Randi vagy nem randi?

6. fejezet

„Bár megírták a sorsod, de az oda vezető utat önmagad választod!” 

-Miért nem?- kérdezte és a hangja csalódottá vált
-Tudod, mivel gyakorlatilag együtt dolgozunk… a főnököm azonnal kirúgna, ha megtudná, hogy veled kavarok.
-Értem, tehát a munkád fontosabb!
-Nem… én csak… lehet – adtam be a derekam, mert úgy tűnt ebben igaza van, a munkám sokat jelent és nem lennék képes feláldozni.
Azután mintha ott se lett volna olyan gyorsan elviharzott. Nem akartam megbántani, de nem akartam kockáztatni az állásomat. Nem tudom, mit tehetnék! Tetszett, nagyon is, nem éreztem ilyesmit még, de az álmom, hogy ott dolgozzak, nem akartam elveszíteni.

Csalódottan mentem be az ajtón.
-Na, milyen volt az este?- kérdezte Jenna rögtön
-Remek. - mondtam majd felszaladtam az emeletre. Sajnos nem úsztam meg ennyivel, mert Jenna néni utánam jött.
 -Bocsi, de nincs kedvem beszélgetni! – majd beviharzottam a szobámba és magamra csaptam az ajtót. Nem akartam megsérteni, de semmi kedvem nem volt erről beszélni.

*

Reggel mikor beértem még a főnök sem volt bent. Ez egy kicsit büszkeséggel töltött el, de sajnos nem volt elég, hogy feldobjon.
Egész délelőtt egy dolgon agyaltam és sajnos ez nem a munka volt, nem tudtam elfelejteni a tegnap estét. Nem hagyott nyugodni a tudat, hogy mit tettem Joseph-hel. Mit tettem magammal. Olyan jó mulattunk együtt!
Majd támadt egy merész ötletem, tudtam, hogy a főnök kinyír majd érte, de muszáj volt megtudnom.

Majd láttam, hogy a főnök épp most ül le az irodájában és rögtön be is mentem hozzá.
-Uram, kérdezhetnék valamit?
-Két cukor tej nélkül. - erre a kijelentésre nagyon meglepődtem, fogalmam sem volt róla, hogy miről beszél.
-Hogyan?
-A reggeli kávé: Két cukor tej nélkül.
-Ja, igen, persze, egy perc és hozom is, már ott van az asztalomon. -Nem erről lenne szó. - tördeltem az ujjaim.
- Akkor mondja gyorsan!- mondta közben pedig felém sem nézett, csak keresgélt az asztalon lévő papírok között
-Probléma lenne, ha az egyik ügyfél randira hívott volna?- tértem a lényegre. Na, most már teljesen rám figyelt és némán hallgatott, várva, hogy folytassam. De nem tudtam megszólalni, egyszerűen egy hang sem jött ki a számon.
-Joseph Morgan- mondta inkább kijelentve, mint kérdezve.
-Igen. De honnan?- néztem értetlenül
-Láttam rajtatok. Emlékszel, mikor bejöttél velünk a megbeszélésre?
-Igen.- mondta suttogva.
-Láttam. Nézd… legyen, csak ne legyen rossz vége, mert ha elszúrod és bukjuk, az üzletet már csomagolhatsz is. Értve vagyok?
-Igen uram.
-Ja és még valami! Hívd el a mai jótékonysági estre!

1.      Jó móka lesz!

2.    Dob a résztvevők létszámán, ha ott van.

-Rendben. – mondtam majd visszamentem a helyemre és folytattam a munkát közben pedig azon gondolkodtam, vajon elhívjam-e. Nem tudtam megállni, hogy újra lássam, így elkezdtem tárcsázni a számát, amit nem volt nehéz kikeresni az aktájából.

-Igen?- szólt bele a telefonba a jól ismert akcentusos hang.

-Szia, itt, Caroline…

-Szia!

-Nem szeretnélek zavarni biztos elfoglalt vagy csak…
-Nem, most éppen ráérek- vágott bele a mondatomba
-A múltkor nagyon tapintatlan voltam és reménykedtem benne, hogy esetleg… találkozhatnánk és megbeszélhetnénk. Mit szólsz?
- Jó… rendben, gyere a… bolthoz ahol találkoztunk. Ott megfelel?- mondta mogorván, de nem zavart, örültem, hogy egyáltalán hajlandó találkozni velem.
-Igen - egyeztem bele és máris jobb kedvre derültem
-2-kor?
-Tökéletes. Szia!

***

Az egész nap munkával telt, de élveztem minden percét. Bár tényleg nem vicceltek mikor felvettek, hogy dolgozni jó sokat kell, de nem baj. Nem bánom, mert bizonyítani akarok! És már alig vártam, hogy lássam Josephet is, ami egy újabb motiváció volt nekem!

Két óra körül elkéredzkedtem a munkából, és mivel Joseph-hez mentem a megbeszélt találkozóra a főnök örömmel elengedett. Meg is lepődtem mennyire kitörő örömmel fogadta a kis találkánkat.

Kettőre pontosan ott voltam a megbeszélt helyen és nem sokára az ő szőke tincsei is feltűntek a sarkon túlról.
 Kitörő mosollyal fogadtam, mire ő is mosolyra húzta a száját.
Mikor már elég közel volt hozzám én még kisebbre faragtam a köztünk lévő teret, ugyanis megöleltem. Teljesen váratlanul érte, de mikor rájött mit is csinálok ő is körém fontam izmos karjait és visszaölelt.
Mikor kibontakoztunk volna az ölelésből hirtelen egymás ajkaira tévedt a tekintetünk. Aztán pedig megint egymás szemébe néztünk, nem szólaltunk meg csak álltunk ott némán. Az emberek csak mentek és mentek mellettünk, volt, aki le sem vette a szemét rólunk, de mi csak egymásra figyeltünk.
 Majd mikor rájöttem mit is csinálok gyorsan kibontakoztam az ölelésből. Teljesen elpirultam és a földet kezdtem el fürkészni. Közben pedig, csak az járt a fejemben, mit csináltam már megint majdnem!

-Ne haragudj!- ennyit tudtam kinyögni.

Majd közelebb lépett hozzám és az állam alá helyezte ujjait és megemelte még szemkontaktusba nem kerültünk.

-Semmi baj, gyönyörűm! Ne kell szégyellned magad! Bár be kell, valljam nagyon aranyos vagy így kipirult arccal!

-Erre a kijelentésre csak még jobban zavarba jöttem. Nem értettem mi történik velem? Hogy válthat ki ilyet belőlem? Hiszen én mindig bátor és határozott voltam, de vele? Nem értem.

-Szóval édesem, miért kértél tőlem találkát?- kérdezte nagyon magabiztosan, mivel tudta, hogy a tegnapi viselkedésemtől eltérően most beleegyező választ adok neki a randinkat illetően.
-Azt akartam mondani, hogy sajnálom és hogy… nem volt valami kedves dolog, csak úgy elutasítani téged, mert… nagyon kedvellek!
-Áá igen?- mondta tettetett meglepődöttséggel a hangban
Majd még közelebb lépett hozzám ezzel minimálisra csökkentve a kettőnk közt lévő távolságot és a fülemhez hajolt. A hajam eltúrta az útból majd lágyan belesúgta a fülembe:

-Én is kedvellek!

Majd újra a szemembe nézett és alig egy centi választotta el az ajkainkat egymástól.

-Remélem újra fontolóra, veszed a tegnapi ajánlatom!
- Igen, sőt! Nekem is van egy ajánlatom!
-És mi lenne az, édes?
-Eljönnél velem a mai jótékonysági estre?
-Örömmel!- mondta majd megint felém intézett egy csábos mosolyt
-De tartozok még egy vallomással…
-Mi lenne az?
-A főnököm is tud rólunk és még jó ötletnek is találta. Tudja, hogy jössz a mai estre… és reklámfogásnak akar használni!
-Szóval akkor miatta hívtál el?- majd a mosoly egyből leolvadt az arcáról és a karjait is visszahúzta a derekamról és rögtön tett egy nagy lépést mellőlem.
-Nemm dehogy is! Ugyan már! Éppen ezért mondtam el, mert nem akartam, hogy azt hidd, hogy csak kihasználni akarlak! Ha szóba elegyednél a főnökkel vagy ilyesmi biztos, hogy megtudtad volna! De én akartam elmondani, mert fontos, vagy és mert szeretek veled lenni! Elhiszed ezt nekem? - léptem hozzá közelebb és két kezem közé fogtam az arcát… Elhiszed?- suttogtam neki újra.

És láttam, ahogy az iménti mérges arcvonásai eltűnnek, és újra megcsillan a szeme! Igen el!- meg fogott a derekamnál fogva és felemelt és elkezdett pörgetni
-Nem tudtam nem mosolyogni, annyira vicces volt!
Majd mikor lerakott a testünk egymásnak préselődött és szinte perzselt a közelsége, de sehol máshol nem lettem volna szívesebben! Csak az ő karjaiban!
Még volt egy kis időm mielőtt vissza kellett volna mennem, dolgozni, ezért elmentünk sétálni. Nem volt messze az egyik park, és ahogy sétálgattunk, elkezdtünk beszélgetni.
Telt az idő és teljesen megfeledkeztem a munkáról.
-Úúú, néztem a parkban az óriási órára. Az jól jár?
-Igen.
-Bocsi, de most mennem kell…
-Dolgozni… persze. - fejezte be a mondatom.
-Bocsi!
-Menj!- csapott egyet a fenekemre.
 És elkezdtem futni, majd megtorpantam. Hátra néztem és láttam, hogy még mindig engem néz. Odaszaladtam és egy apró csókot leheltem az ajkaira.
Majd elfutottam, mert csak nem 1 órányi késésben voltam.

Mikor beértem az irodába a főnök rögtön magához hivatott, azt hittem mérges lesz, és le akarja ordítani a fejem, de mikor helyet foglaltam a vele szemben lévő széken csak mosolygott rám.
-Szóval hogy ment?- érdeklődött
-Mi? Hát… eljön. - megilletődöttségemtől alig jutottam szóhoz.
-Nagyszerű. Tökéletes. Gratulálok! Akkor ma este találkozunk!
-Igen.- mondtam még mindig megilletődve.

Nekem még rengeteg dolgom volt, így rögtön neki is láttam. Mikor már a vége felé jártam, lassan már mindenki szédelgett haza, csak én maradtam.
 A nap végén pedig már csak belehuppantam a forgó székembe és nagyokat sóhajtoztam. Nagyon fáradt voltam.

Mindent összepakoltam majd haza indultam ahol, Jenna már biztos végtelenül ideges hogy vajon hol lehetek. A mobilomra pillantottam, ami egy utolsó hanggal jelezte, hogy végleg lemerült, szóval még csak fel sem tudtam hívni.
Lassan sétáltam haza, nagyon szép volt, ahogy a lámpák fénye világította meg az egész várost! Néhol még egy-egy épületben égett a lámpa jelezve, hogy még munka folyik ott.
New York nem volt fogható semmihez, Angliából egy kis falusi lánynak pedig magát a mennyországot jelentette. Nappal rengeteg ember jött-ment az utcákon, de most csak egy-két ember bukkant fel a sötétben.
Nem laktam messze az irodától így pár percen belül otthon is voltam.
Ahogy a kulcsot elforgattam a zárban már hallottam is a lépteket az ajtó túlsó feléről, mikor kitártam az ajtót pedig Jennával találtam magam szemben.
-Mi tartott eddig, kicsim?
-Sok volt a munka, bocsi!
-Nem baj, de siess, mert a bál már elkezdődött és minden percben idegesítő telefonokat kapok egy elég otromba embertől, hogy vajon hol a fenében lehetsz?
-Ó, a főnök!
-Igen.
-Megyek, átöltözök és 2 percen belül, itt vagyok.
-Rendben. A ruha az ágyadon van, remélem, tetszik!
-Köszi!- kiabáltam és közben felszaladtam a szobámba

Nem volt időm csodálgatni a ruhát csak gyorsan felkaptam, de kétség kívül gyönyörű darab volt. Ahogy lesétáltam a lépcsőn magamon éreztem Jenna tekintetét és láttam, hogy, mosolyog.
    -Nagyon gyönyörű vagy, Caroline!
-Köszönöm. Na, induljunk! Várj, hol a te ruhád, kérdeztem azonnal, mikor láttam, hogy ő nem öltözött át?
-Én nem megyek…
-Miért?- estem kétségbe
-Caroline, ideje nélkülem is boldogulnod! Biztos vagyok benne, hogy csodálatos leszel!
-Köszönöm. De biztos ez?
-Teljesen. - bólogatott
-Akkor, hát vágjunk bele!


Joseph szemszög:

Nem is láttam ki a munkából, minden percben csak csörgött a telefonom.
Ian minden egyes ajánlat után pedig vagy hat üzenetet hagy.
Éppen a stúdióban voltam, hogy átvegyem a szövegkönyv utolsó részét.
David éppen házon kívül volt, és amikor pedig Emily felől kérdezősködtem, senki nem tudott mondani semmit. Na vajon hol lehetnek-?- gondoltam magamban. Mikor hirtelen megszólalt a telefonom, azt hittem megint Ian és folyatni akarja a monológját az U.F. O. –s filmmel kapcsolatban, de mikor megláttam a kijelző egy ismeretlen számot jelzett ki.

-Igen?

Mikor maghallottam Caroline dallamos hangját a telefonban, nagyon meglepődtem.
Sok dolgom volt, de találkozni akartam vele. Tudtam oka van annak, hogy találkozót kér, és én majd megőrültem, hogy tudjam, mi lehet az az ok. Majd mikor letettem a telefont, hirtelen újra megcsörrent a megszokott dallammal és Ian számát jelezte ki.
-Szia!- mondtam
- Na, végre, már mióta hívogatlak, szóval az te lehetsz U.F.O., de akkor be kell szállnod a zöld festék árába…
-Ian, Ian lassíts semmilyen U.F. O. –s film nem érdekel, csak azért vettem fel hogy, megmondjam, ütemezd át a délutánom, mert találkozóm van valakivel!
-Mégis kivel?
-Bocsi, de most nem, majd később elmondom, ja… és eszedbe se jusson még egyszer a zöld szemfesték miatt keresni!
-De…
-Szia!

***

Mikor megpillantottam Carolinet éreztem, hogy a szívem egy óriásit dobban. Majd megölelt és majdnem megcsókoltam, de hirtelen elhúzódott. Nem tudtam rajta eligazodni! Egyszer ilyen egy olyan. Van, hogy tüzes, de van mikor teljesen rideg, kész rejtély volt ő számomra.
Láttam, hogy zavarba jött, de ahogy egyre közeledtem felé és átöleltem, beszélni kezdett. Amiket mondott arra nem számítottam és átértékeltem pár dolgot.
Majd ahogy elhúzódtam, egyből magyarázkodni kezdett.
Egymás szemébe néztünk és az arcán a kétségbeesés jelent meg. Mikor befejezte a beszédet, minden kezdett összeállni. Szabálytalan volt a légzése, és ahogy a derekára csúsztattam a kezem csak még szaporább lett.
Megbeszéltük, hogy együtt megyünk a jótékonysági estre is.

*

-Ott találkozzunk 9 óra körül!
-Jó.
-Majd hirtelen azt vettem észre, hogy kapkodni kezd és az időről kérdezősködött, rájöttem. A munkája.
-Menj!

És ahogy távolodott nem tudtam levenni a szemem róla. Majd hirtelen megfordult, azt hittem itt hagyott valamit. Visszafutott, megállt előttem, meg akartam szólalni, de megcsókolt és ezzel belém fojtotta a szót majd megint elrohant.


Ezután hívtam egy taxit, és tárcsázni kezdtem Ian számát.

-Szia, most indulok!
-Mi? Már egy órája itt kéne lenned!
-Sietek! De, Ian lenne még valami!
-Mi az, haver?
-Kéne estére egy szmoking!
-Miért, mégis hova mégy?
-Egy jótékonysági estre és ezúttal egyedül!