Hol van Rebekah?

17. fejezet

 Joseph szemszög:

Nem tudtam hol vagyok, nem tudtam mi történik velem. Csak a sötétség volt, semmi más. Éreztem, hogy valaki megérint, hideg ujjai az enyém közé fúródtak. Nem akartam elengedni többet, nyugalmat adott, biztonságot éreztem, átjárta mindenem ez a jóleső érzés.

*

Felnyitottam a szemem, a fény, ami az ablakon keresztül betört, égette a retinám. Addig pislogtam, míg el nem múlt ez a kényelmetlen érzés, és mikor már rendesen láttam, körvonalazódtak a körülöttem álló emberek. Ismertem őket. Mindnyájukat.

-Üdv újra itt, haver!- veregette meg a vállam, Ian.

-Szia, látom, még mindig próbálsz viccesnek tűnni, de megsúgom, hogy nagyon rosszul csinálod. – nevettem el magam, mire fájdalom nyilallt a mellkasomba. Próbáltam nem mutatni, de nem nagyon sikerült. Caroline, amint meglátta a szenvedő tekintetem még egy lépéssel közelebb lépett hozzám, már ha ez lehetséges volt.

-Hogy vagy?- simított végig a másik vállamon, majd meg sem várva a választ megölelt. Kezeit körém fonta, egy kicsit megint fájdalmat éreztem, de nem rontottam volna el azzal a pillanatot, hogy felnyögök. A szőke haja leengedve volt, néhány tincse belelógott a számba, de még ez sem zavart. Bár belegondolva elég szánalmasan nézhettem ki.

Miután elengedett egy nagy mosolyt intézett felém, szeméből aggódás sugárzott, de már nem tűnt olyan nyugtalannak, mint mikor beértünk a kórházba.

-Jól vagyok, Caroline. - legyintettem, mert tényleg, úgy éreztem, hogy nincs ok az aggodalomra.

-Rendben.

-Caroline?

-Igen?

-Hol van Reb?

-Nem tudom, én még nem láttam, ti srácok?- fordult Ian és Bonnie felé, akik ugyanolyan értetlen arcot vágtak, akárcsak én.

Majd az ajtó nyílása kizökkentett mindenkit a gondolkodásból, mert az orvos lépett be a kórterembe.

-Jó napot mindenkinek! Hogy van a betegünk?- nevetgélt és közben a kórlapot lapozgatta.

-Jól, köszönöm. – feleltem higgadtan.

-Mr. Morgan, önnek a vész esetén értesített személy a húga, jól tudom?- helyezte fel a szemüvegét az orvos, majd jobban a papírjaiba mélyedt.

-Igen, Doktor úr, így van, miért?

-Mert próbáltuk elérni, sokszor, de nem tudjuk. Gondoltam szólok.

-Köszönöm, biztos minden rendben van, de azért megpróbálom felhívni. - álltam volna fel, de hirtelen megszédültem.

-Állj!- lépett hozzám oda Caroline és megakadályozta, hogy lelépjek az ágyról. –Ne mozdulj semerre! Majd én felhívom, jó?

-Rendben, de hallani akarom.

-Jó.- majd kivette a telefont a zsebemből, milyen szerencse, hogy mindig itt van. Tárcsázni kezdte Reb számát, hallottam, hogy kicsöngött, vártam, hogy valaki felvegye, de semmi.

Rebekah Morgant hívta, most nem tudom felvenni, kérem, a sípszó után hagyjon üzenetet. – szólalt meg a megszokott szöveg.

-Semmi. Nem veszi fel.

-Na, jó, ennyi volt!- húztam le magamról a takarót és megint le, és fel akartam állni.

-Ne! Joseph! Majd én megkeresem, jó?

-Mi?

-Neked még itt kell bent maradnod, én addig pedig elmegyek, megkeresem a húgod, csak maradj már nyugton!

-Megtennéd?- néztem rá hitetlenkedve, mert ezt nem nagyon vártam.

-Persze. – majd visszafeküdtem.

-Köszönöm. Tudod hol laknak Matt-tel, ugye?

-Persze, már említették párszor. – mondta szarkasztikusan, mert Reb már vagy ezerszer elmondta.

-Akkor jó.

- Vigyázz rá!- nézett Ian-re, de láttam, hogy nem nagyon akar elmenni és itt hagyni minket.

-Meglesz.- eresztett el egy mosolyt Ian.

Caroline szemszög:

-Hogy érted, hogy láttál?- néztem Bonnie-ra értetlenül, mert nem értettem mit láthatott, ami ennyire kiakasztotta.

-Az étteremben, láttalak Matt-tel. - a szavai hallatára lefagytam. Hogy lehet nekem ilyen mázlim? El fogja mondani Joseph-nek és örökre meggyűlöl majd! Ez nem lehet!

-Mi?

-Láttam, ahogy megcsókolt.

-Te láttad?- húztam fel a szemöldököm.

-Igen. Láttam. Megcsókolt, te pedig utána ellökted magadtól.

-Igen.- ültem le az egyik székre mellettünk.

-De mi történt? Mármint miért csókolt meg téged, ott volt a menyasszonya nem messze, meg persze Joseph is. - foglalt helyet mellettem, és közben le sem vette rólam a szemét.

-Hát… ez elég hosszú történet.

-Én ráérek.

-Na, jó, röviden, csak, hogy régen mi jártunk, akkor még nem ismertem Joseph-et, ezt ő is tudja, én már csak barátként gondoltam Matt-re, de aztán kiderült, hogy ő rám nem. Joseph-hel már összevesztünk emiatt, és ezért nem merem neki elmondani, hogy mi történt, örökre meggyűlölne!- temettem a kezeim közé az arcom, és éreztem, hogy egy kövér könnycsepp folyik végig az arcomon. Bonnie simogatni kezdte a hátam, nagyon kedves volt tőle, de engem csak az zavart, nehogy még jobban sírva fakadjak itt előtte.

-Nyugodj meg, én megőrzöm a titkod.

-Igazán?- néztem rá, és közben letöröltem egy könnycseppet az arcomról.

-Igen, de meg kell ígérned, hogy elmondod majd neki.

-Megígérem. Bár, most, hogy még kórházba került, nem nagyon szeretném, az orvos azt mondta ne izgassuk fel semmivel.

-Aha. Hallottam.

-Tudod, nagyon kedves lány vagy, Bonnie. Bár csak előbb megismertelek volna. – mosolyodtam el.

-Te is az vagy.

-Holnap megkérdezem Jennát a munkáról, de ha minden jól megy, akkor nem sokára már munkatársak leszünk. - nevettem fel.

-Köszi, nem tudod milyen sokat jelent ez nekem. - borult a nyakamba. Én is átfontam a karom körülötte és megöleltem. Olyan rég óta nem volt már legjobb barátnőm. Ha volt is legjobb barátom, az inkább fiú volt, velük mindig jobban kijöttem, bár nem tudom, hogy miért.

-Szívesen.

*

Hívtam egy taxit és bepattantam a kocsiba, valójában annyira nem izgultam Reb miatt, mert biztos csak elfelejtette, hova tette a telefonját, de nem hagyhattam, hogy most Joseph felizgassa magát ezen, most nem!

Mentünk, mentünk, néha egy-egy piros lámpa megállított, ilyenkor ki tudtam volna tépni, a sofőr két szál haját, hogy hajtsunk már át a piroson, de szerencsére türtőztettem magam.

-Végre!- ugrottam ki a kocsiból, miután átnyújtottam a pénzt, a taxisnak.

A kerítésen még nem volt nehéz bejutni, nyitva volt, viszont az ajtónál megtorpantam. Hiába kopogtattam, semmilyen válasz nem érkezett. Kezdtem aggódni, talán még sincs minden, olyan nagy rendben, mint én azt hittem?

Egyre erősebben vertem az ajtót, de semmi. Ácsorogtam kint, mikor eszembe jutott, mit mondogatott nekem Matt éveken keresztül, mikor átjött hozzánk régen.

Hogy kellene egy pótkulcs! De sohasem hallgattam rá, na és persze ki is zártam magam hetente egyszer, de ez egy másik történet.

Szóval, lennie kell valahol egy pótkulcsnak! Ez ezer százalék!- keresgélni kezdtem, vagy hat virág volt az ajtó lőtt, mindegyikbe belenéztem, de nem volt, majd megfordítottam az „Üdv itthon” lábtörlőt, és megtaláltam a keresett „kincsem”. -Na, végre!- örültem meg.

Beleraktam a zárba és elfordítottam, pontosan beleillet.

-Hahó?!- néztem körbe és suttogtam magam elé. Teljes sötétség volt, el volt húzva az összes függöny. – Van itt valaki? Rebekah? – nem válaszolt senki sem, kezdtem azt hinni, hogy teljesen feleslegesen törtem be ide.

Aztán megláttam, hogy nem messze egy ajtó tárva nyitva áll, onnan még kiszűrődött egy kis fény is, úgy gondoltam mit veszíthetek, ha benézek. Elkezdtem lábujjhegyen járni, bár nem tudom megmagyarázni, hogy miért is. Bekukkantottam, az ágyon feküdt valaki, ez teljesen kivehető volt, de az már nem hogy ki is az.

-Rebekah?- léptem oda. Be volt takarózva, alig látszott ki belőle valami.

-Caroline? Mégis mi a fenét keresel te itt?- nézett rám értetlenül.

-Inkább te miért vagy itt? Mi a baj?- kérdeztem közben pedig a villanykapcsoló keresésére indultam.

-Én… én… csak fáradt vagyok.- dadogta össze-vissza.

-Igen, és a telefonod, hol van?

-Miért?- szipogta.

-Végre!- kiabáltam mikor végre sikeresen felkapcsoltam a villanyt, nagy volt a szoba és a vak sötétben csak mentem körbe-körbe és simogattam a falat. Hülyén festhettem. Mikor Reb felé fordultam egyből láttam, hogy ki van sírva a szeme és papír zsebkendők tömkelegét dugdosta a párna alá. –Mi a baj?- lágyult el a hangom és közelebb mentem hozzá.

-Mit érdekel az téged, ha? Mindig csak el akarod rontani a boldogságom, gratulálok ezúttal is sikerrel jártál.

-Mi? Hogy érted ezt?

-Matt… elhagyott… lefújta az esküvőt és elment.

-Mi?!- akadtam ki teljesen. - Hogy tehetett ilyet?

-Te mondd meg!- rivallt rám Reb.

-Ezt meg hogy érted?

-Mindig utáltál, feltételezem ahhoz is közöd, hogy a vőlegényem elhagy pár nappal az esküvő előtt!

-Nem Reb, nincsen!- léptem hozzá közelebb, közben pedig próbáltam rezzenéstelen arccal állni előtte, nehogy észrevegyen valamit.

-Miért?- folyt végig egy könnycsepp az arcán. - Hogy tehette ezt?- láttam, hogy összetörték a szívét, és valószínűleg én vagyok a hibás. Elszállt minden haragom Reb ellen, rájöttem, hogy én vagyok a legrosszabb, talán ha én máshogy állok a dolgokhoz, akkor a mi kapcsolatunk is más lenne. Megöleltem őt. Először csak sírt tovább, de utána éreztem, hogy ő is magához szorít.

-Minden rendben lesz, Reb, nem vagy már egyedül.

-Elment… nincs többé…