy befogad engem egy éjszakára, hideg van, fázom, és éhes vagyok. – nyögte szinte alig hallhatóan. - közben pedig az első dolog, ami eszembe jutott, hogy hogyan tudná meghálálni nekem ez a vénasszony, ha most beengedném a palotámba.

-Cserébe… csak egy virágot tudok adni. - húzott elő a kabátja rejtekéből egy gyönyörű, vérvörös rózsát.

-Minek néz engem?- akadtam ki azonnal- Nem vagyok idióta, én nem hagyom, hogy az emberek csak úgy kihasználjanak, keressen mást, aki bedől ennek e trükknek. - majd rácsaptam az orrára az ajtót és visszafelé vettem az irányt a szobámba.

Majd hallottam, hogy az ajtó lassan kinyílik, nyikorgott egy kicsit, amitől a frász jött rám. Rögtön visszafelé vettem az irányt, és mikor megint a banyával találtam magam szemben, rezzenéstelen arccal bámult rám és mindössze, annyit mondott: Rendben.

-Mi rendben? És mégis mit művel?- ámuldoztam, még mindig.

-Ne tévesszen meg a rút külső, a szépség a belsőben lakozik.

-Nem!- kiabáltam egyre hangosabban, mert már nagyon zavart, hogy ez a nő, nem akar elmenni innen. - de nem folytattam, mert megszólalni sem tudtam az ámulattól, ugyanis az öreg, ráncos bőre egyszerre csak kisimult, a holló fekte haja, amiben néhol már ősz hajszálak voltak, kiszőkült, az alacsony termete és a görbe háta semmivé foszlott és egy világszép leány állt előttem.

- Figyelmeztettelek, Klaus!

-Mi? Honnan tudja a nevem? És hogy csinálta ezt?- mutattam végig az egész lényén, mire az ismeretlen, immáron gyönyörű nő csak elnevette magát.

-Nem jó kérdéseket teszel fel, nem az a lényeges, hogy én milyen vagyok, vagy, hogy honnan ismerlek, hanem hogy te milyen vagy. Gonosz, számító, kihasználod az embereket és engem küldtek ide, hogy megbüntesselek a tetteidért. Először még bíztam benne, hogy javítható vagy, és megesik a szíved egy öreg hölgyen, de nem, és ezért most bűnhődnöd kell!- szűrte ki a szavakat, és közben eltűnt a vidám arckifejezése.

-Hogy…- akartam mondani, de most sem tudtam befejezni a mondatom, mert hirtelen kínzó fájdalom tört rám, de nem csak egy helyen, ugyanis szétáramlott az egész testemben, és szinte megbénított. Térdre kényszerültem, és közben a fejem fogtam, hogy enyhítsem a benne lévő kínt.

Majd a semmiből megszűnt a fájdalom, felemeltem a fejem, és most már fel kellett néznem arra a nőre, aki eddig a vállamig érhetett, megalázónak éreztem, minden erőmmel azon voltam, hogy feltápászkodjak valahogy, de nem ment. Erre az ismeretlen nőnek még nagyobb mosoly ült ki az arcára.

-Nézz magadra!

Nem tudtam, miről beszél, amíg valóban végi nem néztem magamon. A kezemen a körmök megnőttek, már inkább karomnak neveztem volna őket, majd, ahogy elfordultam, megpillantottam magam a benti tükörben. A fogaim megnőttek, az erek az arcomon megerősödtek, ki lehetett venni minden egyes vonásukat. Egy igazi szörnyeteg lettem.

 -Mit tettél velem?- kérdeztem szinte sírva, és közben neki akartam ugrani, mikor ő egy lépést hátrált mellőlem és még mindig némán vigyorgott rám.

-Most már olyan a külsőd, mint a belsőd! Megérdemelted, hogy átkozott legyél!

-Átkozott? Mit jelentsen ez?- kérdeztem, de teljesen feleslegesen, mert ő azonnal eltűnt, meg sem várta, hogy kérdezősködni kezdjek. Elment, mintha itt sem lett volna soha.  – Ne kérlek, gyere vissza!- suttogtam bele az éjszakába, de sajnos olyan halkan, hogy biztos nem hallott meg engem senki. Gyere, vi…- mondogattam volna még, de hirtelen minden elsötétült, minden erőm elvesztettem, csak a sötétséget éreztem, ami egyre csak magával ragadott, sodort és nem hagyott kibújni a karmai közül, akárhogyan is harcoltam ellene. Elgyengültem. Feladtam, és csak meg akartam halni, mikor valami újat éreztem. Éreztem, hogy valaki megérint. Forró volt az érintése csak nem égetett, de egyben meg is nyugtatott. Sosem éreztem ilyet ezelőtt, mintha csak visszanyúlna értem és visszahúzna engem a feketeség, a sötétség legmélyebb lyukából. Megszabadítva engem ezzel minden fájdalomtól.

Aztán lassan nyitogatni kezdtem a szemem, hogy megszokjam a fényt. Felébredtem, de még felülni nem volt erőm. A kezem alatt valami puhát éreztem, selymet, tehát egy ágyon feküdtem.

-Hol vagyok?- nyöszörögtem fel

-Nálam!- hallottam meg egy magabiztos női hangot magam mögül. Azonnal megfordultam, hogy jobban szemügyre vehessem a megmentőmet- Ki vagy te?

-Sophie vagyok!

-Én K…

-Klaus.

-Igen, de honnan tudtad?

-Nem számít, hogy honnan tudom.

-De!

-Higgy nekem, ennél sokkal nagyobb problémáid vannak, én pedig segíteni fogok neked!

-Mégis miben?

-Mire emlékszel a tegnap estéből?- erre a kérdésre a szívem egyre hevesebben kezdett verni és kétségbeesetten kezdtem kutakodni az emlékeim közül, vajon mi történhetett éjjel? Majd hirtelen, a felismerés, mint a villám belém csapott.

-A banya.

-Igen. Pontosan.

-Mit tudsz róla?- förmedtem rá azonnal.

-Mindent. - mondta teljes nyugalommal, majd közelebb jött hozzám és az ágyam mellett lévő kis széken foglalt helyet.

-Mondd el!- majd egy hirtelen hévvel felültem az ágyon, mert már nyoma sem volt az azelőtti bizonytalanságomnak. Mi történt tegnap éjjel?- tettem hozzám.

-Nézd, állapodjunk meg, én elmondok neked mindent a tegnap éjjel kapcsolatban, te pedig segítesz nekem!

-Én? Miben? Pénz kell?- jutott eszembe az első logikus dolog.

-Nem... A segítséged!- mondta egy mosoly keretében.

Nem tudtátok, hogy az időzítésen múlik minden?

23. fejezet

Sziasztok!


Sajnálom a késést, csak mostanában akad teendő, nem sokára vizsgák is jönnek, szorítsatok nekem! Addig is itt van a feji első része, remélem tetszik majd!

Caroline szemszög:

Ahányszor csak felkeltem, és kiléptem az álomvilág tág kapuján, megtört a varázs és újra a valóságba kerültem, úgy tűnt az álomvilág „varázsereje” nem ér el ideáig. Felnyílnak a szemeim, de mégis mindig az kép jelenik meg előttem, ahogy Joseph néz rám és szemembe mondja, mit érez, olyan őszinte volt és valós, én pedig mit csináltam? Csókolóztam a legjobb barátommal… Hogy tehettem? Miért?

Annyi szép emlékünk van Joseph-hel, nem értem, miért nem mondtam meg az igazat… csak álltam és még levegőt venni és féltem, mert úgy féltem, hogy már abból is kitalálja, mit akarok mondani.

-Nem!- kiabáltam magamnak, mert muszáj volt legalább magamat meggyőzni, hogy magabiztos vagyok. – Ma! Ma elmondom, nem tarthatom tovább magamban, mert belülről emészt fel ez az egész, csak kiabálja le a fejem… és amúgy is, minden rendben lesz!- nyugtatgattam magam, de azért én is gondoltam, hogy annál több fog történni, mint hogy, hogy mérges lesz.

Lerántottam magamról a takarót, mintha bármiért is az lenne a felelős, csak le akartam vezetni valamin vagy valakin a haragom. Ahogy a lábam elérte a földet, megint elkapott a rossz érzés, ami már csak nem egy hete kínoz, mindig jó volt a lelkiismeretem, gyerekkoromban is tudtam, hogyan kell viselkednem, mindig tudtam mi a helyes, de a bűntudatom mindig hatalmas volt, ha valamit nem úgy csináltam, ahogy kellett volna.

Joseph pedig ezt nem érdemelte meg és én nem hagyhatom, hogy még egy napig titok maradjon ez a titok!

Rebekah pedig csak olaj a tűzre, ha valaha megtudja mi történt… főleg, ha mástól tudja meg… tőlem kell hallania!- gondoltam bele alaposan, mert nem láttam értelmét annak, ha örökre megutálnak engem mindketten, főleg, hogy most még Reb is olyan kedves velem, vagy legalábbis próbál az lenni. - mosolyodtam el.

Már éppen belekortyoltam volna az én éltető nedűmbe, a forró és jó erős kávémba mikor a telefon, csörrenő hangja végképp kizökkentett a világomból és a fél bögre forróital mind az én ruhámra került.

Megköszörültem a torkom és próbáltam megőrizni a hideg vérem. Ahogy körülnéztem örömmel nyugtáztam, hogy üres a ház, mert most egy áldott lélekhez nem lenne erőm.

Odabandukoltam a telefonhoz és láttam, hogy Joseph írt egy sms-t, a mai estével kapcsolatban.

Joseph szemszög:

-Mi?!- nézett rám teljesen lesokkolódva Bonnie.

-Igen, komolyan gondolom, ma délután elviszem vacsorázni és megkérem a kezét. - néztem rá teljesen komolyan, mert attól féltem bármelyik pillanatban elröhögheti magát és elfuthat.

-Te és Caroline… ma, hát… én… ö… gratulálok. - ölelt meg, habár még mindig elég bizonytalannak tűnt.

-Köszi, örülök, hogy végre elmondhatom valakinek, mert nem tudtam már tovább magamban tartani.

 -De nem túl gyors ez?- húzta fel a szemöldökét, de láttam rajta, hogy azért próbál tapintatos maradni.

-Én… beleszerettem, és végre megoldódtak a problémáink… nincs, már ami közénk állna!- nevettem, de a jó kedvem egyáltalán nem ragadt át Bonnie-ra. – Minden rendben lesz!- mondtam ki és közben fogalmam sem volt róla, hogy mennyire nincs igazam…

Redben, mindennek tökéletesnek kell lennie!- mutattam körbe az összehívott embereknek, akiket mind azért béreltem fel, hogy Caroline-nak ez legyen élete legkülönlegesebb napja.

-Tehát, akkor szeretném, ha maga… oda…- mutattam, de nem tudtam befejezni a mondandóm, mert beállított egy váratlan személy... Reb! – kiabáltam, mert ilyen helyzetben nem tudok, elképzeli, nála értékesebb személyt! Feltépte az ajtót és betipegett.

-Mégis mi folyik itt? Haza megyek és senki otthon csak egy cetli egy címmel?- nézett rám értetlenül. – Mégis mi folyik itt?

-Megkérem Caroline kezét. - húztam elő a kis dobozkát, amiben benne volt a mai este lényege, a gyűrű.

Még mindig mozdulatlanul állt, a szája elé kapta a kezét és szemében valamily csillogást véltem felfedezni.

-Ez csodaszép… Jaj, bátyó, ez gyönyörű…- nedvesedett meg egy kicsit a szeme.

-Reb?- karoltam át, mert nem akartam, hogy úgy érezze, most már végképp egyedül van, hiszem mégis csak rossz az időzítés, de nem akarok várni, érzem, mit kell tennem és semmi nem állíthat meg! Szeretem őt.

-Szeretem.

-Tudom. - nevetett fel, és ez egyértelmű jele volt annak, hogy áldást adta ránk. – Na, jó!- törölte le arcáról a nem létező szöszöket. Kezdjünk bele a rendezésbe!- nevetett fel, mire már én sem tudtam elfojtani a kacajom.

Már javában voltunk a szervezésnek, meg volt az asztal, amire Reb hozatott virágot a város leghíresebb üzletéből, még az sem volt baj, hogy a város másik feléről hozatták, mert Reb nem volt rest annyit ajánlani, hogy ide érjen órák alatt.

Meg volt a muzsikus is, aki addig húzta a próba dalt, míg mindenki be nem dőlt a sarokba aludni, egyedül Rebekah állt kint és állította meg a hegedűs, akinek már nagyon elege volt Rebből.

Meg volt a díszlet is, hasonlóan a virágüzlet kezeskedésével valósult meg.

Nem tudom miket tervezett még bele Reb, de mikorra már ötödjére zavart arrébb nem is mertem beleszólni semmibe.

Ültem és éppen magamban próbáltam összerakni a szövegem mikor kinyílt az ajtó és Ian érkezett meg, úgy láttam nagyon keres valakit. Sőt még csak leplezni sem próbálta szándékát.

Megállt Reb előtt, aki látszólag rá sem hederített, mégis miről maradtam le?- gondoltam magamban, de időm sem volt találgatni, mert a zsebemben elkezdett csörögni a telefon, automatikusan nyúltam utána és kikaptam, mikor felvettem csak akkor ébredtem rá, hogy Caroline-nal beszélek.

-Szia!

-Szia, édes!

-Hol vagy?- idegeskedett a vonal másik végén.

-Ööm... otthon.

-Rendben, akkor átmegyek, jó? Beszélnünk kell!-mondta ellentmondást nem tűrően.

-Várj… inkább ne, mert még el kell intéznem valamit! Gyere a Bride Street 26hoz, második emelet, 33 ajtó, könnyű lesz megtalálni, itt leszek!- csaptam le a telefont, a szívem már őrült módon kalapált, egy gépfegyver semmi nem lett volna ehhez képest.

-Emberek, mindenki siessen a mennyasszony 30 perc múlva befut, és mindennek készen kell állnia!