2013. október 18., péntek

Szerelem? Szerelem!



16. fejezet






Caroline szemszög:


-Joseph?- lepődtem meg, mert mára vár nem vártam semmilyen látogatót, őt pedig még annyira sem. –Mit keresel te itt?- mondtam, de közben éreztem, hogy egyre hevesebben kezd verni a szívem, gyönyörű kék szemeibe néztem, ami tele volt érzéssel. Láttam rajta, hogy fontos mondani valója van. - Gyere be!- tártam ki az ajtót, mire ő egy nagy lépést tett és már mellettem is állt. Megfogta a kezem és bezárta maga mögött az ajtó.
-Beszélnünk kell!- vágott halál komoly arcot, mire már nekem is leolvadt a mosolyom.
-Jó, fáradj beljebb!- mutattam a nappali felé.
-Kösz.- lehelte maga elé, de tisztán kivettem. – Én… én csak…
-Sajnálom!- könnyítettem a dolgán – Sajnálom, ami történt, csak is az én hibám. - folytattam.
-NEM! Dehogyis, eszedbe se jusson ezt mondani! - lépett hozzám közelebb, átszelve ezzel minden távolságot közöttünk. - Az én hibám, jobban kellett volna foglalkoznom, azzal, hogy mit mondasz és nem féltékenykedni, igazán sajnálom.- nézett le rám, és azt vettem észre, hogy idő közben a kezeit a vállam köré csavarta.
-Én…- kezdtem volna mondani, de az ujját a számra helyezte, meggátolva ezzel, hogy megosszam vele mondandóm. El akartam neki mondani mindent, ami ma este történt De olyan nehéz volt! – Nem, Joseph nekem mondanom kell valamit!- dobbantottam egyet a lábammal, mert majd meg őrültem, hogy kimondhassam végre, ami a szívemet nyomja.
-Mondd, édes!- nézett rám azzal a szomorú, tengerkék szemeivel, amibe bármikor is belenéztem mindig elbűvölt.
-Én… ma… - nem ment, csak dadogni tudtam, és azt is elég bátortalanul. Nem értettem mi van velem, mindig kimondtam, ami a szívemet nyomja, nem számított kit bántok meg vele. Nem mondanám, hogy bunkó vagyok, nekem csak mindig is nagy volt a szám. De ahogy Joseph állt ott velem szembe, és szótlanul várta, hogy mi lesz a következő szavam, elnémultam. Egy szó sem jött ki a számon.  
Minek neki erről tudni? Matt nem olyan hülye, hogy elrontson mindent, egy kis csók miatt! Nem kell megtudnia Joseph-nek, úgy is csak összevesznék vele megint, amit már nem szeretné. Ráadásul meg is bántanám, amit szintén nem akarok.
-Én csak azt akartam mondani, hogy nem kellett volna, hogy Matt-el menjek, csak vissza akartam vágni neked. - mondtam lehajtott fejjel. Mire ő csak közelebb lépett, megemelte az állam, amíg bele nem néztem, kéken tündöklő szemeibe.
-Miért szerinted én miért beszélgettem annyit Hayley-vel?- nevetett fel, majd a komoly arca hirtelen kiderült, és már teli szájból mosolygott.
-Ne már, te kis hazug!- löktem meg egy kicsit.
-Nem, csak remek színész!- nevetett fel.
-Nem vagy olyan, ó, nehogy azt hidd!
-Igen?- húzta fel a szemöldökét.
-Igen, sőt…
-Na, várj, ezt még megbánod!- majd felkapott és ráfektetett a kanapéra és elkezdett csikizni, ahol csak ért.
-Ááá! Elég!- sipítoztam, de ő nem „kegyelmezett” meg. Pár perc után abbahagyta és én be tudtam fejezni a nevetést. De megint szembe találkoztam vele, kék szeme belefúródott az enyémbe. -Nem is érdekelt, hiszen olyan csinos?- néztem rá és ezzel megtörtem, hogy a néma csendet. A szavaim hallatára, elmosolyodott, egy pillanatra ugyan elkapta a fejét, de rögtön utána vissza is fordult, majd lágyan a fülembe súgott.
-Nem vagyok oda az ilyenekért, édesem.
Ahogy lágyan elsöpört egy tincset és megéreztem forró leheletét, a szívem máris gyorsabb ütemre kezdett rá. Lassan elhajolt a fülemtől és egyre az ajkaim felé közeledett. Én még mindig a kanapén ültem ő pedig velem szemben térdelt. Ahogy találkoztak az ajkain, gyengéd volt, simogató, de utána éreztem, hogy egyre határozottabbá, követelőzővé válik
Elterített a kanapén majd felém tornyosult, apró csókjai testemen perzseltek, a szívem pedig már a torkomban dobogott, mindig ilyen hatást váltott ki belőlem, nem értem, hogy lehet valami ilyen intenzív. Eszembe jutottak a ma történtek is. Hogy lehetek ilyen rossz ember? – kérdeztem magamtól. – kezdtem eltolni magamtól mikor meghallottam a bűvös szót, ami mindent megváltoztatott.
-Szeretlek. - ejtette ki a szavakat – Szeretlek, Caroline. - nézett rám, nem szólt egy szót sem, többet, csak várta, hogy reagálok.
Nem tudtam mit mondhatnék, nem lehetek olyan kegyetlen, hogy ha most mondom el a mai történéseket. Majd rendesen bele gondoltam mit is érzek én iránta.
-Szeretlek. - néztem megint a szemébe, mert egy pillanatra elbizonytalanodtam. Újra rátapadt az ajkaimra, én készségesen pedig a karjaiba omlottam és hagytam, hogy a szeretett férfi kényeztessen. Mikor lekalandozott a kezem a hasára, hirtelen felszisszent.
-Mi a baj?
-Nem tudom. - mondta majd felhúzta a pólót magán, hogy jobban szemügyre vehesse az érintett területet. A legalsó rétegen már látni lehetett egy kisebb foltot, de miután már az a szövetdarab is eltűnt, láthatóvá vált a sérülés, ami ott díszelgett Joseph hasának bal oldalán. Nagyon csúnya volt, látszott, hogy be van gyulladva és gennyesedik.
-Úristen!- pattantam fel a kanapéról. – Mi a fene?! Mit csináltál?- kérdeztem és közben közelebb léptem hozzá, hogy jobban megnézhessem.
-Nem tudom. - adta az ártatlant.
-Mi az, hogy nem tudod, nem tudod, hogy került rád egy hatalmas sérülés?- néztem rá úgy, mint egy komplett idiótára.
-Én… én... TUDOM!- tört rá a felismerés.
-Igen?- néztem rá még mindig úgy, mint egy nem normálisra. –Mondd már!
-Ma, munkába mentet, egy kamion jött velem szembe, és meglehet, hogy a kocsi fordult párat mielőtt meg tudtam volna állni.
-Mi?!- kiáltottam el magam- És eddig nem érezted?
-Nem, tényleg nem, néha elzsibbadt, de csak azt hittem bevertem vagy ilyesmi azt nem gondoltam volna, hogy egy nagy seb van rajta. - kiabált velem, láttam rajta, hogy egyre idegesebb.
-Jó, csak ülj le!- ültettem le a kanapéra. Na, jó, oké, oké, hívjuk a mentőt!- kaptam fel a telefont.
-Nem! Nem kell!- kapta el a kezem. –Nem kell, jól vagyok!
-Miket beszélsz? Nem vagy jól! Van egy seb az oldaladon, és ha nem kezelik, akár bele is halhatsz!- mondtam el, mind ezt egy levegő vétellel.
-Jól van, nyugi minden rendben lesz, oké?
-Te nyugtatsz engem?- mosolyodtam el – Nem nekem kéne téged?
-Nem. - mondta nevetve majd átkarolt.
Majd meghallottam az ajtó csapódást, eleinte furcsálltam, mivel csak mi vagyunk elvileg a házba, de utána rájöttem, hogy Jenna volt az, aki hazaért. De nem volt egyedül!
-Szia Jenna! És Jason?- vettem szemügyre a jóképű, ámbár ismeretlen férfit. Még csak egyszer láttam, de akkor nem voltam olyan állapotban, hogy jobban szemügyre vegyem. Ugyanis az nap éjjel volt, hogy Jennát elrabolta az a szemét főnöke Josephnek.
-Igen, csak bekísért, de már megy is. - pirult el Jenna, bár nem nagyon értettem az okát.
-Rendben. –mondtam majd visszafordultam Joseph felé, aki még mindig csak feküdt és próbált úgy tenni, mint aki itt sincs éppen. Várj!- pattantam fel gyorsan Joseph mellől, aki erre egy kicsit megijedt. Idejönnél egy kicsit Jason, kérlek!- fordultam vissza feléjük, mire Joseph csak diszkréten közelebb rántott magához és ellenzésül összehúzta a szemöldökét, tudta mit akarok és nem tetszett neki, de ez nem érdekelt, tudni akartam, hogy Joseph jól lesz-e vagy sem.
Jason közelebb merészkedett, bár látszólag ő is elbátortalanodott a kérésemre. – Én, csak szeretném, ha megnéznéd Josephet!- mutattam az előttem fekvő férfira. Lehajoltam és felhúztam mire ő is meglátta az éktelenkedő sebet, ami Joseph mellkasát díszíti.
-Te jó ég! Mit csináltatok?- lepődött meg, mire Jenna is közelebb jött.
-Tudod csak történt ez-az. - mentegetőzött Joseph.
-Jó, nem fontos elmondanod, csak gyere be velem a kórházba!
-Nem! Nem kell!- tiltakozott még mindig látványosan.
-De kell, higgy nekem én már sok ilyet láttam és szükséged van egy orvosra, most és azonnal.
-Rendben, legyen. - adta meg magát.
-Helyes! - kiáltottunk fel.
Jason felsegítette a helyéről és egészen a mentőautóig próbált segíteni, bár Joseph nem nagyon engedte, túl büszke volt.
-Köszönöm. – intéztem még oda Jason-nek, aki beült a kormányhoz és a legközelebb korházhoz kezdett vezetni. Jennát meggyőztük, hogy maradjon otthon, így ő nem tartott velünk.
Mikor beértünk Jason ott maradt velem, amíg Josephet elvitték. Az orvos nem mondott semmit, csak gyorsan riasztotta a többi kórházi dolgozót. Ez nem jelent semmi jót! Miért nem mond nekem senki semmit? A folyosóról eltűnt mindenki, nem maradt egy árva lélek sem rajtunk kívül
-Miért nem jön már valaki? Miért nem mondd senki semmit?- nyugtalankodtam, és közben úgy kapkodtam a levegőt, mintha valaki el akarná előlem lopni.
-Nyugodj meg Caroline, minden rendben lesz. – nyugtatgatott, közben pedig mosolyra húzta a száját. Be kell, valljam, Jennának nagyon is igaza volt, helyes pasi.


Csak ültem és vártam, Jason-nek közbe el kellett szaladnia egy betegért, így azt mondta csak pár óra múlva tud visszajönni.
Egyedül folytattam a várakozást, már kezdett nagyon idegesíteni, hogy mit csinálnak eddig. Vajon túl éli? Mit csinálhatnak vele? Vajon él még?- jutottak eszembe a legrosszabb gondolatok.
Felhúztam a lábaim és összekulcsoltam mögötte a karom, eszembe jutott a csók, amit először váltottunk Joseph-hel. A bolt kellős közepén voltunk és hirtelen csak letámadtam. – az emlék hatására legördült egy könnycsepp az arcomról, elszomorított a gondolat, hogy talán soha többet nem lehet velem. Olyan régen volt már az első találkozásunk, úgy érzem mintha már vagy ezer éve ismerném őt.
Eszembe jutott az éjszaka, mikor először voltunk együtt, olyan boldog voltam, sosem éreztem még olyan örömöt, mint mikor a karjaiba bújtam. Nem hazudtam Joseph-nek mikor az mondtam, hogy szeretem, még ha a Matt dolgot el is titkoltam előle.
Szeretem, és most azt sem tudom, hogy mi van vele, ez olyan őrjítő!
Már kezdtem álmos lenni, és az is kitartást jelentett, hogy le ne csukódjanak a szemeim.

*

Éreztem, hogy valaki rázogatni kezd, éppen, hogy megsimította a vállam, de én nagyon ijedten ébredtem, ugyanis szörnyű álom volt.
A kórház folyosóján sétáltam, mikor Joseph jött velem szembe, nem szólt egy szót sem, csak ment tovább, én kiabáltam neki, próbáltam megállítani, de ő rám se hederített. Aztán egyszer csak eltűnt, mintha soha ott se lett volna, elhalványodott az alakja és semmivé lett. Én csak lerogytam földre, és utána ébredtem fel. Fogalmam sincs arról, hogy ez vajon mit jelenthet, de annyit tudok, hogy nekem semmi jót.

-Hölgyem, kérem, jól van?- rázogatott tovább az orvos.
-Igen, persze. Hogy van Joseph?- pattantam fel a helyemről.
-Most már jobban, a műtét sikeres volt, és már stabil az állapota, ha szeretne, bemehet hozzá, bár még az altató hatása tart, de pár óra múlva már teljesen ébren lesz.
-Rendben, köszönöm. - majd megcéloztam az ajtót, amire az orvos mutatott, és lassan benyitottam. Odaültem az ágya mellé, és megfogtam a kezét. Rám emelte a tekintetét, egy kicsit elmosolyodott.
-Caroline…- nyöszörögte.


***
Kinyitottam a szemem, már reggel volt, átaludtam az egész éjszakát.
Az ágy melletti székben ébredtem, a kezem még össze volt kulcsolva Josephéval, alig tudtam megmozdulni.
Lassan kibontottam a kezem, bár elég nehezen ment, mert nagyon erősen szorított.
Egy emelettel lejjebb találtam egy kávé automatát és vettem is egyet, mert úgy éreztem magam, mint aki egy hete nem aludt.
Mire visszaballagtam a kórteremben, már láttam, hogy Ian és Bonnie is ott volt.
-Sziasztok!- léptem be hozzájuk.
-Szia!- köszöntek nekem halkan, de közben csak egy apró pillantást vetettek rám, csak Joseph-et nézték.
-Járt bent az orvos?- kérdeztem, hátha lemaradtam valamiről, amíg lent voltam.
-Igen.- válaszolt Bonnie röviden.
-És mit mondott?- aggódtam tovább, és elkezdtem rágni a körmöm, ami igazán nem vall rám, mindig utáltam, de most elkerülhetetlen volt.
-Jókat… csak jókat- nyugtatott meg – Caroline…
-Igen?
-Kijönnél velem egy kicsit, kérdeznék valamit.
-Ööm… persze.
-Köszi. - majd kivezetett az ajtón, kicsit már kezdtem furcsának érezni, nem tudtam vajon mit akarhat mondani.
-Caroline…- torpant meg, majd szembe fordult velem.
-Bonnie, én szeretnék vissza menni, szóval, ha…
-Láttalak tegnap este!- emelte meg egy kicsit a hangját, mire én egy kicsit megszeppentem.

2 megjegyzés:

  1. Huh nagyon jó kis fejezet volt! :D tetszett, iszonyú aranyosak voltak a szerelmesek! Remélem nem lesz nagy baj abból, hogy még nem tudta elmondani. kíváncsi vagyok nagyon, hogy mi sül ki ebből szóval siess nagyon a folytival! eléggé megijedtem Joseph sérülése miatt, hihetetlen, hogy nem érezte:D de nagyszerű, fantasztikus lett csak így tovább! nagyon várom már!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia ellie!

      Hát, valójában ezek még nagyon is problémát hoznak majd, de mindent a maga idejében :)
      Köszönöm, hogy írtál, és igen remélem hogy tetszeni fog!
      Hát, mondjuk úgy, hogy máson járt az esze, és nem vette komolyan. És talán egy részét nem is érdekelte, nem akart ezzel foglalkozni.
      Köszönöm, nagyon jól esik a bátorítás. Jólesik, hogy már most hogy kiraktam rögtön írtál. Imádlak érte!
      Én is elolvastam már a tied, nagyon jó lett, tényleg egyre jobb vagy :) Imádom ahogy írsz!
      xo xo

      Törlés